Reggel úgy ébredtem, hogy azt hittem, hogy az én csodálatos ágyikómban vagyok. Boldogan keltem fel, és simogattam meg az ásító Drexyt, nyújtózkodtam egy nagyot, majd körbenéztem. Félelemmel vegyes csodálkozás, és büszkeség töltött el. Kiraboltam a bolygócsoport legvédetteb területét, és elmentem egy elátkozott bolygóra. Quentin meg velem ugrott fejest a halálba.

Megnéztem, hogy kint van-e még a vérköpő, majd amikor bebizonyosdtam, hogy se híre, se pigmentje, kimentem sétálni. Persze védőruhában.
A levegő nyirkos volt, ráadásul ködös is. Fújt a szél, ami a szürke port felkapta a földről. Nem volt erőm mozdulni, csak úgy kint álltam. Becsuktam a szemem, és éreztem, hogy a csápjaim rezegnek az erős széltől.
    Egyszer csak egy húzást éreztem a karomon, és akkor már bennt voltam az űrhajóban.
-Maly, mit keresel te ott kint?-szólt hozzám Quent, úgy, mintha egy bolondhoz beszélne. Felhúztam a szemöldököm.
-Ömm, friss levegőt szívtam?-néztem rá csúnyán.
-Maly, ki tudhatja, hogy ott kint hány mérgező elem lehet a levegőben? Nem ismerjük, hogy miből áll a levegő! Mi van, ha az ott kint nem oxigén?-tört ki Quentinből a nagyokos.
-Nyugodjál le! Néhány perc pihi nem árthat egy boldogság-, szeretet-, önbizalomidegeimnek se! A pigmentjeimmel nem lesz semmi baj!
-Ezt hitte anyám is mielőtt meghalt.-sütötte le a szemét a barátom, majd összeborzolta kék haját. Ezután néhány percre néma csend borult a szobára.
-Őő, indulunk?-törtem meg a csendet.
-Persze!-nézett fel a földről Quent, és elment az irányítófülkébe. Én követtem, és leültem az irányító melletti székre. Megnyomtam egy gombot, mire KV jelent meg előttünk.
Quentin beindította a motort, és gázt nyomott. Azonnal elszáguldottunk. Csendesen figyeltem a környéket, nehogy valami érdekeset kihagyjak. Jó pár pigmentradiáción átment állatott láttunk legelészni, és prédára vadászni útközben. Megfigyeltem, hogy sokkal agresszívebbek, mint a normális fajtáik.
Fél óra utazás után egy fekete-fehér erdőbe érkeztünk. Nagyon sok ökölnyi nagyságú bogár volt. Ők is vérengzőek voltak. Egy "pillangó" megevett egy legyet, pedig az igaziak nem ragadozók. Kezdtem félni.
        Az erdő közepén megálltunk, mert kakaófákat találtunk. Felvettük a védőruhánkat, és kiléptünk a nyirkos szomorúságba. A fákról összegyűjtöttük az összes termést, mert az íriszeseknek nincs olyan, hogy mérgező. Mi mindent megeszünk. Jópár rovar ránktámadott, de nem nagyon érdekelt. Egyszerűen összenyomtam őket ujjaim között. Egyszer csak hangokat hallottam a fülemben.

                Szia kedves íriszes, vártam az érkezésedet! De sajnos ez tiltott terület, de mindjárt megoldjuk a helyzetet! Nem fog fájni! Élj bologságban!

   A hang bágyadt férfias volt, de az utolsó mondatot gúnyosan mondta. Quentinnel összenéztünk. Néhány másodperc múlva, süvítő bogárhangokat hallottunk. Egy csapatnyi bogár kamikazéban közelített felénk.
Quentinnel gyorsan reagáltunk, és már bent is voltunk az űrhajóban. A bogarak nekirohantak az ajtónak, és ájultan a földre rogytak.

         Ügyes voltál! Bár ez még csak az első "javítási lehetőség" volt, de máris látszik, hogy jók a reflexeid!

Hátborzongató volt hallani egy idegen űrlény hangját a fejemben. Quentin úgy nézett ki, mintha fejbe találta volna egy Embernyila (az Embernyila a puskákra vonatkozik). Drexyvel pösszenéztünk, és telepatikusan egyetértettünk: bárki legyen ez a relytéjes személy, nem fogja elvenni boldogságunkat, se a pigmentjeiket.

Ennyi lenne ez a rész is. Nem akartam folytatni, mert úgy gondoltam, így kerek a fejezet.
Solingerer <3