Reggel kipihenten ébredtem. Végre egy kényelmes ágyban tölthettem sz éjszakát.
Anne még mindig aludt, amikor én felkeltem. A fürdő felé vettem az irányt és beálltam a tusoló alá. Megengedtem a vizet és hagytam, hogy a forró víz áztassa a testem.
Megmostam a hajam, ami alapból tocsogott a zsírtól.
A tükör mellett volt a hajszárító, amit használatba vettem.

-Emily! - hallom Anne hangját az ajtó mögött. - Átmegyek a szobámba, én is lemosakszom.

-Jól van. - ordítóm túl a hajszárító zúgását.

Komódosan magamra tekertem a törülközőt, mikor végeztem a hajammal.

Biztos voltam benne, hogy csak kapok valami ruhát a szekrényben. Kinyitottam résnyire a fürdő ajtaját és amikor meggyőződtem, hogy senki sincs a szobámban, azonnal a gardrób felé vettem az irányt.
Kinyitva azt, rájöttem, hogy igazam volt.
Fel volt akasztva pár fekete ruha, nagyjából 8-9 farmer nadrág, rengeteg blúz, topp, meg úgy nagyjából minden típusú ruha.
Kicsit félve vettem le az egyik fekete ruhát, nem tudom, hogy jó ötlet - e elfogadnom bármit is Williams - től. Nagy kínlódás után felöltöztem. Teljesen feketében voltam, ami nem volt szokatlan, mivel amúgy is mindig fekete ruhákat hordtam.
Kiléptem a ruhás "szobából".

-Tartsd magad távol az apánktól. -egyből megrázkódok és a hang felé fordulok. Williams egyik fia ült az ágyamon.

-Nem én akartam idejönni. - válaszolom, amilyen ridegen csak tudom.

-Veszélyes. Fogalmad sincs, hogy mennyire. Ha jót akarsz magadnak elmész innen a barátnőddel. -hangja ellentmondást sem tűrő volt, de én nem ijedtem meg tőle. Neki fogalma sincs, hogy ennyitől nem kergethet el. Én ennél sokkal erősebb és kitartóbb vagyok. Enyhén elmosolyodok és közelebb lépek a fiúhoz.

-Tudod drágám, eléggé tisztába vagyok a dolgokkal. - húzom fel a szemöldököm. - Ne hidd, hogy megtudsz rémiszteni. Elmegyek innen az biztos, de majd később, sokkal később és csak is azért, mert én akarom, nem miattad vagy testvéred, vagy az apád miatt. - elállt a lélegzete.

Gondolom nem erre számított.
Tudom, hogy Williams drogokkal és még ki tudja milyen illegális dolgokkal kereskedik, tisztában vagyok vele, hogy meg vannak a kapcsolatai, de nem félek tőle. Nekem már nincs veszteni valóm. Már rég nem félek, hogy mi történik a jövőbe. Aminek jönnie kell, az jön. Aminek meg kell történnie az meg fog. Én nem hátrálok meg, kifogom élni az életem, többé semmi sem gátol meg ebben. Boldog akarok lenni. Már csak az a baj, hogy nagyon jól tudom, hogy mit tenne engem igazán boldoggá, vagyis inkább ki. Viszont ezek után képtelen lennék Harry szemébe nézni. Elárultam, átvertem, utána pedig leléptem. Meg sem lepődnék rajta, ha többet nem kíváncsi rám. Pedig nem tagadom, nagyon jól éreztem magam vele, olyan érzéseket éreztem, amit még fiú nem váltott ki belőlem. De hibáztam, ezek után nem érdemlem meg őt. Már nem.
A fiú felállt az ágyamról.

-Tetszik, hogy ilyen szívós vagy. - jegyzi meg vigyorogva. Na erre nem számítottam. - Amúgy - fordul vissza - Cameron vagyok. - azzal ki is ment a szobából.

Akkor most mi van?
Gyorsan Anne szobájába veszem az irányt, már lassan reggel 10-van, a temetés 12:30-kór kezdődik.

-Nagyon jól nézel ki. - jegyzem meg, ahogy végig mérem barátnőm. Fekete haja és csoki barna szeme talál a fekete öltözékéhez.

-Köszönöm. - enyhén elmosolyodik. Leülök az ágyra és onnan figyelem, ahogy a barátnőm a haját fésüli.

Valahogy nem tudom felfogni még mindig, hogy hova is készülünk. Eltöprengtem rajta már párszor, hogy mégis mit gondolsz az „anyám" amikor azt mondta az embereknek, hogy halott vagyok? Szervezett temetést nekem? Csinált bármit is? Az emberek nem tartották furcsánat a dolgot? Nem is kérdezték, hogy mi történt vagy, hogy hogyan haltam meg?

-Biztos nem akarsz róla beszélni? - kérdi félénken. Gondolom, azt hiszi érzékeny téma. Közel sem az, jelenleg megkönnyebbülést érzek és dühöt. Nem siratom a nevelő anyám.

-Biztos. - válaszolom a legmeggyőzőbben.

-Még arról a feléről sem, hogy mindenki azt hiszi, hogy halott vagy? - ül le mellém.

-Ezen nincs, amit beszélni. Soha nem egyeztem a szüleimmel, nem lep meg, hogy inkább azt mondták, hogy halott vagyok, minthogy rehabilitációs intézetbe zártak. Anyám mindig is figyelt arra, amit az emberek mondtak.

-Emily. - nyúl a kezem után. – Már nincsenek titkain egymás előtt, mond ki amire gondosz, talán tudok segíteni.

-Lányok. - lép be Williams. - Indulhatunk?

-Igen. - állok fel elsőnek. Anne pedig követi a példám.

-Carl ott vár minket. - mondta miközben a lépcsőn haladtunk lefelé.
Legnagyobb meglepetésemre az udvarra kiérve, ott volt a két fiú. Cameron és Dylan.

Egy szó nélkül ültek be saját kocsijukba. Na akkor ennyit a beszélgetésről.
Az út lassan telt, senki sem beszélt. A többiek gondolom azért, nehogy valami bántót mondjanak én pedig, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. A városban mindenki azt hiszi halott vagyok, most pedig egy új családdal jelenek meg. Biztos vagyok benne, hogy a régi osztálytársaim is ott lesznek, fogalmam sincs, hogy mit kéne tegyek. Lefagytam. Valamiért azt érzem, hogy megfulladok, nem fogom, ezt a napot kibírni, túl sok vádaskodó és kíváncsi tekintet fogad majd.

-Emily! - mondja halkan Williams és megsimítja karom, amitől kiránt a világomból. - Megérkeztünk.
Lehunyom a szemem és mély lélegzetet veszek.

Fáj... Fáj az egész élet.

A kocsiból kiszállva a tömeg felé veszem az irányt. A temető, a város szélén volt, egyik oldalán pedig dús tölgyfák és fenyőfák ölelték körül a gyepet.

Minden szempár rám szegeződött. Tudtam... Innen már nincs vissza út, az emberek összesúgtak és enyhe zűrzavar keletkezett a nép között.
Ahogy az első sorba értem, találkozott a tekintetem a rendőrrel, akinél feljelentést tettem, gúnyosan nézett együtt a régi osztálytársaimmal, akik nem akartak hinni a szemüknek. Épp visszaakartam fordulni és elfutni, amikor egy erős kéz szorította meg az ujjaim és így összecsatolódott az övé az enyémmel. Carl volt az. Mint mindig most is ő tartja bennem a lelket.

A pap elkezdte a prédikációt. Ahogy véget ért a rövid csaknem 20 perces "mondókája" könnyes szemmel nézett a koporsóra.

-Ritka kedves és megértő nő és anya volt. Kérem, akinek még van bármi mondanivalója az szólaljon meg. - dühös voltam.

Egy nő fáradt ki a nevelő anyámhoz.

-Suzanne Fordman! - kezdte könnyeivel kezdődve. - csodálatos barátnő, társ, feleség... és természetesen anya volt. Mindig segített az embereknek, nagylelkű adományokat adott a rászorulóknak és eme kis város buzgó tagja volt. - újra elcsuklott a nő hangja, bennem pedig csak forrt a víz és annyira szorosan fogtam Carl kezét, hogy biztosra vettem, hogy mind a kettőnknek kivannak fehéredve az ujjai. - Sajnálatos módon, ő is nehéz időket élt meg, mikor búcsút kellet vegyen fiától. Ő az az ember, aki soha nem érdemelte volna meg, hogy eltemesse saját gyermekét. - éreztem, hogy nem tudom irányítani a könnyeim és szabad útra mennek. Nem az miatt, hogy meghalt Suzanne. Nem. A düh miatt, ezek az emberek feldicsérik őt. Mégis miért? Nem is ismerik őt. Szörnyű ember volt. - Igaz, hogy bár lánya halálát terjesztette, de mind megértettük, hogy miért. – ekkor akadt bennem a levegő. Merértik? Várj? Melyik felét is? – Csak azt tette, amit a gyermeke kért tőle. Inkább szembenézett a szégyennel és hazudott, hogy még véletlenül se delüljön ki a lánya függősége. Suzanne, remélem boldogságra lelsz és a lelked a mennyországba távozik. - zárja le a nő és visszabotorkázik a helyére.

Ezek után, az emberek sorra jöttek oda, hogy részvétet nyilvánítsanak és hogy kihangsúlyozzák, milyen fájdalmas lehet ez nekem.
Én csak hallgattam őket, nem szólaltam meg.

Rengeteg idő eltelt az emberek fogyni kezdtek, sőt már csak Anne, Carl és én maradtunk.

A sírások befejezték munkájukat és Suzanne Fordman-t végre a föld alá terítették.
Csak álltam ott és dühös voltam. A fák közé tekintettem, ugyanis nem tudtam tovább nézni, azt a nevet a síron.
Szemem megakadt egy fekete alakban.

-Harry? - mondtam ki hangosan.      

Tudom, tudom, megint későn jöttem az új részel, nagyon sajnálom.🙏🙏😅 De remélem ezzel résszel ki engesztellek majd titenek.
🙌🌹🌹