Ezeréves történetem még az aktív Narutoimádatom idejéből. Azt hittem törlődött az oldallal, de véletlenül megtaláltam egy elküldött messenger doksiban... micsoda mámor :D

Büszkén prezentálhatom, hogy a saját borítómmal raktam fel akárcsak a másik Naruto történetemet. <3 Igaz némi restaurálás - digitalizálás ráférne.

♪☺ ♪☺ ♪☺

 - Bárcsak ne lennék ennyire gyáva! – Sóhajtott föl a lány, és lemondóan továbblépdelt a nevetgélő lánycsordákkal tarkított utcán.

Közeledett a február tizennegyedike.

Minden egyes nappal közelebb érve, egyre többet állt meg álmodozó kék szemekkel, egy különleges csokoládékat árusító bolt, gazdag árukészlettel büszkélkedő kirakata előtt. Lemondóan sóhajtott, s az iskolatáskáját még szorosabban markolva ballagott tovább hazafelé. Fekete tincseibe beletépett a csípős hideg februári szél. Szorosabbra húzta magán az egyenruha kabátját, s üveges szemekkel pásztázta a kopár panorámát. Karácsony tájékán a legtöbb ember, ünneplőbe öltözött szívvel fohászkodik egy kis hóért, s mint az elmúlt pár évben, most sem történt semmi. Már lassan a második hó feléhez közeledve sem történt semmi. Természetanyánk csúfosan öltött nyelvet az őt megbetegítő emberiségnek, és oda ütött, ahol tudta, hogy fáj.

Ám, tekintete letévedt egy álmodozó szemű leányra, aki mintha csak látná őt, kitartóan fürkészte az eget. Álmodozó sóhajaiból hideg szelet gyúrt, mely végigsöpört a sétányon, táncra perdítve az elhullajtott szemetet, megcibálva hajat, szoknyát egyaránt. A lány ennek ellenére tovább bámult a magasba. Szíve mélyéről egy halk lehelet röppent föl.

- De jó lenne, ha esne a hó! – Természetanya tekintete meglágyult, makacsságán lazítva helyeslően bólintott neki, s elindult fölrázni a felhőpárnákat. A lány, Hinata Hyuuga néven nevezendő, 17 éves Konoha Gakuen- i tanuló volt. Hosszú fekete haja lobogott a szélben, egyébként fehér bőrén piros foltokat csípett a hideg szél. Ilyen időben felettébb örült volna, ha egyenruhájához kicsivel melegebb téli szett tartozott volna. Fekete szövetkabátja és piros kendővel megkötött fehér egyenruhája között csak egy fehér kardigán melengette. Sötétkék rakott szoknyája épp csak akkora hosszúsággal rendelkezett, hogy a széltől tépdesve ne nyújtson belátást avatatlan szemeknek. A nyári egyenruhához tartozó szoknyácska még rövidebb volt, így inkább gyors hálát rebegett a tervezőknek, hogy legalább télen nem azt kell viselni.

Már épp azon volt, hogy tovasiet, amikor fölcsillant valami a szürkéllő felhők között. Hunyorogva próbálta kivenni mit láthatott, és nézzenek oda! Egy pici hócsillag kavarogva táncolt, dacolt a széllel, hogy utolsó táncát ellejtve a járdán érjen véget rövidke élete. Hinata csodálkozva tartotta maga elé a tenyerét, és a csillagló hópelyhecskét engedte hideg tenyerébe hullani, hogy szempillantásnyi megcsodálása után vízcseppé alakuljon. – Hiszen ez egy hópehely volt! – derült föl a lány arca, s hirtelen örömét tetézte, hogy megpillantotta a csillagocska megannyi társát is hasonló táncban közelegni. Emberek csodálkozó hangja, gyerekek öröme, s néhányak munkát látó sóhaja hallatszott a környékről.

- Az első hópehely! – kacagott föl, kitárt karokkal körtáncot járva a lány, s arcát a magasba emelve érezte, miképp érintik meg lágyan a bőrét a könnyed kis elhaló táncosok. – Enyém volt az első hópehely.

Első fölkiáltását ugyan hallották a mellette elsétálók, ám utolsó szavait boldogan súgta bele a szélbe. Az első hópehely különleges dolognak számított. Úgy hitte, hogy teljesít egy kívánságot.

Magában dúdolva indult tovább, hogy még sötétedés előtt hazaérhessen.

- Megjöttem! – Hallatszott remegő hangja, amint belépett otthonába, és gondosan elrendezte cipőit a bejárat mellett. Apjával, húgával, és unokatestvérével lakott egy előkelő negyedben. Apja a negyed fontos képviselője, kiemelkedő alakja volt, aki nagy köztiszteletnek örvendett. Unokatestvére, apja ikertestvérének a fia, egy balesetből kifolyólag került hozzájuk, és ugyanabba az iskolába jártak, mégsem voltak túlságosan közeli viszonyban.

Üdvözlésére nem érkezett válasz. Talán még senki nem ért haza, Nejitől pedig nem várta el, hogy jelezze bármi módon a jelenlétét. Kabátjától és cipőitől sebtében megszabadulva lépett bentebb az otthonában.

Vállat vonva sietett a szobájába, és a hidegtől átfagyva, csak egy forró zuhany képe lebegett kékre fagyott tagjai, és a hideg szél által pirosra csípett arca előtt.

Aznap néhány házimunka elvégzése, vacsora készítése és a családja kiszolgálása után a szobájába visszavonulva még egyszer halvány mosolyt csalt ajkára a hópelyhecske gondolata, aztán nyugodt álomba merült.

A másnap reggel hamarabb köszöntött be, mint ahogy kellett volna. Legalábbis Hinata álmosan konstatálta ez előbbi tényt magában, miután az ébresztőórája éktelen csipogására magához tért.

Oda sem nézve nyomta le a némító gombot, s áldott csend borult a reggeli napfényben sütkérező szobára. Ágyából fölkelvén minden egyes reggel, az első dolga volt az éjjeliszekrényén álló fényképekre mosolyogni, majd reménnyel telve nézni egy új nap- mint új lehetőség elé. A tegnap megindult havazás komótosan folytatódott, fehérre festve az egész horizontot.

Gyorsan letudta a reggeli készülődést, és lélekszakadva rohant az iskolába, ahova minden áldott reggel elsőként lépett az osztályterembe.

Hozzászokott az üres tanterem látványához, és rutinos mozdulatokkal telepedett le a padjára. Mint minden alkalommal, most is odasétált az ablak mellé és merengve nézte a kapun át beszállingózó diákokat. Tudta, hogy akire minden reggel vár, az általában utolsóként esik be a félig bezárt kapun, mégis képes volt korán kelni, hogy ha mégis hamarabb érkezne meg, annál több időt tölthessen a közelében.

A mai nap mégis más volt.

Aggódóan ráncolt homlokkal vette tudomásul, hogy Uzumaki Naruto csak nem akar megérkezni. A tanterem lassan megtelt az osztálytársaival, akik a padon ülve, vagy székeiket körbepakolva beszélgettek, élménybeszámolókat tartottak, míg az első órát jelző harangjáték föl nem csendült.

Figyelme a nap folyamán sokat terelődött az üresen ásítozó pad, s a kapu irányába, de azon ugyanúgy nem lépett be a vágyainak személye. Idegességében a haja végét piszkálta, és az ujjaival játszott, és a haját tekergette az ujjaira játékosan.

A nap így hamar eltelt.

Emlékezetes dolog nem ragadt meg a fejében, csak az állandósult hiányérzet.

Összepakolt, s táskája fülét megmarkolva egyetlen gondolat járt a fejében. Meg kell tudnia, mi történhetett!

Többször is járt már Uzumaki háza környékén, természetesen csak „véletlenül"! Már amennyire természetes lehet, egy vargabetű méretű kitérő, a hazafelé vezető úton.

Gondolataiba mélyedve sietett végig az úton, ami a Ramen negyedbe vezetett. Még azt is sikerült kiderítenie, hogy a fiú a keresztapjával él, aki egy meglehetősen fura fazon. A környéken lakók jól ismerték s mindenki tudta róla, hogy a jelmondata „pénz, pia, nők." Ennek a ténynek a tudatában nyelt egyet, s félszegen haladt tovább. Az utcán kevesen mozogtak, nem sétány lévén. Inkább mellékútként funkcionált két háztömb között. A házak errefelé két emelettel emelkedtek a magasba, fényüket csak kopott fehér falai tompították. A lépcsők belülről kivezettek egy hosszú külső tornácra, ahonnan a lakások ajtajai nyíltak.

Ujjait idegesen tördelte a kiszemelt ajtó előtt, de rávette magát, hogy bekopogjon. A nyílászáró mögül motoszkálás és elnyomott káromkodás szűrődött ki.

- Hol voltál te ... ehm! – Hinata összerezzent és ijedten kerekedett ki a szeme. Az ajtó felpattant, és egy szögletes arcú középkorú fazon ugrott a küszöbre alsónadrágban és sebtében felkapott köntösben. Haja természetellenesen fehér és tépett mivoltában lobogott mögötte, szemeit festett bíbor csíkok szelték át függőlegesen, arca haragos volt, ám a lányt megpillantva azonnal elővette a jobbik modorát.

- Mit szeretnél csibém? – lőtt egy csábos mosolyt, és lazának vélt mozdulattal támaszkodott az ajtófélfának.

- É..é..én cs.. csak .. – te jó ég, ki ez a fazon? – Elhoztam a leckét Uzumaki-kunnak. - a fickó vonásai rendeződtek, arca megkeményedett, figyelmen kívül hagyva az ideges dadogást, ijesztően lépett egyet előre.

- Nem volt ma iskolában? – szólalt meg komoly hangon, amire a lány szemlesütve megcsóválta a fejét. - Reggel megint kiráztam az ágyból, felkapott egy dobozt rament, hogy útközben megreggelizi, és elviharzott. Ha ez megint elment a parkba szobrokat rongálni hát én letekerem a ... ah. Hagyd csak a leckét aranyom, majd elkéri és lemásolja valakiét, hogy ha már lusta volt bemenni az iskolába. - Hinata zavartan bólintott, s kedvetlenül távozott. Gondterhelten állapította meg, hogy az egész napi balsejtelme nem volt hiábavaló. Lebaktatott az emeletről, és a ház kapujából figyelmesen szemlélte a hideg, havas tájat.

Nemsokára elkezd sötétedni, igyekeznie kellene hazafelé. Sebes léptekkel iramodott neki a parkon átvezető rövidebb útnak. Háta mögött ágreccsenés zörejét hallván, még sietősebbre fogta lépteit.

Egyetlen pillanat műve alatt lépet egy hó alatt megrejtőző jégre, amin akkurátusan sikoltva vesztette egyensúlyát, és hatalmasat nyekkenve koppant a hidegre. Keservesen siratta összetört csontjait, míg az út menti hólepte padon egy kis dudor jelezte, hogy nem üres állapotban van éppen. Fájdalmasan állt föl, és recsegő csontokkal bicegett oda, ha már felkeltette a figyelmét. A havat leporolva egy sárga tincsekkel megáldott pufók plüssbaba lélegzett föl megkönnyebbülten. Kis iskolai egyenruha volt rajta, szemei hímzőcérnától kéken pillantottak a világra.

A lány szemei elkerekedtek a csodálkozástól, a plüss ugyanis feltűnően emlékeztette őt Uzumaki Narutora.

♪♫♪

:D remélem aranyos lett ez így lassan valentin nap tájékán <3 ( ami valójában mifelénk bálint nap akarna lenni ... már csak azok kedvéért, akik a halloween miatt hisztiznek ... de ilyenkor mély mámorral szipognak a rózsák, a szivecskék meg a  plüssök és bögrék körül)

- ó erről egy sztorim van... épp nagyban ecsetelem egy aranyos fickónak mennyire szánalmas és ötlettelen valakinek plüsst és bögrét adni valentin napra, mire szegény elsápadva előhúzza a szatyrából a nekem szánt csomagot...( ami plüsst és bögrét rejtett XD )