Nem túl hangos, unalmasnak tűnő zene töltötte be a hatalmas teret, amit a pláza fali fogtak közre, ahol Azumi kitűnve a tömegből, egy virágbolt előtt várta a sorát. A telefonját nyomkodta, fel-fel nézett, hátha halad végre a sor, de az meg sem moccant, már hosszú percek óta. Sóhajtott egy aprót, miközben a barátnőjével váltott üzenetet. Mosolygott is, nem túl lelkesen, de azért halványan el-elsomolygott magában. Észre sem vette, ahogy körülötte többen összesúgtak. Nem figyelt már rá, megszokta. Mindenhol feltűnő volt a cirka 190 cm-es magasságával, a szokatlanul szőkére festett hajával, a világoskék kontaktlencséjével, a férfias, mégis finom vonású szép arcával. A kedvenc ékszere is a nyakában lógott, a fekete pántot egy ezüst karika kapcsolta össze, rajta pici függővel. Azumi a zsebébe csúsztatta a telefonját és kihúzta magát, kényelmesen ellátott az emberek feje felett. Voltak még előtte öten. Nem szeretett várni, de mégiscsak a barátnője születésnapjáról volt szó, így türelmet erőltetett magára. Ki is nézett magának egy előre elkészített csokrot, úgy gondolta, illene a barátnőjéhez. A bolt eleje dugig volt virágokkal, Azumi mégsem érezte az illatukat, amin egy pillanatra elmélázott. A fejében úgy élt egy virágbolt képe, ami csupa szín, és messziről csalogató illatával megállítja az embert jártában. Ezzel szemben hervasztóan semleges illat, vagy inkább szag vette körül. Míg ezen gondolkozott, a szeme sarkából pillantott egy lányra, aki egyre közelebb került hozzá. Azumi feltűnés nélkül igyekezett távolodni, de az követte, míg végül egész egyszerűen rásimított a szőke derekára. Azumi kilépett balra és rosszallóan nézett a lányra, alig akarta elhinni, hogy ilyesmi előfordult. Azt, hogy megnézik, utána szólnak, már rég megszokta, de sosem fordult még elő, hogy egy vadidegen nő ilyen nyíltan hozzáérjen. Kivételesen merész és pimasz lány volt ez, aki tovább nyomult, tekergőzött, igazán kínossá vált a helyzet pillanatok alatt. Azumi próbálta finoman lerázni, de az egyszerűen nem hagyta magát. Még fotót is készített, amit már igazán nehezen tűrt a szőke fiú, de sosem lett volna erőszakos egy nővel.

A virágbolttól nem messze egy kávézó kapott helyet, ahol az egyik asztalnál karamellás lattét iszogatott egy feketehajú srác. Ő nagyon is érezte az illatokat, igaz nem a virágokét, hanem a mögötte lévő üzletben lévő édes süteményekét, a frissen főzött kávékét, amik megállíthatatlanul tolultak ki a nyitott ajtón, egyenes Dai felé. Egyedül volt, mint általában. Ő is telefonját nyomkodta, ő is néha mosolygott, de ő sem volt túl lelkes. A fülében lévő számos fülbevaló egyikét birizgálta, készült a fülhallgatóját betenni, mert zavarta ez a plázát uraló borzalmas lift zene, amikor figyelmes lett a virágbolt előtt kibontakozó drámára. Felkönyökölt, a szívószálat az ajkai közé vette, szippantott egy kevés édes italt, és nézte, ahogy a szőke óriás küzd egy apró, szemtelen lánnyal. Kikanalazott egy félig elolvadt jégkockát, majd a szájába tette és ropogtatni kezdte, közben nézelődött tovább. Mosolygott azon, hogy a fiú milyen türelmes. Szépen beszélt, nem kiabált, csak győzködte a nőt, hogy hagyja békén. Az nem tágított. Dai arra gondolt, hogy ő valószínűleg már rég lelépett volna, vagy a csajt valamelyik kukába gyűrte volna. Nem volt agresszív típus egyáltalán, de az utóbbi időben feszültebb volt, és biztos volt abban, hogy a szőke helyében nem tudott volna most ilyen higgadt maradni. A sor nem haladt, elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az oka, pedig nem akart virágot venni. A nyelvében lévő ékszert megpödörte, majd felállt és átsétált virágboltnál kígyózó sorba. A szőke fiú mögé lépett és átkarolta hátulról. Épp csak a vállára tudta tenni a fejét, ha pipiskedett, de csak sikerült. Onnan pillantott a lányra. Nem bírta tovább nézni, ahogy küzd ez a nagyra nőtt fiú, így arra gondolt, hogy segít neki. Sosem látta, mégis úgy érezte az évi jó cselekedetét ezzel majd letudja. Szólt az ismeretlen sráchoz, azt játszotta, hogy a fiúja. Azumi a szeme sarkából pillantott rá. Első gondolata az volt, hogy ma minden őrült őt találja meg, mert már a második idegen ember taperolja, ráadásul ezúttal egy férfi. Végül felkapta a fonalat és válaszolt neki, ha ez kellett ahhoz, hogy lerázza a furcsa nőt, akkor legyen. Bár igaz volt, hogy talán egy még különösebb bogarat talált, valamiért mégsem volt rossz érzése ezzel kapcsolatban. Azumi felsimított Dai kézfejére, és tovább beszélt hozzá, amire Dai minden idegszála reagált, a karján még egy kellemetlen csípést is érzett, mintha apró áramütés érte volna. Azumi hangja mély volt és puha, egészen érzékinek találta, hallgatta volna hosszan szívesen, viszont most feladata volt. A szőke mellé lépett, a kezét a másik hatalmas tenyerébe csúsztatta, majd és kilépett a sorból, és elindult. Azumi előbb nem mozdult, csak mikor az ismeretlen fiú húzni kezdte, és a fejével felé biccentett.

Dai szerepben maradt végig, a hosszú folyosón sétáltak a messze a bolttól, miközben a szőke kezét fogta, hozzábújt. Beszívta az illatát, ami lágyan fűszeres volt, igazán kellemes, mint egy ölelés. Elképzelte, hogy vele jár, hogy ez a kivételesnek tűnő férfi az övé. Nagy volt és biztonságos, igazán jó érzés. Mosolygott maga elé, de csak addig, míg az első lehetőségnél Azumi elrántotta a kezét és hátrébb lépett. A Dai fejében kószáló szép gondolatok olyan hirtelen tűntek el, mint ahogy a szappanbuborék szétrobban a levegőben, fájón visszarántva a fiút a valóságba, ahol neki nincs olyan szerencséje, mint ez helyes szőke.

Azumi megigazította a kabátját és a nadrágjába törölte a kezét, amit Dai fogott. Otrombaság volt tőle, azonnal meg is bánta, ahogy megtette, de már nem volt mit tenni. Dai mosolygott ezen is, nem bántotta a reakció, tudta ő, hogy kissé túlzásba esett. A padlóra pillantott inkább, végül mégis emelte a fejét és alaposan szemügyre vette a szőkét. Ritka magas volt, már-már kicsinek érezte magát mellette, pedig ő sem volt alacsony. Hosszan nézte a kéknek tetsző szemeket, amilyeneket ritkán látott, biztos volt benne, hogy nem valódi, de jól állt ennek a fiúnak, ahogy a szőke hajszín is. Valamiért el sem tudta képzelni másképp, pedig sosem látta azelőtt. Azumi pofátlanul jóképű srác volt, ezt Dai sem vitatta el tőle, mégis lentebb engedte a tekintetét a széles vállakra, amik még hangsúlyosabbá váltak abban a kabátban, amit épp Azumi viselt. Dai pillantása a lapos hasra csúszott, de csípő fölött megálljt parancsolt magának. Mégsem bámulhatta egy vadidegen papas ágyékát fényes nappal. Amúgyis hamar megértette, hogy Azumi nem saját csapatos játékos. Dai ciccentett, és röviden elmagyarázta, hol is talál a szőke olyan virágboltot a közelben, amiben nem fog csalódni és biztosan nem is kell majd órákat várnia. Azumi nem szólt hozzá egyebet, csak röviden megköszönte, amit érte tett Dai, aki remélte, hogy tovább hallgathatja majd ezt a hangot, ami annyira megtetszett neki, de csalódnia kellett. Néhány pillanatnyi csend után jobbnak látta tovább állni, hogy ennél kínosabb már ne legyen ez az egész, így intett egyet és hátat fordítva elsétált.

Azumi hagyta, nem volt dolga a fiúval, megköszönte, hogy segített. Még ott maradt egy percig és azon gondolkozott, hogy létezhet ilyen végtelenül fájdalmas tekintet, mint ezé a srácé. A hangja nem remegett, nem volt fátyolos, szinte csilingelt, de a szemei olyanok voltak, mintha menten zokogásban törne ki. Sosem látott még ilyet. Ráeszmélt, hogy annyira el volt foglalva ezzel a szempárral, hogy jó formán nem is szólt a sráchoz, aki beszélt hozzá. Arra gondolt, hogy biztosan gorombának tartja őt a másik, pedig valójában csak arról volt szó, hogy magával ragadta a különös tekintete.

Azumit a telefonja csippanása rántotta vissza a valóságba, és máris indult a Dai által említett boltba. Valóban tele volt mindenféle növénnyel, és illattal, színnel, amit a másik helyen hiányolt. Kiválasztott egy csinos csokrot, majd a rózsákra tévedt a tekintete. megsimított egyet, majd kért belőlük néhányat. Emlékezett, hogy az ismeretlen fiú a másik helyen azt mondta, hogy szórja rózsával az ágyát. Halkan nevetett, ahogy visszapörgette a képtelen jelenetet, amiben egy meleg pár egyik tagját játszotta alig fél órája, aztán mégis elhúzta a száját és aprót sóhajtott, amiért olyan otrombára sikerült a vége a dolognak részéről. Végül vett néhány szál rózsát, hogy otthon beszórja vele az ágyat.

Közben Dai hazaért, letette a holmiját és rágyújtott. Az ablakpárkányra ült és cigarettázgatott. A szőkére gondolt, arra, hogy milyen csodás hím volt, olyan, amilyet ritkán látott. Az ő pasija se volt rossz, de azért akadt vele gond bőven. Két slukk között elnevette magát, majd inkább elnyomta a cigarettáját, elhessegett az arca elől a füstöt és ismét megállapította, hogy le kellene szoknia a cigiről. De nem ma, vagy a közeljövőben, ahhoz most túl feszes körülötte minden. Az órára nézett és elment zuhanyozni. Munkába kellett mennie, még épp nem volt késésben, ahogy szokott. Egy bárban dolgozott, a pult mögött állt, néha táncolt. Utóbbit a barátja baromi nehezen viselte, így tényleg nagyon ritkán csinálta, azt is, ha lehetett eltitkolta, mert abból mindig balhé volt.

A felsőjét húzta át épp a fején, mikor felvillant a telefonja, nem látta, hogy ki írt neki üzenetet, de összeugrott a gyomra. Az jutott eszébe, hogy talán a barátja kereste, amire néha így reagált. Azonnal megérezte az orrában a tolakodó parfümje illatát, az arcszeszt, amit használt, amit korábban szeretett, ma már furcsa érzéseket keltett benne. Mint ezt is, amikor érzi a férfi illatát, amitől nem kellemes vibrálást érez a hasában, hanem kemény görcsbe rándult csomót a gyomra helyén, pedig a közelében sincs a másik. Nem volt minden rendben köztük talán sosem, de ezt Dai mindig igyekezett megmagyarázni magának valahogy. Addig csavarta a dolgot, míg elhitette magával, és másokkal, hogy nincs nagy gond, csak épp egy hullámvölgyben vannak. Megint.

Mikor a telefont a kezébe vette, azonnal megnyugodott, hogy csak Sunny kereste. Sunny volt az egyetlen, aki naponta elmondta neki, hogy el kell hagynia Jot, a barátját, de ezt sosem hallotta meg. Neki is igyekezett megmagyarázni mindig mindent, csak Sunny egy szavát sem hitte. Jobban mondva Sunny nem értette, miért véd Dai valakit, aki minden lehetséges formában bántja őt. Sunny az első pillanatban tudta, hogy nem jó ez a kapcsolat, mikor megismerte Jot, már akkor biztos volt abban, hogy Dai a lehető legrosszabb helyen van mellette. Attól a perctől rühellte, hogy meglátta, pedig akkor még nem is tudott semmit sem a kapcsolatuk milyenségéről. Végül ő lett az egyetlen, aki nem hagyja szó nélkül azt, amit Dai eltűr. Mások is látják, de valamiért inkább vakok és némák maradnak. Sunny sosem volt az a típus, aki a véleményét véka alá rejtette, ez esetben pedig pláne. Dai sosem hallgatott rá, nem is osztott vele meg semmit, mert tudta, hogy Sunny akár neki is ugrana Jonak, amit mindenképp el akart kerülni. Sunny a nyilvánvaló sérülésekből rakta össze a képet kezdetben, azóta pedig igyekszik rávenni Dait, hogy lépjen le.

Dai összerezzent, mikor a bejárati ajtót hallotta csukódni, mintha valami rosszban sántikált volna, pedig csak válaszolt Sunnynak. Azonnal lezárta a telefont, miután lenémította. Jo ért haza, és nem akart vitatémát szolgáltatni azzal, hogy Sunny neve felmerül. Jo is legalább annyira utálta Sunnyt, mint fordítva, és a neve említésére is harapott, mert tudta, hogy ellene lobbizik. Jo nem is vette le a kabátját, csak a cipőjéből lépett ki, mert hazaugrott valamiért. Az órájára nézett, aztán Daira és megállapította, hogy megint lassan késésben lesz. Dai sem számított arra, hogy még összefutnak. Jo a konyhaszekrényhez sétált és kinyitotta az egyik ajtót. Dai felé fordult és végig mérte. Magas, jó kiállású férfit látott, jó képű is volt, ránézésre semmi gond vele. Jo ránézett, elmosolyodott, amitől Dai vett egy nagyobb levegőt, még mindig képes volt elbizonytalanodni egy ilyen csekélységtől, mint Jo sármos mosolya. Emlékeztette arra, amikor még sokkal jobb volt itthon. Jo egy borítékból pénzt vett ki, majd átpörgette a bankókat a feketére festett körmökben végződő ujjai között, végül a zsebébe tömte. Az ajkára nyalintott, majd megindult Dai felé, aki meg sem moccant. Nem volt biztos abban, mi fog történni a következő pillanatban. Kap egy csókot, vagy csak mondd neki valamit, esetleg megint összevesznek valamin? Mikor Jo elé ért, Dai kihúzta magát, le sem vette a szemeit a másik arcáról. Jo felsimított Dai tarkójára, az ujjait felcsúsztatta a fekete tincsekbe, majd ökölbe szorította, így húzta közelebb a fiút. Dai halkan felszisszent, kicsit fájt, kicsit élvezte. Ezt még szerette. Dai ajkai hirtelen szárazon feszültek, a forró pára miatt volt, amit a tüdeje préselt ki magából, amint Jo villantott valami olyat, ami Dainak bejött. Jo elégedetten kuncogott az arcába. Az övé volt ez a fiú, mindennél jobban élvezte, hogy azt tehetett vele, amit csak akart, annyi volt a dolga, hogy jól forgassa a lapjait, hogy tudja, mikor kell simogatni, hogy aztán lecsaphasson. Jo ilyen volt. Birtokló, durva, nyers. Dai személyében pedig egy remek játékszerre lelt, amit esze ágában sem volt futni hagyni. És tényleg remekül forgatta a lapjait éveken keresztül, hogy megtartsa, viszont az utóbbi időben túl biztosnak érezte a helyzetét, és már sokkal rövidebbek volt azok a periódusok, amikben Dai jól érezte magát.

***

Azumi egy frasztó nap után már semmi másra nem vágyott, minthogy letusoljon és elnyúljon a kanapén egy könyvel, esetleg valami könnyű itallal, de egy bögre kakaó is megtette volna, a lényeg az volt, hogy egy porcikája sem kívánta, hogy kimozduljon. Mégis kapott egy visszautasíthatatlan meghívást, így lenyelte a békát és mosolyogva megindult egy új helyet kipróbálni. A barátnője, Aya nagyon izgatott volt, sokat hallott már erről a bárról, leginkább ezért is ültek épp taxiban. Legalább a társaság nem lesz rossz, ezzel vigasztalta magát Azumi.

Dai közben ráérősen tette a dolgát a bárban a pult mögött, hétköznap lévén, nem volt teltház, nem sietett semmivel. Háttal a bárnak pakolgatta a dolgait egy hosszú keskeny asztalon, közben mozgatta a csípőjét a zenére. Gyakran tette ezt, táncolt a pult mögött is, ha volt rá lehetősége. Persze ez nem volt hasonló sem ahhoz, amit akkor adott elő, mikor mások szórakoztatására tette. Ezen az estén még az sem tudta elvenni a kedvét, hogy a háta mögül beszélgetést hallott, amire először nem is figyelt igazán. Ismerős volt a hang, de nem tudta hová tenni, nem is foglalkozott vele, rengeteg emberrel találkozik és beszél egy-egy este. Halkan felnevetett, mikor azt a mondatot hallotta ki a beszélgetésből, hogy „utálom a buzikat". Nem volt ritka, hogy ilyet hall, nem is bántotta a fülét már jó ideje. Nem akarta már, hogy megértsék, vagy elfogadják. Ő ilyen volt, ha valakinek nem tetszett, akkor tovább állt. Mivel gondolta, hogy rendelni szeretne a homofób páros, megfordult. Ekkor felismerte a hang gazdáját. A szőke óriás állt előtte a plázából. Hirtelen újra érezte az lágy fűszeres illatot, hallotta a kellemes hangot, de rögvest jött a kínos végkifejlet emléke is. Dai mosolygott, ahogy mindig, közben a vállára csapta a rongyát, amibe a kezét szokta törölni.

- Mit adhatok? – kérdezte. A szőke emelt a fején és hátrébb lépett. Dai pedig egyenesen őt nézte. – Mit adhatok? – kérdezte újra.

Az Azumival lévő férfi leadta a rendelést, majd egy asztal felé fordult, ahol Dai a barátnőiket sejtette. Szép lányokat látott, nem is várt mást a két férfitől maga előtt. Két mozdulat között megígérte, hogy kiviszi az italokat, így nem vártak azokra. Nem nézett utánuk, nem érdekelte, amit mondtak. Kicsit sajnálta, hogy épp ez a srác mondott olyasmit, aki olyan finom érzést keltett benne akkor, amikor idegenként eljátszotta, hogy a fiúja. Gondolatban mégis vont a vállán és tálcára pakolta az italokat. Mikor felnézett megpillantotta Jot. Egy pillanatra kimelegedett, de nem is tudta pontosan, hogy mitől. Úgy érezte, mintha rajtakapta volna őt, pedig csak egy gondolat erejéig volt jelen a fejében Azumi és a korábban történtek. Jonak semmiképp volt szabad szagot fognia, hogy valami megzavarta, mert biztos volt abban, hogy annak csúnya vége lenne. Dai a tudta legmélyebbjére taposta azt a tényt, hogy Jo a gondolatai fölött is uralkodni akar.

Jo gyakran jött be hozzá, hogy megnézze. Ellenőrizze inkább, hogy mit csinál. Jo szerette, ha mindenről tud, ha Dainak eszébe sem jut semmilyen hülyeség. Dainak viszont sosem kellett magyarázni, hogy kivel él együtt, és ez mivel járt, mégis Jo szerette tudatosítani a fiúval. Dai intett felé, majd elindult az italokkal. Jo elhaladt mellette és a fenekére simított, amitől összemosolyogtak. Ha kívülről nézte őket valaki, ebben percben egy meleg párocskán kívül nem látott mást. Ezt a pillanatot választotta Azumi is, hogy feléjük nézzen. Dai épp elkapta a tekintetét, a mosolya is eltűnt az arcáról, de egyikük szeme sem rebbent.

Dai letette az italokat, majd mégis félmosollyal az arcán fordított hátat az asztalnak és visszament a pult mögé.

Jo előre nyúlt és kisöpörte a fiú nyakából a haját, látni akarta a tetoválását. Dai nyakán bal oldalon virágminta futott, szellős, fekete színű, csak körvonalak. Jo festett körmei a fiú nyakán szaladtak végig, épp csak halovány nyomot hagytak. A hátra fésült hajából egy vékony tincs előre bukott, ami jól állt neki, ha olyan kedve volt, még azt is megengedte, hogy Dai játsszon vele. Dai a férfit nézte maga előtt, a szívverése kicsit felgyorsult. Nem olyan nagyon, mint régen, de azért még időnként nagyobbakat ütött. Tetszett neki, kedvelte. Valamiért kedvelte. A hibáival együtt, vagy azok ellenére.

- Visszajövök érted, ha végzel. Most el kell mennem, segítek egy barátomnak – mondta Jo.

- Ilyenkor? Elég késő van.

- Most kellek – vonta a vállát.

- Mire?

- Amire megkérnek – mondta, kacsintva. Dai billentett a fején, majd végig engedte a másikon a tekintetét és közelebb hajolt.

- Azért mindent ne tegyél meg a lelkes segítségnyújtás közben.

- A kis barátod csak a tiéd, ne aggódj – nevette, majd a válla fölött hátra nézett. – Valaki bámul, idegesítő – Dai felpillantott, nem látott senkit, aki feléjük nézett volna.

- Feltűnő vagy, biztos azért érzed. Kettőkor végzek.

- Visszajövök – kacsintotta, megfordult és szélesen körbenézett, majd elindult.

A szőke asztala mellett ment el, az feltűnés nélkül utána nézett, majd vissza a pult mögé. Megint találkozott a tekintetük. Ezúttal nem volt kékes ragyogás Azumi szemében, csak a természet adta mély barna szempár villant rá. Dai volt az, aki előbb félre nézett, megint érzett valami bizsergést, ezúttal a kellemetlen csípés a tarkóján jelentkezett. Rásimított, majd felemelte a fejét, de ekkor már nem találta Azumi tekintetét, az már visszafordult a csinos barátnője felé. Dai egyik szemöldökét felhúzta, saját maga reakciója váltotta ezt ki belőle, majd ciccentett és hátra ment a raktárba, hátha az eltereli a figyelmét Azumiról.

Az este lassan beindult, így tovább nemigen tudott foglalkozni a szőkével és az asztaltársaságával, észre sem vette, mikor távoztak. Jo pedig, ahogy ígérte, vissza is jött érte kettőre. A kocsija mellett állt, ahogy máskor is. Dai mosolyogva sétált felé, most bátran tette, messziről látszott, hogy a fiúja jó hangulatban volt, ez kissé megnyugtatta. Mikor odaért elé lépett, és előre hajolva megcsókolta. Jo magához húzta és belemarkolt a fenekébe. Erősen szorította, megemelte, közben az ajkába is beleharapott. Dai válláról lecsúszott a táskája, majd hátra ejtette a fejét kicsit, Jonak nem kellett több, harapdálta a nyakát is. Jo így szerette a fiút, tépve és gyűrve, mint a rongyot. Képes lett volna itt helyben csinálni a fiúval, nem az első eset lett volna, de Dainak most ehhez nem volt kedve, Jo hagyta magát leszerelni. Dai elhúzódott és nevetve nyúlt a táskája után, majd a kocsiba ült és hazamentek.

Dai nem akart mást, csak aludni, de gondolta, hogy Jonak más terve volt. Igaza lett, épp csak az ajtón léptek be, mikor Jo a hajába kapott és magához rántotta, a háta a másik mellkasán csapódott, közben durván simogatta. Inkább dörzsölés volt, mint simítás, Jo durva volt vele általában. Nem csak arról volt szó, hogy Jo így szerette, hanem arról, hogy általában is ilyen volt. Gyakran eljárt a keze. Dai mégis itt volt, nem pakolt még össze egyszer sem. Jo mohó volt, kapkodott, Dainak nem kellett magyarázni, hogy valami beindította. Talán ő, talán csinált valamit, amitől feldobottnak érezte magát, Dai igazán nem tudta. Azt viszont igen, hogy kimerítő órák várnak rá, a kérdés az volt, hogy ezt ő fogja-e élvezni?

Dai kiült az ágy szélére, a combjai mellett támaszkodott meg, lassan felállt. A lábai gyengék voltak, Jo nem volt visszafogott vele, ahogy azt gondolta az első mozdulatokból. Nem volt rossz, de lehetett volna finomabb is. A végére Jo igazán elvesztette a kontrollt, amit Dai már kevésbé élvezett. Óvatosan ment ki a fürdőbe, lezuhanyozott és a keresett a fiókban valami gyógyszert, mert itt-ott fájt neki, bevette és a konyhába vette az irányt. A hűtőben kotorászott, valami ennivalót keresett. Nem sok mindent talált, de amúgy kevéssel is beérte. Egy darab sajtot vett ki és rágcsálni kezdte. A pultnak dőlt és a telefonját nyomkodta. A bár előző esti képeit nézegette. Az egyiken meglátta a szőkét. Hosszan nézte, próbálta megérteni az érzést, amit kiváltott belőle, aztán mikor sejteni kezdte, nyomban kikapcsolta a telefont. A háló felé pillantott és sóhajtott. Neki itt a helye, Jo mellett, mégis egy pillanatra úgy képzelte, máshol van. Azt gondolta, hogy Azumi teljesen más lehet, mint Jo. Kedves, figyelmes, gyengéd. Egy nővel. A buzikat nem kedveli, ezt maga mondta. Vele biztosan undok lenne és nyers. Pont olyan mégis, mint Jo, akivel együtt él. Elnevette magát, aztán rágyújtott és elkezdte a napját. Amúgy is feleslegesnek tartotta ezen agyalni, hiszen úgy sem látja többet.