[Név] - A neved/karaktered neve

︶꒦꒷︶꒷︶︶꒷꒦︶︶︶꒷꒦

Kezeidet a csípődre téve álltál a könyvtár kellemes csendjében, és a fotelban ülő férfire meredtél, aki éppen egy vastag könyvet tartott a kezében, ujjai szórakozottan jártak táncot a kötet borítóján, miközben barna szemeivel ártatlanul pislogott fel rád. Willy nem viselte sem a kabátját, sem a cilinderét, és a botját is a fotel mellé támasztotta, így az emberek tévesen hihették azt, hogy éppen arra készült, hogy olvasson. De, aki ismerte az pontosan tisztában volt vele, hogy a fiatal egyáltalán nem tervezett ilyesmit tenni, te még arra is gyanakodtál, hogy csak akkor lett volna hajlandó elolvasni egy egész könyvet, ha valaki közben pisztolyt tartott volna a fejéhez.

Nem Willy Wonkának egészen más szándékai voltak.

Őszintén, nem tehettél róla, de az elmúlt két napot a könyvtárban töltötted, éppen amiatt a könyv miatt, amit barátod a kezei között tartott. Pontosabban, annak a könyvnek az előző része miatt, de ez mellékes. A lényeg, hogy Willy nyilvánvalóan megunva azt, hogy már két napja nem látott pár pillanatnál tovább úgy döntött, hogy a kezébe veszi az ügyet. Azt, hogy honnan tudta, melyik könyvet akartad ma olvasni nem tudtad, de ha róla volt szó már meg sem tudtál lepődni.

- Légy szíves add oda a könyvet – mondtad, és kezedet felé tartva jelezted, hogy abba kéred a tárgyat. Willy erre azonban csak ártatlanul mosolygott, és kissé közelebb húzva a mellkasához a könyvet úgy próbálta megvédeni tőled. Mintha erőszakkal megpróbáltad volna valaha is elvenni tőle.

- Sajnálom, de én vettem el előbb – mondta, olyan hangon mintha éppen zaklattad volna miközben ő semmi rosszat nem tett. – Ugye nem vennéd el tőlem?

- De nem is olvasol – ellenkeztél, majd a melletted szórakozottan titeket figyelő Nudlira néztél. – Segíts már Nudli!

- Mit tehetnék? Pont annyi joga van a könyvhöz, mint neked – vont vállat a lány, te pedig kezdted úgy érezni, esetleg ezek ketten együtt tervelték ki a dolgot. Ha így lett volna az megmagyarázta volna, hogy Willy honnan tudta, melyik könyvet olvastad.

- Lefizetett csokival, igaz? – kérdezted a kezeidet összefűzve a mellkasod előtt. Erre Nudli ártatlanul pislogott csupán, és amikor Willy-re néztél ő egyszerűen olyan arcot vágott, mintha egyáltalán nem tudná miről beszélsz. – Szóval összefogtatok ellenem. Szép, mit ne mondjak.

- Nem tudom miről beszélsz édes, én csak olvasni jöttem ide – közölte a férfi, majd, mint egy bizonyítandó kinyitotta a könyvet. Fejjel lefelé.

Csendes helytelenítéssel néztél rá, de ő nem pillantott feléd, így nem láthatta a tekinteted. Mikor rájöttél, hogy hiába próbálod a szemeddel szuggerálni ismét Nudlira néztél, aki maga is egy kényelmes fotelban ült, és egy sokkal vékonyabb könyvet fogott a kezében. Ezt látva hirtelen érdekes ötleted támadt.

Az itteni emlékeid szerint Nudli és a régi éned egészen kicsi kora óta ismerték egymást, és te segítettél megtanulni neki olvasni. Nos, te is. Amikor még nagyon fiatal volt gyakran olvastál fel neki, miközben ő a szennyeseket kézbesítette.

Elvigyorodva léptél mellé, majd a hónaljai alá téve a kezeid könnyedén felemelted. Nudli alacsony és sovány kislány volt, elvégre nem voltak megfelelő körülményei a felnövéshez, nem volt hát túl nehéz odébb rakni. Barátnőd értetlenül pislogott rád, ahogy elfoglaltad a helyét, majd elvéve tőle a könyvét az öledre intettél. Nudli habozott ugyan, de végül leült az öledbe, és csendesen várta, hogy elkezdd a felolvasást.

Talán már nem volt olyan kicsi, de tudtad jól, hogy soha nem lehetett túl idősnek lenni ahhoz, hogy valaki mesét olvasson fel neked. És ha Willy meg akarta akadályozni, hogy tovább olvasd a könyved, akkor majd olvasol egy másikat. Erre a gondolatra a férfire pillantottál, aki továbbra is fejjel lefelé tartotta a könyvet az arca előtt, és amögül kukucskált rátok. Szemei érdeklődve csillogtak, de mikor meglátta, hogy őt nézed azonnal visszafordult a könyvhöz.

Halkan felkuncogtál, majd a kezedben tartott kötet felé fordultál és olvasni kezdtél.

A történet nem volt olyan izgalmas, mint az, amit Willy miatt most nem olvashattál, de elég jó volt. Hamarosan már azon kaptad magad, hogy teljesen belemélyedtél az olvasásba és a világba, míg Nudli hasonlóan erősen koncentrálva hallgatta a hangod. Nem értettél sok mindenhez, annyira meg pláne nem, mint a csokikészítő, de olvasni tudtál.

Olyannyira, hogy teljes beleéléssel beszéltél. A karakterek mindegyikét különböző hangokon szólaltattad meg, és minden jelenethez a saját hangulatukhoz megfelelő hangon beszéltél. Ha valami izgalmas dolog történt a hangod telve volt feszültséggel, ha valami szomorú történt bánattal, ha vidám események zajlottad örömmel. Néha suttogtál, máskor a normális hangerőnél hangosabban beszéltél, de ügyeltél rá, hogy ne zavard a többi ittlévőt. Nos, ha lettek volna mások is a könyvtárban, de ekkor éppenséggel csak ti hárman és Dorothy tartózkodtatok itt.

Annyira beleélted magad az olvasásba, hogy észre sem vetted mikor odakint sötétedni kezdett, és az olvasáshoz szükséges fényt már nem a nap nyújtotta, hanem a könyvtár lámpái. Csak akkor tértél vissza a valóságba, amikor a könyv végéhez értél. Akkor aztán becsuktad a kötetet, és csendesen felnéztél róla a még mindig az öledben ülő Nudlira. A kislány valamiféle kekszet evett, és csak ekkor vetted észre az előttetek lévő kis asztalkára tett tányért, amiben hasonló nassolni valók pihentek, illetve a három bögrét, melyek közül kettő már üres volt, és csak egyben illatozott még tea.

Tekinteted az asztalról felemelve a férfira emelted, akiről azt hitted volna, hogy már régen elment, és aki ehelyett a fotel karfáján könyökölve, a tenyerében pihentette az állát, és úgy nézett rád, mintha te lennél az egész világa. A könyv, amit ellopott tőled az asztalon pihent előtte, még mindig ugyanott nyitva hagyva, ahol reggel kinyitotta, még mindig neki fejjel lefelé. A látvány kellemes és otthonos érzéssel töltött el, ahogy szeretettel és csodálattal teli szemeibe néztél.

Létezett tökéletesebb ember nála a világon?

- Emlékeztess, miért hagytuk abba a felolvasós programjainkat? – kérdezte Nudli még mindig az öledben pihenve, ezzel kirántva a csokikészítő bámulásából. Tekinteted a férfiről rá siklott, és egy pillanatig nem feleltél, mert fel kellett még fognod mit is kérdezett. Elvégre az agyad egy kicsit máshol járt, amikor megszólalt.

- Mert egyre többet kellett dolgozz, és nem volt időnk rá – mondtad, ahogy felrémlettek benned a régi emlékek. Nudli kiskorában még túl fiatal volt, hogy minden munkát elvégezzen, amit csupán egy hónappal ezelőtt már meg kellett csinálnia, de ahogy folyamatosan cseperedett felfelé, úgy lett egyre több dolog rábízva. Végül olyan elfoglalt lett, hogy nem volt időtök megállni egy-egy kiszállítás közben egy padon, és olvasni néhány oldalt.

- Nos, most már van időm – közölte veled, te pedig halkan felnevettél, és a hajába borzolva bólintottál.

- Mostantól rendszeresíthetjük – felelted, majd a még mindig titeket bámuló férfire sandítottál. Willy maga is kiszakadt a transzból, amiben az imént téged nézett, de tekintetét nem szakította el rólatok. – Persze csak akkor, ha egy bizonyos illető nem tesz keresztbe nekünk.

- Hé, sose tennék olyat! – tette fel játékos védekezéssel a kezeit, majd leengedve azokat folytatta. – De persze, csak ha én is jöhetek.

- Élvezted a mesedélutánt? – kérdezted nevetve. Soha nem számítottál rá, hogy Willy-nek tetszene az, hogy könyveket olvasol fel. Nem igazán hitted, hogy érdekli más a csokikészítésen és bűvészkedésen kívül.

- Ha valaki más olvassa fel őket nem is olyan rosszak ezek a könyvek – felelte egy kacsintás kíséretében, mire te csak mosolyodva a szemeid forgattad. – Bár lehet, hogy az sem mindegy, ki olvas.

- Hmm? – döntötted oldalra a fejed, míg Nudli csak mormogott valamit magában, ami gyanúsan úgy hangzott, mintha nyálasnak nevezett volna benneteket.

- Csak azt mondom, hogy talán fele ennyire se élveztem volna, ha nem téged hallgatlak – fejtette ki Willy, és várakozón nézett rád. Nyilván a szavaira adott reakciódat akarta látni, de te ügyesen a bögre teád után nyúlva úgy mozdultál, hogy ne lássa a pírt az arcodon. – Azt hiszem sosem unnám meg ha te olvasnál nekem.

- Jól van már, nem kell ennyit hízelegni, nyilván legközelebb is jöhetsz, amikor Nudlinak olvasok – mondtad, egyre jobban zavarba esve. Willy végre megkapta, amit akart, amikor felnézve rá felfedted előtte a vörös arcod, és elégedetten vigyorogva dőlt hátra a foteljében. Hát persze, a férfi tudta mit csinált, amikor ilyeneket mondott.

Őszintén, kissé eleged volt már belőle, hogy te folyton zavarba jöttél tőle, míg úgy tűnt ő maga sosem érzett így. Mármint, nem volt csoda, hogy ilyen hatással volt rád, elvégre kire ne lett volna? Volt ezen a világon bárki, aki ellen tudott volna állni a férfi bájának? A szavai, a mozdulatai, a pillantásai és a felháborítóan jóképű arca mind-mind ellenállhatatlanná tették őt. Willy Wonka tényleg olyan volt, mint a csokijai. Vagy, éppen a csokijai voltak olyanok, mint Willy Wonka. Bármelyikről is legyen szó, ha egyszer megízlelted, soha többé nem találtad párját szerte a világon.

Ettől még nem volt fair.

Látni akartad, hogy zavarba jön. Hogy elpirul, hogy kerüli a tekinteted, hogy nem tud mint mondani. Látni akartad, hogy te is hatással voltál rá, nem csak ő rád. Csakhogy, fogalmad sem volt róla, mit tehettél volna, amitől a férfi zavarba jön. Vagyis, volt egy-két ötleted, de már a gondolatukba is belepirultál, és te nem magadat akartad csapdába csalni, hanem őt.

Bárhogy is, ezen volt elég időd gondolkodni a jövőben.

Egyelőre a könyvedet kellett megkaparintanod.

︶꒦꒷︶꒷︶︶꒷꒦︶︶︶꒷꒦

Ha teljesen őszinte akartál lenni, be kellett látnod, hogy nem gondoltad volna, hogy a tegnapi nap után ma megint itt találod, de a jelek szerint a férfi könnyedén ki tudta számítani mit akartál tenni, mert Willy ugyanabban a fotelben ült, a könyveddel a kezében, és hasonlóan ártatlan arckifejezéssel nézett rád, mint tegnap. Egyszerűen nem értetted. Más dolgokban annyira naiv és vak volt, akkor miért volt az, hogy amikor rólad volt szó mindent tudott, és mindent észrevett?

Néha úgy érezted magad, mintha a férfi szemében te csak egy nagy, élő csokoládé lennél. Mintha minden veled kapcsolatos apró részletet tökéletesen ismert volna. Ezt persze te nem tudtad, de valójában még Willy is néha elgondolkodott ezen. Amikor a csókjaid olyan függőséget és boldogságot okoztak nála, amit csak a csoki volt képes előtte, néha arra gondolt, hogy olyan voltál, mint egy csokoládé, amit csak neki készített valaki. De még egyszer; te ezekről a gondolatairól nem tudtál.

- Willy – mondtad, hangodból enyhe figyelmeztetés csendült, noha ez csak üres fenyegetés volt, egyszerűen még ha akartál volna sem tudtál volna bármi olyat tenni, ami szándékosan bántaná a férfit. Ez volt az első alkalom az életedben, hogy valakit ennyire szerettél. Még ha voltak is kapcsolataid ezelőtt, Willy Wonka volt az első férfi, aki ennyire erős ragaszkodást és szeretetet váltott ki belőled. Ez azonban még így sem volt mentség arra, hogy másodszorra is meg akarta vonni tőled az olvasást.

- Igen [Név]? – kérdezett vissza, mintha észre sem vette volna a komor tekinteted.

- Elkérhetném tőled azt a könyvet? – tetted fel a kérdést, igyekezve a lehető legártatlanabb, legédeseb könyörgő hangodat használni. Remélted, hogy nem tud majd ellenállni neki, bár abból következtetve, milyen sokáig sikerült megvonnia tőled a csokiját nem volt túl sok reményed a dologban. S valóban, a férfi tekintete ellágyult ugyan, de nem engedett.

- Sajnálom cukor, tudod, hogy bármit megadnék neked a világon, de ezt a könyvet most én olvasom – mondta, te pedig elgondolkoztál rajta, hogy vajon hogyan volt képes ilyen komoly arccal hazudni. – De, ha végeztem vele majd odaadom.

- Oké, neked nem a csokiboltodban kéne lenned? – kérdezted, bár tisztában voltál vele, hogy a bolt nélküle sem esett össze. Egy hónap bőven elegendő idő volt arra, hogy találjon magának egy kis személyzetet. Mindössze három emberből állt, de egy akkorika kis bolt esetében nem is kellett több. Az egyik beosztottja egyébként az apád volt, Joe. Ettől függetlenül, Willy imádott csokit árulni, és amikor csak tehette a boltban tartózkodott.

- Nélkülem is elvannak – rázta a fejét lazán, majd a szemeidbe nézve folytatta. – És különben is, nélküled nem az igazi.

- Willy, huszonkét évig tökéletesen megvoltál nélkülem is, nem hiszem, hogy belehalnál néhány napba amikor nem vagy velem – mondtad, de magadban már olvadozni kezdtél. Noha igaz volt, amit mondtál, amikor ilyenekkel jött úgy érezted, minden pillanattal csak egyre jobban szeretted ezt az embert.

- De belehalnék! – ellenkezett, és felpattanva egyetlen lépéssel átszelte a távolságot köztetek. Meglepetten néztél fel rá, míg ő megállva előtted lehajolt, és gyors csókot nyomott az ajkaidra, majd elhúzódva halkan suttogta következő szavait. – Minden pillanat nélküled kínzás.

- Te leszel a vesztem Willy Wonka – sóhajtottál fel frusztráltan vörös arccal, és egyetlen apró mozdulattal bezártad a távolságot az ajkaitok között. Bár a szemeid csukva voltak, tökéletesen érezted, ahogy a férfi ajkai mosolyra húzódtak ahogy elmélyítette a csókot. Nos, nem fog sokáig mosolyogni.

Azzal kinyúltál, és a kezed végighúzva az övén egyetlen gyors mozdulattal kirántottad a markából a könyved, majd kiszakadva a csókból győztes mosollyal az arcodon néztél fel a rád értetlenül pislogó csokimágusra. Willy nyilván az előző csók hatása alatt volt még, de te nem törődtél vele, ahogy a mellkasodhoz szorítottad a kötetet, és diadalittas szemekkel ragyogtál fel rá. Az arcodon ülő büszkeség és öröm láttán a férfi lassan elmosolyodott, és ellágyuló szemekkel nézett le rád.

Ha bárki is kíváncsi lett volna a véleményére megmondta volna, hogy szerinte olyan voltál, mint a legtökéletesebb csokoládé a világon. Egy olyan édesség, amit még ő is képtelen volt lekörözni, valami, amit a varázslatával sem tudott megteremteni. És minden alkalommal, amikor kóstolót kaphatott belőled más ízed volt. Néha édes, néha keserű, gyümölcsös vagy fűszeres, lágy vagy ropogós. De mindegy, milyen voltál éppen.

Egyszerűen csak nem tudott betelni veled.

- Köszönöm a könyvet – daloltad, és éppen azon voltál, hogy ellépve mellette elfoglald még a fotelt is, amiben ült, amikor a keze megtalálta az utat a derekadra, és magához húzott.

A csók ismét váratlanul érkezett, de nem volt ellenedre.

Nem tudtad, hogy mennyi tapasztalattal rendelkezett a nők terén (ha tippelned kellett volna azt mondanád, nem túl sokkal), de az biztos, hogy volt tehetsége. Majdnem annyi, mint a csokikészítéshez. Minden csókja pont tökéletes volt, és te kevés dologra vágytál a világon, mint arra, hogy egy nap egyszerűen csak megcsókoljon, és soha többé ne hagyja abba. Persze, ez egy lehetetlen kívánság volt, de álmodozni lehetett.

- Ma te győztél édesem – súgta, ahogy elhúzódva a csókból a füledhez hajolt. – Élvezd a könyved.

- Élvezni is fogom – felelted neki, mire ő csak vigyorogva felegyenesedett és egy utolsó meghajlást követve felöltözött, majd elhagyta a könyvtárat.

Csendesen bámultál utána, pontosabban a csukott ajtóra, amin az imént lépett ki.

Aztán letéve a könyvet utána indultál.

Utáltad, hogy mindig ő nyert.