- Emily! Ébresztő! - ordítja az őr, akinek egy kicsi kellett volna ahhoz, hogy betörje az ajtót. Felriadok és az órára nézek. Reggel 6 van.

- Jövök már, az Isten szerelmére! - válaszolom.

- Mi a franc folyik itt Emily? - ébred fel Anne is.

- Nem tudom. - nézek rá tanácstalanul majd, mikor az őr megint zajongni kezd, megszaporázom lépteimet az ajtó felé, és kinyitom azt.

- Jöjjön velem! - nem láttam még ezt a férfit. Meg fogja a karomat, és egy ismerős útvonalon vezet. A látogató kabinok. Ki az a hülye, aki ilyen korán jön látogatóba? Miért nem hagyott aludni még? Az őr szinte bevág elém (micsoda úri ember), majd ki nyitja az ajtót. Meg se lepődők. Vajon ki az a hülye, aki ilyen korán zavar? Kérdésemre azonnal meg is tudom a választ: Williams.

- Jó reggelt! - komoly, ami alapból nagyon rossz, ő soha nem komoly. Istenem! Remegett a kezem, ezért eltakartam. Leülök a székre.
- Jó reggelt! - varázsolok egy mosolyt az arcomra, ami közel sem valódi.
- Rossz hírem van... - húzza közelebb a széket. - Történt tegnap este egy baleset. - ropogtatja ujjait. Kikerekednek a szemeim. Ugye nem CARL? Ne, csak azt ne...
- Mondd már az Istenit! - csattanók fel, és közelebb lépek felé, de a plasztik fal elválaszt tőle még így is.
- A nevelő szüleid. - a kijelentésére... megkönnyebbülök. Szörnyű mi? Lassan vissza ülök a székemre.
- Mi történt? - kérdem semlegesen, mivel semmi érzést nem váltott ki belőlem a hír. Ebben a pillanatban képtelen vagyok reagálni. Képtelen vagyok bármit is érezni, tenni. Nem tudom, hogy most szomorúnak vagy megkönnyebbültnek kéne lennem.
- A nevelő anyád meghalt. A nevelő apád pedig, kómában van. A *Rostrocaudalis-leépülésben szenved.

*Rostrocaudalis szindroma az agy károsodásából kiinduló, az egész idegrendszerre fokozatosan, és teljességgel megállíthatatlanul terjedő leépülési folyamat. Mechanizmusa jelenleg még ismeretlen, gyógyítása kilátástalan. Az agykárosodások legváltozatosabb formái kiválthatják.

- Úristen... Még nem vagyok 18 éves. - csak ennyit tudok mondani. Szomorú, egy szörnyetegnek érzem magam.
- Én leszek a gyámod. A lányom vagy, ideje haza térned. Amúgy is, gondolom téged is vár valaki. - mosolyodik el. Igen, várt rám valaki oda kint. Nem is akárki, az én "testvérem", lelki társam és támaszom. Carl.
- Hadd vigyek magammal valakit! - nézek kérlelően Williams-re.
- Nyugodtan. Pakoljatok össze, kint várlak titeket. - könnyen bele ment. Túl kedves volt. Nekem valami nem tetszik itt. Miért akar hirtelen a gyámom lenni. És miért akarja, hogy az élete része legyek? Ennyi év után. Viszont csak jobb lehet egy palotában élni, mint az utcán vagy egy otthonban.
Egy ideig még biztosan ültem azon a széken. Csak arra lettem figyelmes, hogy az őr felállít.
A szobámba érve, Anne még aludt.
-Anne! - ülök le az ágyára. Tudom, hogy őt nem szabad fel ébreszteni, de ennek most örülni fog. Remélem...
- Mi van? - kérdezi, még mindig csukott szemmel.
- Elmegyek. - kijelentésemre szemei kipattannak, és felül. - Te is jössz velem! - mosolygok a lányra, akinek semmi reakció nem látszódik az arcán, a sokktól.
- Miért? - kérdi álmosan.
- Nem hagylak itt! Nem tudok sok mindent rólad, csak azt, hogy én vagyok neked ebben a világban. Ebben a kibaszott elcseszett világban, csak engem engedtél magadhoz közel és lehet, hogy csak ez volt a mellékhatása annak, hogy nem drogozol már, vagy csak végre rájöttél nem veszíthetsz semmit azzal, ha velem barátkozol, de azt tudom, hogy rövid az élet és belefáradtam a sok szabályokba és szenvedésbe. Gyere ki velem és szórakozzunk együtt.
- Biztos az idegesítő arcod miatt, mindig mosolyogtál rám és az őrületbe kergettél vele! Biztos, hogy ezt akarod? – láttam, hogy könny gyűlik a szemébe.
- Anne, akarsz új életet kezdeni velem? - nézek komolyan a lányra. Hiába... szomorú vagyok, és valamiért bűntudatom van a nevelő szüleimmel kapcsolatba.
-Igen! - pattan fel. Pakolászni kezd, ahogy én is. Nem volt sok dolgom, csak a rajzok és a régi ruháim, amiket visszakaptam az őrtől.
A nagy vaskapu kinyílik. Már 8 óra van, az emberek enni mennek, ahogy Harry is. Nem búcsúztam el tőle, pedig én vertem őt át...
Ahogy kilépek két kocsi vár ránk, az egyiket azonnal felismerem, fekete Range Rower.
-Carl! - azonnal megszaporázom lépteimet, és a fiú felé tartok. Szorosan ölelem.
- Annyira hihetetlen. - mondja szomorúan. - Azt hittem, hogy meghaltál! - mondja könnyeivel küszködve. Eltávolodok tőle. Hogy mi?
-Meghaltam? - nézek rá.
-Suzanne azt mondta meghaltál, mikor elmentem hozzátok másnap. Miután ezt kijelentette rám csapta az ajtót. Hiába mentem el hozzátok, és órákig voltam az ajtótok előtt, nem beszélt velem többet. Én komolyan azt hittem, hogy halott vagy! - ölel meg újból, már rég folynak a könnyei, de én lesokkolva állok továbbra is ott, mint egy deszka.
Majd lassan én is szabadjára engedtem a rég felgyülemlett fájdalmakat.
Csak öleltük egymást. Többet nem kellett beszéljünk ahhoz, hogy mindketten tudjuk: ezek után, már ott vagyunk egymásnak. Senki nem állhat közénk. Senki.

-Apropó, ő itt Anne. A szobatársam volt. – mutatom be Carlnak a lányt.

-Carl. – nyújtja a kezét.

-Anne. – ráznak kezet.

-Őt pedig ismered. – mutatok Williams-re.

-Igen volt szerencsém hozzá.

Beszálltunk a kocsiba, egy ideig figyeltem Anne és Carl beszélgetésére.

Nem tudtam felfogni, hogy mi történt a nevelő szüleimmel, nem értettem, hogy honnan jött ez a hírtelen érdeklődés a Williams felől és hogy mi lesz az üzlettel, amit kötöttünk?

Hirtelen mégis fontosabb lettem és mint a munkája?

Ha így is van miért? Hogy hogy most?

Akkor mi lesz Harryvel? Egyáltalán mi közül volt egymáshoz? Annyi kérdésem van, hogy az valami hihetetlen.

Az sem hagy nyugodni, ami tegnap történt a fiú és köztem, elég rá gondolni és érzem ahogy ég az arcom, ahogy a forró ajka találkozik a számmal.

Ne feledjétek! 

Ne várj addig, míg úgy nem gondolod, hogy már tökéletesen meg tudod csinálni - csak kezdj bele!🌹❣️❣️