Egy pillanatra behunytam a szemem, amikor pedig kinyitottam, éreztem, hogy a fa lombkoronája megmozdul, ahogy a szörnyeteg beállt alá. Nem láttam, de tudtam, hogy körülbelül fél méterrel lehettem a feje felett. Hirtelen a farkasra néztem, és erősen kellett koncentrálnom, hogy nehogy ráordítsak és elkergessem, mielőtt még butaságot csinálna. Ugyanis a fa susogásából úgy érzékeltem, hogy az Üres felé fordul. Az állat hirtelen csaholni és vonyítani kezdett, majd hátat fordított neki, és kaparni kezdte a földet mellső lábaival.

*

Értetlenül néztem, hogy mégis mit csinál, amikor hirtelen egy utolsó ugatás kíséretében arrébb szaladt, el a szörnytől. Úgy tűnt, az Ürest nem különösebben hatotta meg egy számára apró farkas fenyegetése, legalábbis nem annyira, hogy utána akart volna menni. Éreztem, hogy megdől a fa koronája, benne velem, és mindkét kezemmel és lábammal erősen szorítottam magam a helyemre. A léptei nyoma alapján a házzal ellentétes irányba indult, ami kissé megnyugtatott, de a megkönnyebbült sóhajt későbbre hagytam. És ekkor hirtelen megértettem: a farkas látta a lényt, és azt akarta, hogy én is lássam. A csápjai némelyikén sár csillant, a kosz, amit rákapart az állat, nagyjából látható körvonalat adott a testének. Amikor látó- és hallótávolságon kívülre került, lemásztam a fáról, és csendben hallgatóztam. Nem hallottam már a mozgását sem, ezért megengedtem magamnak egy reszketeg levegővételt, miközben a mögöttem lévő törzsnek dőltem. Az avar recsegésére azonnal megfeszült a testem, és védelmező eszközként tartottam magam elé a lándzsát. Azonban csak a farkas jött vissza, amit látva azonnal leengedtem a fegyvert. Hozzám sietett, leguggoltam hozzá, és megsimogattam a fejét.

- Köszönöm - suttogtam elszorult torokkal. - Köszönöm.

Az állat mintha meghajtotta volna a fejét, majd megfordult, és elszaladt, valószínűleg vissza a falkájához. Igyekezvén nesztelenül maradni, visszasiettem a házhoz. Amikor kiértem az erdőből, rohanni kezdtem. Ugyanis az életünk múlt rajta. Az udvarhoz érve könnyedén lendületet véve átugrottam a kerítést, és nem figyelve a gyerekek üdvözlésére, a házba siettem. Berontottam az ajtón, és elkiáltottam magam:

- Miss Peregrine!

- Cassidy! - szólt a konyha felől a válasz, én pedig azonnal a helyiségbe mentem. Az igazgatónő karjában még mindig a madár alakban rekedt Ymbryn pihent, az érkezésemre nyugtalanul fészkelődni kezdett. - Miért kiabálsz? - kérdezte, rám sem nézve. Egy pillanatra kifújtam magam, ami lehetőséget adott neki, hogy felém forduljon. Látva engem, eltorzult az arca. - Mi történt?

- El kell mennünk innen. Most - közöltem. - Egy Üres mászkál az erdőben. Csak egyet láttam, de sosem egyedül járnak - feszülten bólintott. - Össze kell szednünk a gyerekeket, a fontosabb holmikat, és el kell hagynunk ezt a hurkot. Gyorsan.

- Szólj a gyerekeknek. Én megyek pakolni - mondta, én pedig gyorsan az udvarra rohantam. Nyugtalanságom megzavarta a gyerekek fesztelen szórakozását.

- Mindenki befelé, pakoljatok! Elhagyjuk ezt a helyet, maximum egy fél óránk van elindulni. Nagyobbak, segítsetek a többieknek. Futás! - tettem hozzá, mikor mindenki lesokkolva állt, és bámult rám. A bejárati ajtó mellett álltam kívül, inkább nem néztem senki szemébe, ahogy besiettek a házba. Egyedül Jake állt meg előttem, utolsóként a sorban. Kérdőn nézett rám.

- Egy Üres kószál az erdőben. Biztos, hogy nincs egyedül. Sikerült megjelölni, így a körvonalát mi is látjuk.

Egy feszült bólintás kíséretében megszorította a kezemet, és ő is bement. Utoljára én mentem fel a lépcsőn, be a szobámba, és célirányosan kihúztam a fiókot az ágyam alatt. A fegyvertartó övet átvetettem a vállamon, a leghasznosabb harci eszközöket ráaggattam, és becsatoltam a mellkasom előtt. A biztonság kedvéért a csípőmhöz erősítettem egy másik pisztolyt is, egy bőr hátizsákba pedig néhány ruhát dobáltam, majd a hátamra vetettem. Leszaladtam a lépcsőn, és megálltam előtte, körbenéztem. Az irodájából a kisasszony lépett ki, találkozott a tekintetünk. Az aggodalom és félelem ezúttal leplezetlenül ült ki az arcára, meglepett, hogy hagyta, hogy lássam. Hozzáléptem, és magamhoz vontam egy gyors ölelésre. A karja a derekam köré fonódott, magához szorított, és eleresztett egy reszketeg sóhajt.

- Mindent meg fogok tenni, hogy megvédjek mindenkit. Sem önnek, sem a gyerekeknek nem fog bántódása esni, ígérem - mormoltam a fülébe. Elhúzódtam, az álla alá nyúlva kényszerítettem, hogy rám nézzen. A tekintetét kerestem, kissé üveges szemmel végül megtalálta az enyémet. - Rendben?

Csak némán bólintott, én pedig egy homlokára adott puszi kíséretében elengedtem, és hagytam, hogy haladjon a dolgával. Nemsokára mindenki egy-egy kis pakkal a kezében, vállán vagy a hátán állt előttem. Bólintottam. Várták, hogy mit mondok, és némán nyugtáztam, hogy a vezető feladata most az enyém.

- Rendben, nagyon ügyesek voltatok - pillantottam körbe rajtuk. - Most van három óra húsz perc. Negyvenhárom perc és tizenhét másodperc múlva zárul egy időhurok a tengerparttól tizenöt méterre. Igen, a tengeren - válaszoltam meg a kérdést, mielőtt feltették volna. - Odakint mindenki rám és Miss Peregrine-re figyel, nem kalandozik, nem hősködik. Érthető? - néztem újra körbe, mire mindenki bólintott. Az említettre nézve láttam rajta a hálát, amiért ezt most nem egyedül kell csinálnia. - Jól van. Ígérem nektek, hogy vigyázok rátok, bármi is legyen, és épségben fogunk tudni elmenekülni innen, mielőtt bármi baj történne. Mindannyian értelmesek és bátrak vagytok, tudom, hogy nem lesz gond - büszke mosolyt villantottam rájuk, és megigazítottam a fegyverövet a mellkasomon.

- Induljunk - mondta a kisasszony, én pedig bólintottam. Kiléptem az ajtón, körbenéztem, és intettem a többieknek. Fejben betájolva magam, balra fordultam, a tenger irányába. Látva a csapatot, rájöttem, hogy kell egy rendszer az út során, különben szétszóródnánk.

- Claire, Horace, Fiona és Enoch, ti mentek egy sorban - ahogy soroltam, gyorsan be is álltak a helyükre. - Aztán Bronwyn, Millard, Hugh és Emma. Mögöttük az ikrek, Olive, és Jake. Rendben - bólintottam, majd Miss Peregrine-re néztem, aki magára kötve hozta a sérült Ymbrynt. Tudtam, hogy nem küldhetem előre, hiszen nem képes úgy harcolni, hogy ne ő legyen a célpont, ha találkozunk bármivel. Hátra sem hagyhattam, hiszen szótlanul levadászhatják. Beharaptam az alsó ajkam, és tanácstalanul gondolkodtam. Egy sikoltás szakított félbe, amire gondolkodás nélkül Claire-hez szaladtam. Reszketve nézett előre. Követtem a tekintetét, és a testem hirtelen nem bírt mozdulni. Egy nagy falkányi farkas állt velünk szemben. Élükön azzal, aki nemrég segített nekem az erdőben. Közelebb mentem hozzájuk, az alfa pedig hozzám lépett. Lehajtotta a fejét, én leguggoltam hozzá, és a homlokomat a bundájához nyomtam. Nem kellett értenem őt hozzá, hogy tudjam, miért hozta magával a falkáját.

- Köszönöm - suttogtam neki, és felálltam. A farkasok kettéváltak, öten mögénk, öten elénk vonultak, élükön továbbra is az alfa állt. A kisasszonyhoz mentem, és mélyen a szemébe néztem.

- Eldöntheti, hol marad.

- Veled - felelte gondolkodás nélkül, mire bólintottam. A csapat elé masíroztam. A farkas elölről hátranézett rám, parancsot várva.

- Indulhatunk - mondtam fennhangon, hogy mindenki hallja, és egyszerre léptünk előre. Ahogy haladtunk, ráébredtem, hogy a katonaságnál tapasztaltam utoljára ilyen fegyelmezett menetelést. Egy idő után érintést éreztem a karomon. A kisasszonyra néztem, bátorítóan megfogtam a kezét, és megszorítottam, de nem engedtem el. Az utat a továbbiakban kéz a kézben tettük meg.

Az erdő sűrűjéből kilépve élesebben kezdtem figyelni. Nem takart minket semmi, a tengerparton egy nagy csapat, farkasfalka kíséretében pedig elég könnyen észrevehető. Hátrafordultam, hogy szemügyre vegyem a létszámot, és akkor megláttam a távolban, a tenger mentén. Ott volt az Üres, még mindig látszódott a körvonala a kosztól. Hevesebben vert a szívem, és közelebb húztam Miss Peregrine-t, hogy hallja halk szavaimat.

- Ott van. Messze, valószínűleg nem is lát minket, de ott van.

- Merre? - kérdezte ugyanolyan halkan, és megszorította a kezem.

- Mögöttünk. Maradjon itt, hátramegyek, és figyelek. Ne keltsünk pánikot, amíg nem muszáj - mondtam neki, mire bólintott, és elengedett. Kiálltam a sorból, vártam, hogy a hátulja beérje a többieket, és csatlakoztam az utolsók mögé, a farkasok elé. Csendesen baktattak velünk, egyikőjük elöl néha megbökte Claire kezét, aki nevetve megsimogatta a fejét. Jake-nek nem volt észrevétlen a pozícióváltásom, ahogy az sem, hogy szorosabban fogtam a lándzsát. Kivált a sorból, és mellém lépett.

- Hol van? - kérdezte kertelés nélkül. Mögénk biccentettem a fejemmel. Óvatosan hátrapillantott, majd nyugodt arckifejezéssel előre fordult.

- Pár száz méterre lehet. Talán elérünk a csónakhoz, mielőtt észrevesz minket.