- Megyek, eltakarítom a mocskosabb részét a nagy mentésnek. Vacsoránál találkozunk - felkaptam a vödröt, és az udvar felé indultam. Boldog vigyor ült ki az arcomra, de én se tudtam pontosan, hogy miért. Sejtettem, de nem tudtam.

•

A szobámban pakolásztam az emeleten, amikor kopogtak az ajtómon.

- Gyere! - kiáltottam, és tovább pakoltam a ruháimat. Hátranéztem, hogy ki az, és láttam Miss Peregrine bizonytalanul toporgó alakját a küszöbön túl. Felnevettem. - Jöjjön csak, kisasszony, nem harapok.

- Ezt magának hoztam, Cassidy - mondta, és felém nyújtott egy ránézésre bársony anyagú, összehajtogatott ruhadarabot. Meglepetten pillantottam fel rá.

- Először is, az előbb sikerült tegezni és Cassie-nek szólítania. Mit szólna, ha annál maradnánk? Most már így elárulom, azt kedvelem jobban - mosolyogtam titokzatosan. Valahogy élveztem, hogy zavarban látom.

- Ó… Elnézést, kissé meglepett, a helyzet hevében észre sem vettem, hogy tegezem – sütötte le a szemét. A mosolyom vigyorrá szélesedett.

- Akarja mondani, tegezlek. Igaz? – felnevetett, mire felcsillant a szemem.

- Igen. Úgy akartam mondani.

- Remek. És mindemellett... Ezt miért kapom? - kérdeztem, amikor széthajtogatva a ruhát elkerekedett a szemem. Egy csodaszép sötétkék, bársony, A vonalú ruha volt. - Ez gyönyörű! Elképesztően szép! Miért kapom? - kérdeztem leesett állal. Miss Peregrine mosolyogva nézett engem.

- Minden gyermekemnek adok egy olyan ruhadarabot, amely rám emlékezteti. Te is kaptál most. Majd egyszer felveszitek egyszerre, nagyszerűen fogunk kinézni! - lelkesedett, én pedig nem tudtam nem nevetni rajta. Hirtelen felindulásból magamhoz húztam, és szorosan megöleltem. Úgy tűnt, váratlanul érte a mozdulat, de minden pillanatot megért. Amikor kibontakoztunk az ölelésből, csak álltunk egymással szemben, és nem tudtuk, mit kellene mondanunk vagy tennünk. Én egyszerűen csak elmerültem a látványban, kiváltságnak éreztem, hogy ott áll előttem a maga gyönyörűségével, és én büntetlenül nézhetem. Továbbra is elvesztünk egymás tekintetében. Fogalmam sincs, mi történt volna, ha nem kopognak az ajtón. Ijedten rebbentünk szét.

- Szabad! - mondtam fennhangon, és hajtogatni kezdtem a ruhát, amit kaptam. A kisasszonyra néztem, aki zavartan támaszkodott egyik lábáról a másikra. – Köszönöm a ruhát, Miss Peregrine – szóltam neki, kizökkentve a zavartságából. Hálás mosolyt villantott rám, és a látogatóra nézett.

- Kisasszony! Örülök, hogy itt van, igazából mindkettőjüket keresni akartam – mondta Olive mosolyogva. Felé fordultam. – A vacsora készen van, és meg is terítettünk.

- Komolyan? – esett le az álla az igazgatónőnek. Elnevettem magam.

- Kisasszony, a gyermekei soha nem főztek és terítettek még meg maguktól, mielőtt megérkeztem? – válaszul csak rázta a fejét döbbenten. Olive-val cinkosan összenéztünk. – Akkor javaslom, hogy jöjjön, és tapasztalja meg. Ígérem, nem fogja bánni – mosolyogtam, és amikor Olive sarkon fordult, én hozzá léptem, majd gyengéden löktem kicsit a hátán. – Hahó, Miss Peregrine? Itt van?

- Hogyne… Én csak… Még soha nem főztek, amióta ismerem őket.

- Tanítottam nekik egy kis önállóságot. Mindamellett, hoztam az én időmből, 2019-ből egy szakácskönyvet, és amióta megkaparintották, nem hajlandóak nem főzni legalább az egyik étkezésre minden nap.

Időközben elindultunk mi is lefelé. Az étkezőbe benyitva büszkeség töltött el, amikor láttam, milyen szép munkát végeztek a gyerekek. Az ünnepi étkészletet vették elő, gyanítom, hogy a kisasszony tiszteletére. Millard mellett, Miss Peregrine jobbján foglaltam helyet. Lágy mosollyal körbenézett, és amikor mindenki elcsendesedett, megszólalt.

- Úgy gondolom, hogy illő dolog lenne, ha most ezzel a közös vacsorával köszönetet mondanánk Cassidy-nek… Cassie-nek – javította ki magát. Kuncogni kezdtem. – Hatalmas hálával tartozunk neki Hugh-ért, és azért, hogy most mindannyian együtt lehetünk itt. Én, személyesen – fordult felém, és megemelte poharát -, köszönöm, hogy vigyáztál a gyermekeimre. Egészségünkre – koccintott velem, tartva a szemkontaktust, én pedig elérzékenyülve pillantottam körbe. Mindenki enni kezdett, boldog mosollyal az arcukon.

- Ennél többre nem is vágynék soha – mondtam, majd mosolyogva én is enni kezdtem.

A vacsora vége felé közeledve szokásos módon megcsörrent a telefon, a kisasszony pedig felállt az asztaltól.

- Ma este filmet nézünk. Amíg telefonálok, foglaljátok el magatokat! Pontban nyolckor találkozunk.
Segítettem leszedni a terítéket és a maradékokat az asztalról. Épp Claire-t böktem oldalba, amiért megcsikizett, amikor az ebédlő ajtaján Miss Peregrine kukkantott be.

- Cassie! Téged keresnek.

Görcsbe rándult gyomorral mentem utána a telefonhoz, és a fülemhez emeltem.

- Igen? Itt Cassie.

- Drágám! – szólt bele a nénikém.

- Brigitte! Mi van a mamával? Felébredt? Jobban van?

- Képzeld, igen. Most kerestek a kórházból. Nem ivott eleget, kiszáradt. A lába pedig túl gyenge már ahhoz, hogy elbírja a súlyát. De segítenek rajta, már felébredt, és jól van – nyugtatott meg, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. Az arcomat dörzsölve dőltem neki a falnak. Kinyitva a szemem találkozott a tekintetem a kisasszonyéval, aki aggódva figyelt engem. Nyugtató mosoly ült ki az arcomra, és megráztam a fejem, jelezve, hogy nincsen gond. Félmosollyal bólintott, és elment.

- Ez nagyszerű hír! Mikor engedik haza?

- Ez egy nehezebb kérdés. Erősödnie kell, és ki kell deríteniük, hogy képes lesz-e ellátni magát. Ha nem, akkor haza kell költöznie valakinek hozzá.

- Persze, ez csak természetes – vágtam rá azonnal.

Amint elköszöntünk, letettem a telefont, és az órámra néztem. Két perc híján nyolc óra volt. A nappali felé indultam, hogy csatlakozzak a mozizáshoz. Olive és Enoch épp a konyhából hordták ki a forró kakaókat a társaságnak, ezért gondoltam, segítek nekik. Az utolsó két bögrét a kezembe véve láttam, hogy már csak Fionának hiányzik, ezért a kanapéhoz lépve odanyújtottam neki. Odébb csúszott, és megpaskolta a helyet maga mellett. Leültem a kanapé szélére, és belekortyoltam a kakaómba. Hirtelen lekapcsolódott a villany, Horace pedig elhelyezkedve a széken, készen állt a vetítésre. A kisasszony mellém telepedett a kanapé karfájára. Azonnal felpattantam.

- Üljön le, kisasszony!

- Ó, ugyan. Én is bírok állni – mondta suttogva, hiszen már elkezdődött a vetítés.

- Nem én tértem haza hosszú idők után. Üljön le – feleltem parancsolóbb hangsúllyal. Jókedvűen forgatta a szemét, de leült a helyemre, én pedig az ajtófélfának támaszkodva figyeltem Horace álmait. Természetesen ruhákról szóltak az álmai, éppen egy öltönyt próbált fel, amikor a jelenet hirtelen félbeszakadt. Egy sziluett látszott csupán, láthatóan éppen harcolt valakivel, vagy valamivel. Az ellenfele egy lándzsával támadott a sziluettre, és megsértette a vállát. Mindenki egyszerre szisszent fel, és láttam, hogy a kisasszony leállítaná a vetítést, amikor a jelenet véget ért, ő pedig visszaereszkedett a helyére. A következő jelenetben pontosan őt láthattuk, ahogyan egy ágy szélén ül. Fásli volt a kezében, és éppen a kötését cserélte ki valakinek, aki az ágyban feküdt. Az arcát könnyek áztatták, és bosszantó volt, hogy nem láttuk, hogy kit ápol éppen. Amikor az álom elkezdett az ágyban fekvőre fókuszálni, a sérülthöz odahajolt az álombeli Miss Peregrine, és nemes egyszerűséggel megcsókolta. Ekkor véget ért az álom, ezzel pedig a vetítés is. Felkapcsoltam a lámpát, így láthatóvá vált, hogy mindenki leesett állal néz a kisasszonyra, aki nyakig pirulva szorongatta a bögréjét.

- Azt hiszem, senkinek sem kell mondanom, hogy amennyiben ez még nem történt meg… Az csak annyit jelenthet, hogy meg fog történni – mondta Millard, akit nem igazán hatott meg az, hogy mennyire volt modortalan ezt felhozni. Miss Peregrine-t néztem, aki még jobban elpirult. Senkire sem nézve felállt, és letette a kakaóját.

- Ma egyedül állítom vissza a hurkot. Mindenki mehet a szobájába. Miss LaFountaine majd jó éjszakát kíván nektek – mondta, úton az udvarra, és kiviharzott a házból. Kérdőn néztünk össze a gyerekekkel.