Hihetetlenül fáj a fejem. Ébren vagyok, de alig tudom kinyitni a szemem. Hihetetlenül gyengének érzem magam.

-Jó reggelt! -a hang felé fordítom a fejem.

-Hol vagyok? - látásom még mindig homályos.

-A központi kórházban. - lassan kitisztul minden. Előttem egy magas szőke nő áll. Körülbelül a 40-es éveiben járhat.

-Mi történt velem? -támaszkodok fel.

-Meszkalint találtak a szervezetében.

-Az mi? - kérdem halkan. A szám ki volt száradva.

-Egy illegális drog. Szájon át kerül a szervezetbe. Enyhe pszichikai függőséget okozhat és öntudatlan cselekedetekhez vezet. - hadarja a nő. Én pedig próbálom minden szavát megérteni.

-Fogalmam sincs miről beszél, én nem drogozok.

-Emily. - egy újabb ember lép be az ajtón. - James nyomozó vagyok, tegnap délután velem beszélt a rendőrségen. - felismertem. Ő kérdezett ki.

-Igen, most már emlékszem. – tápászkodom fel.

-Sajnos a feljelentés érvénytelen, mivel az orvosok szerint a drog délután 4 körül került a szervezetébe, és ekkor járt maga a rendőrségen. Ami, azt jelenti, hogy a feljelentés során be volt drogozva. - kikerekedtek a szemeim. Most komolyan? Ennyi év után vettem a bátorságot és megtettem életem egyik legnagyobb lépését és ezt miért? A nagy semmiért?

-Nem drogozok. Soha nem nyúltam ilyenekhez. - éreztem, ahogy egyre csak dühösebb vagyok. - Még csak nem is hallottam a meszkalinról. - éreztem, ahogy a síró görcs elkap. Dühös vagyok és csalódott.

-Sajnálom Emily. - mondta lesajnálóan. Rettentő rosszul esett. Úgy néztek rám, mint egy drogos lázadó tinédzserre. Én pedig azzal, hogy kimutattam, hogy mennyire dühös vagyok, nem segítettem a helyzetemen.

-Ma megfigyelés alatt tartjuk. Utána az édesanyja kérésére átszállítjuk egy drogfüggőknek kialakított intézménybe.

-Rehabra küldenek? Mi az, hogy az édesanyám? - már teljesen kiakadtam. - Az a nő egy őrült elmebeteg. Inkább őt kéne elküldeni egy intézménybe - kelek ki magamból.

-Nyugodjon le! -mondja a rendőr.
-Maga mégis, hogy viselkedne a helyembe? Hm? Látta a hegeket rajtam, maga szerint hogyan szereztem azokat? - már el is kapott a sírás. A könnyeim pedig záporként hullottak a lepedőre. - Azt hiszi, hogy drogoztam majd saját magamnak okoztam őket?

-Ez is feltehető. - mondata, lesokkolt. Ők tényleg nem hittek nekem. Hiába sírtam, hiába mondtam végre ki, amit gondoltam, ők nem segítettek.

-Legalább felhívhatom a barátom, hogy elbúcsúzzak tőle?

-Nem. Nincs olyan állapotban. - mondja James, és kisétál az ajtón a nővérrel együtt.

Egyedül maradtam.

Elég!!

Nem bírom tovább. Hogy tehette ezt velem a nevelő anyám?

Sírtam, ezúttal nem tartom vissza.

Annyira fájt.

Én vagyok a hibás. Ha akkor jobban vigyázok az öcsémre, akkor anyám nem utálna. Akkor nem ütött volna hozzám, én pedig nem kerülök ide.
Csak is az én hibám.

Hogy lehettem ilyen szörnyű.
Csak annyi lett volna a dolgom, hogy vigyázzak rá, de nem tettem. Ha nem dobom olyan messze a labdát akkor nem futott volna ki az útra és nem üti el a kocsi.

Igaza volt apámnak.

Én öltem meg az öcsém.

Szörnyű ember vagyok.

Gyilkos.

Megérdemlem, azt, amit kapok.

-Csak egy kis nyugtató - mondja a nővér, majd perfúzión keresztül benyomja a tűt.

Éreztem, ahogy csíp a folyadék. - Számoljon velem együtt. 10...9...8...7...-megint elsötétedett minden. Elaludtam.

És talán reménykedtem, hogy soha nem ébredek fel.

***

-Emily. Indulhatunk? - lép be a nővér, az ajtón. Ma se volt kedvesebb, ugyan csak lekezelően bánt velem.
-Van más választásom? - próbálok viccelődni, de úgy látszik, nem nevetett.
-Attól tartok nincs. - mondja még mindig komoly arccal.

-Hát akkor menjünk. - sóhajtok egyet és követem a nővért.
Egy busz előtt állt meg. Sárga színe kopott volt. A sofőrt egy rács választotta el a többi üléstől, ami gondolom az "utazóknak" van.
-Mondja csak, börtönbe küld engem? - kérdem fintorogva a mellettem lévő nővértől. De ő ezúttal még csak számba se vesz.

-17-es számú - ordítja a sofőr. Magamra mutatok. Ez én kéne legyek? - Igen maga. - mondja unottan.

-Magának is szép jó reggelt! - mondom ironikusan, miközben leveszi a lakatot a rácsról és előre "enged".

Hát én megtettem minden tőlem telhetőt, úgy látszik nem voltam szimpatikus neki.

Mondanám, hogy az út kellemes volt és szép, de nem hazudok. Azt hittem, belé bolondulok annyira unatkoztam. Na meg ahova megérkeztem... Ahhoz szavaim sincsenek. Szép épület volt kintről, szép udvarral, de ami bent volt.

-Menjen be! - utasít durván az őr a "szobám" felé mutatva.

Rács az ablakon. Biztató.

A szobában két ágy volt, két szekrény és egy asztal. Nem mondanám, hogy rozoga, 100 éves bútorok voltak, sőt szerintem az ágy jobb volt, mint ami nekem van otthon.

A egyenruhám az asztalon hevert. Fekete póló (nem tagadom ennek örültem) fehér nadrág és szintén fekete sportcipő.

Lassan újból az ajtóhoz lépek és megkopogtatom az ajtaját.

-Igen? - hallom az őr hangját.

-Itt hol van a WC meg a zuhany vagy arra külön kell fizetni? - kérdem elviccelve a végét, de úgy látszik ő sem az a viccelődős fajta.

-A közös fürdő a folyosó végén van.

-Ahha. S mikor mehetek ki az udvarra?

-A program a falon van. - válaszolja indulatosan.

Közelebb lépek a laphoz.

8:00 - reggeli
12:30 - ebéd
13:00-16:00 - kimenő az udvarra
16:00-18:00 - gyűlés
19:00 - Vacsora
20:00 - Fürdő
21:00 - Lámpa oltás

Ha jobban belegondolok nem is olyan rossz.

Előre is bocsánat ha kaptok benne helyesírási hibát. 🙏🙏