Zakatoló szívvel sietek az ajtóhoz,tudom,hogy Emily Carlhoz jött. Elvégre egy kis pénzért minden ember beszél. Nem tagadom, hogy remegnek a kezeim, fogalmam sincs, hogy mit szólna a lány az érkezésemhez.

- Harry? - nyissa ki Carl az ajtót.

-Emily itt van? - pedig valójában jól tudtam, hogy itt van. Néha hátra pillantottam,hátha meglátom a lányt, de semmi nyoma nem volt.

-Nem, nincs itt!- csukja be az ajtót, de egy hang megzavarja.

- Engedd be! Ő nem tehet semmiről! - felismertem a lány hangját és pár másodperccel később már láttam is őt. Gyönyörű volt, annak ellenére is,hogy látszott mennyire meggyötörte őt az elmúlt pár nap. Fájó szív volt látni, ahogy össze van törve.

Hirtelen felindulásból sietek a lányhoz és magamhoz ölelem. Cseppet sem gondolva, hogy ez mennyire kínos lett számára,egyszerűen csak aggódtam. Tudni akartam, hogy mi van vele,már azt hittem, hogy örökre elveszítettem, hogy most jött el az a pillanat,amikor feladta, amikor teljesen megszakította velem a kapcsolatot.

-Annyira sajnálom Emily, fogalmam sem volt az egészről. Esküszöm erről nem tudtam. Elvégre minden rémálmom az volt, hogy pont Williams legyen az apám és főleg az, hogy te legyél a húgom. Meg tudsz nekem bocsátani? Megtudjuk beszélni ezt az egészet? Hiszel nekem?

-Ssshh... nyugodj meg Harry. Ezzel én is tisztában vagyok. Egyikünk se tudta, de ettől függetlenül, ha kérhetem,tartsuk a távolságot. - láttam az undort a tekintetében, miattam volt. Gondolom hányingere lett minden érintésemtől.

-Értem...Szerintem is így a legjobb...

- Ha akarsz te is maradhatsz pár napra nálam Harry. Gondolom most egyikőtök sem akar hazamenni. - mondja kedvesen Carl.

-Köszönöm, ha nem bánod el is fogadom az ajánlatod. - hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy a lány mellett lehetek. Talán van egy csöppnyi esély, hogy barátok legyünk. Még sincs kárba veszve minden.
Mindhárman kínos csendben ültünk a teraszon. Egyikünk se tudta, hogy mit kéne mondjon vagy legalábbis, hogy hogyan kéne kezdje. Félve nézek a lányra.Nem tudom, hogy megkérdezzem-e a cikkel kapcsolatban, de akkor megszólalt .

-Ömm... Írtam egy dalt.- hadarja el gyorsan Emily. Nekem pedig vagy százra felment a pulzusom. Boldog voltam, hogy legalább elfoglalta valamivel magát.

- Ez fantasztikus, hallani akarom.

-Az én ötletem volt. - vigyorog Carl, én csak enyhén biccentettem, pedig valójában nagyon hálás voltam neki. Rosszul ismertem meg ezt a srácot.
Annyira féltékeny voltam rá az elején,amiért folyton Emilyvel volt, hogy sokkal több dolgot tud a lányról mint én, hogy sokkal jobban ismeri mint én, de rá kellett jönnöm, hogy nekik valami eszméletlen erős kötelékük van, amit nem áll szándékomban szétzúzni. Ahogy látom,most is csak ő tudta megvigasztalni a húgomat. Bármennyire is fájdalmas,mostmár így is szólíthatom.
A lány helyet foglal újból a gitárral a kezében, amin meglepődők. Nem tudtam, hogy tud játszani rajta, sok mindenből kimaradtam... Énekelni kezd. A hangjától valamilyen leírhatatlan borzongás futott végig a testemen. Könnyek gyűltek a szememben,tudtam, hogy egy szinten rám is gondolt a dal közben és most már nyilvánvaló volt, hogy a cikkről is tud. Nem vettem le róla a szemem, látszódott, ahogy kiad magából mindent, a dühöt, a fájdalmat talán most már ez a legjobb megoldás. Emlékszem régebb nekem is ez volt a menedékem. Az éneklés, leírni, ami fájt és elénekelni. Nekünk ez az áldás.
Vajon képes leszek valaha is úgy tekinteni rá,mintha egy családtag lenne? Ha valaki ezelőtt két évvel azt mondja, hogy beléd szeretek egy tinédzser lányba méghozzá ennyire, aki talán még a húgom is... Szembe röhögőm, talán figyelmen kívül hagyom, de semmiféleképpen sem hinném el. Sosem tudtam, hogy még talpon vagyok-e a játékban. Egyáltalán milyen szerepem volt? Ahogy elnézem apámnak csak egy bábu, nem pedig a fia, anyámnak pedig a bohóc, akit átvert kénye kedve szerint. Ennek ellenére bármennyire is fáj ez az egész, a velem szemben ülő éneklő lányra nézek és mosolyt csal az arcomra. Elvégre még annyira fiatal, még előtte a jövő, s már annyi fájdalmat okoztam neki.A családjánál sokkal jobbat érdemel, ahol boldog lehet.
Szomorú beismernem, de minél jobban megismerem az embereket annál kevesebb okot találok az életre, kegyetlenek vagyunk, hazugok, bármit megtennék a saját érdekünkért vagy éppen a szeretteinkért nem számít, hogy kit kell eltiporni, de néhányan, néhányan nem ilyenek mégis ők szenvednek a legjobban.
Elgondolkodtató, hogy mi történt volna ha egy másik világban,egy másik időszakban találkozunk, vajon akkor lett volna esélyünk?