Hevesen kopogtattam Quentin ciánkékszínű ajtaján, és vártam a választ. Drexy már szinte sírt.
-Ki az?-jött meg a válasz.
-Quent, én vagyok!-kiáltottam a hangcsőbe, és Quent néhány másodperc alatt ajtótnyitott.
-Mi történt?-kérdezte, én felényújtottam neki a mutatóujjamat, és erősen összpontosítottam, hogy átérezze az én érzéseimet. Kinyitottam a szemem. Quent égszínkék szemeiben éreztem a szomorúságot. Annyira jó, hogy egy íriszesnek nem kell elmondanod semmit. Ő átérzi az egészet.
Quent elment elkészíteni a kedvenc írisz reggelinket. (Ez egy szelet toaston szivárvány színű fagyi, mert mindenk tudja, hogy Cuteiris a legjobb a fagyikészítésben. És rajta virágok. Meg persze olvasztott koffeinfagyi. A földiek KV-nak hívják.) Míg ettünk én elmontam neki a nem igazán íriszes gondolataimat.
-Szóval, egyik íriszes se fogja ezt a problémát megoldani. Nekünk kell cselekednünk!
-De Manley, ot nincs PIG-MENT! Bele fogsz halni!-rágta belém a mondatot, én azonnal tiltakozni kezdtem, és a fejemet ide-oda rángattam. Így az érzékelő csápjaim (minden íriszesnek van egy pár ilyen csápja, ami segíti az érzelmek megérzését) is rángatózni kezdtek, így a bőröm színe is elhalványodott.
-Nem, nem, nem! Ott van az íriszvédő-ruha!
-Manley, de az az elnöknél van!
-És mi van akkor? Akko...
-Manley Kind, te lopni akarsz?-emelte fel a hangját Quentin, mire én felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem.
-Quentin Fair, igen, én azt akarok!
-Manley, te megőrültél!
-Nem érdekel a véleményed. Én elmegyek, akár tetszik akár nem.-mondtam, majd feláltam, és a bejárathoz mentem. Egy percig csak úgy álltam, és bámultam a rongyos szandálomat.
-Mikor indulunk?-kérdezte Quentin, egy idő után.
-Mégis velem jössz?-lepődtem meg, úgy, hogy el is vörösödtem. Na jó, csak mondjuk azt, hogy  elvörösödtem, mert nem tudok elvörösödni, csak ha valaki mérges.
-Persze, a legjobb barátom vagy, nem engedlek el egy kalandra, amiből lehet, hogy nem térsz vissza! És már csak te maradtál nekem a családomból, anya meghalt, apa nem törődik velem.-én ezen elérzékenyültem. Drexy a lábamnál repült, és amikor megérintett, babakékre változtam, ami a meghatottság jele.
Megöleltük egymást, és akkor már mindketten babakékek voltunk.
-Szóval este beöltözünk abba az ingyenes harci öltözékekbe, amit farsangra kaptunk a kormánytól, veszünk egy konyhakést, és egy kalapácsot, ha ablakot kell törni.-mondtam neki az ötletemet.-Amikor megszereztünk kettő védőruhát, ami nem lesz nehéz, hiszen ötszáz van belőle, gyorsan el kell mennünk onnan!
-És előtte éjfélkor találkozunk a főtéren a fák és bokrok között, ahol 18 évesen játszottunk?-próbált Quentin minden csepp információt megjegyezni, mert ő a suliban is egy mindentudó volt. Meg nehogy valamit elfelejtsek, mert én abban jó vagyok.
-Igen, igen, és ne felejtsed el, hogy jól pakoljad meg a minichipedet (egy minichip egy 1 négyzetdeciméter nagyságú négyzet, amit belepréselés nevezetű cselekvéssel bármit bele tud rakni egy íriszes) étellel, itallal, mert talán azonnal indulnunk kell.-fejeztem be a mondandómat. Mind a ketten falfehéren mentünk aludni, a saját lakásunkban, hogy kipihenjük magunkat.

Éjfélkor Drexy felébresztett engem, én azonnal lilává változtam. Mindketten féltünk. Remegő dülöngélő járással eldöcögtem a gardróbomig, és otthonom utolsó érezhető illatait szívtam be a ruháimból. Hajamból egy lovaglófarkat készítettem. A minichipemet telepakoltam mindenféle hasznos eszközzel és étellel. És elindultam. Rohantam a főtérre, Drexyvel csak úgy suhantunk a barlangcsoport külömböző kanyarulataiban. Míg végül ott voltam a virágokkal teli főtéren. Quentin melém ugrott, én majdnem sikoltottam, de ő befogta a szájamat.
-Nyugi, én vagyok!-suttogott a fülembe. Most igazán megnyugtatónak éreztem a hangját. A hátsó szemétkidobóhoz mentünk, mert ott nem ellenőrzik a területet kamerákkal.
-Quentin, kérem a kötelet!-súgtam hozzá. Ő a minichipjéből előhúzta a kötelet, kijelölve a kötél ikonát, majd az hologram módjára megjelent, és pixelekkel megfogható lett. Nekem nyújtotta. Én feldobtam a szemétkidobó-csőn található kiálló drótra, és felmásztam. Ezután feljött Quentin is. A kötelet elraktuk, és elkezdtünk a büdös alagútban mászni. Drexy és Szambu lassan követtek minket.
Amikor az alagút elejéhez értünk, leugrottunk róla. Nem volt olyan magas, könnyedén lábujjra érkeztem.
-Most mi lesz?-kérdezte Quentin. Én elmosolyodtam. 10 éves korunk óta mindig Quentin volt a főnök. Most meg én.
-Keressük meg a ruhamegőrzőt. Egyszer Anayla elvitt engem ide, mivel az apja itt dolgozik.-válaszoltam büszkén Quentinnek. Anayla az az egyik ismerősöm, akivel réges-régen játszottam.
Folytattuk a suhanást a folyosókon, a félhomályban, míg végül eljutottunk a fém kapu egyik oldalára.
-Ez az! Itt lesz!-szóltam Quentinnek. A kilincset megfogtam, és megpróbáltam kinyitni a kaput. De helyette csak sziréna zaját hallottam.

Behatolók! Behatolók! Behatolók!

Gyorsan cselekednünk kellett. Mivel az őrök otthon kapták az értesítést, ezért olyan 15 perc mire megérkeznek.
Körbenéztem, és megláttam a szellőzőnyílást. Mi nem mehetünk be, de a Mosolyik igen....
- Drexy, Szambu! Ott az a nyílás, ami a ruhamegőrzőbe vezet, ott menjetek be, és hozzatok... négy védőruhát!!-szóltam nekik, mire ők azonnal berepültek. Ott tipegtünk öt percig, mire megnyílt a kapu. Tudtuk, hogy az egyik Mosolyi megnyitotta. Mi berohantunk, becsuktuk az ajtót, és hálát adtunk Szambunak.
Felkaptunk négy védőruhát, és rohantunk az űrhajókhoz.
Mielőtt bementünk volna az űrhajókat tároló szobába, hangokat hallotunk. Megfordultam.
20 Mosolyi repült be a megőrzőbe, az egyik közülük ajtót nyitott az őröknek. Én azonnal éreztem, hogy lézerekkel próbálnak átvágni minket. Mi rohantunk tovább.
-Manley, vedd fel a védőruhát!-kiáltott Quentin. Nekem nem volt időm gondolkodni, elővettem a pénzérme méretű korongot, a mellkasomra csatlakoztattam, és megnyomtam. Azonnal éreztem, hogy egy láthatatlan dolog a testem köré simul, és akkor már nem éreztem a lézerek égető tapintását.
A tárolónak nem volt fedele, biztos azért, hogy az űrhajók ki tudjanak repülni. A galaxis gyönyörűen bámult minket. Quentin beszállt a legnagyobb repülőbe, közben mindenféle eszközöket szedett fel, én meg asztalokat borítottam, hogy az őröknek nehezebb legyen.
Quentin, majom módjára felkapaszkodott az űrhajóra, és engem is felhúzott. Drexy és Szambu villámgyorsan utánam berepültek.
Azonnal az irányítófülkébe rohantunk, és leültün a székekre. Hallottam az őrök hangját.
-Itt vannak!
-Lézert elő!
-Jöjjenek ki!
De Quentin már indította is az űrhajót. Ő nemrég kapta meg a jogosítványát. Elrugaszkodtunk a földről. Boldog kacaj hagyta el a számat. Most már nincs visszaút...

Hellóka! Kipréseltem magamból ezt a részt is. Nekem ez a rész nagyon tetszik. Remélem nektek is. Ha igen, voteoljatok, kommenteljetek, és nézzétek meg a másik művemet!
Solingerer <3