Sziasztok Drágák! Ma egy kicsit az ünnepekre hangolódva hoztam nektek egy novellát. Kellemes olvasást kívánok!

 Karácsony első napja van. A várva várt hó, és annak minden csodálatos lételeme megérkezett az emberiség számára. A fehér dunna az egész tájat beborította, és Áron a hideg hatására apró kezeivel még erősebben szerette volna szorítani a kezében lévő mackóját. Az ereje nem engedte a kisfiúnak, sem a plüssállat varrása. Tudta ha a körmeit is belevájja a finom anyagba, akkor az fájdalmat okoz a mackó lelkének. Gyermekként tisztábban látott mint bármely más élőlény; tudta hogy fáj amikor megütnek egy élettelen tárgyat, s értette a szél csendesen menekülő suttogását.

Ruhái, amelyeket nemes egyszerűséggel magára hányt, most hálátlanul kezdtek a hidegben áthűlni. Egyre inkább didergett, és úgy érezte, hogy hamarosan kihűl, ha nem indul el a végzete felé.

Óvatosan érintette meg puha bőrével a hatalmas, kovácsolt vaskaput amelyen a fagy, és a frissen lehulló hópelyhek is helyet kaptak. A rozsda és a jég az ujjbegyeire kapaszkodott s próbált ellentmondani a fiú erejének. A kisfiú leültette a mackóját a hóba, reménykedve, hogy az élettel teli élettelen nem fagy meg, majd letette bőröndjét, és két kézzel próbálta a hatalmas kaput kinyitni. Miután sikeresen kinyílt elkezdte tolni a kezeivel. A szerkezet hangosan nyikorgott, ám a fiú tudta hogy az épület rejtélyeit suttogja titkon. A mackót és a bőröndöt újra kezeibe vette, és bement a kapun. 

A kezében volt mindene amivel útnak indult. Amivel elindították ezen az úton. Nem ő választotta ezt a helyet, nem ő volt az aki elhagyta véglegesen a másikat. Haragudott az anyukájára, hisz megígérte neki hogy megvárja amíg felnő, s csak utána, büszkén, és mosolyogva távozik a messzi hegyek közé. Ám nem várta meg, s most itt áll egyedül. Helyette egy mackó volt a védelmezője, aki óvta a szélben, és nyugtatta ha valaki bántotta.

A kisfiú előtt egy hatalmas út feküdt, amely valaha egy királyi palota kertjének része is lehetett, ám most leginkább egy tönkrement beton-rétegre hasonlított, amelyen a jég ült, és a frissen leszakadt hó. 

Az épületet szemeivel pásztázta amelynek falai omladoztak, de a méltóságát ugyan olyan büszkén viselte mint rengeteg emberöltővel ezelőtt. Áron megtette az első lépést a késztetése ellen amely azt sikoltotta hogy ne menjen oda.  

Apró ajkait találkozásuknál összepréselte és legyőzött egy kósza könnycseppet amely zöld színű írisze környékén keletkezett.

- Megígérted. - lépkedett miközben letörölte a szeméből a fájdalmat.

Nem válaszolt senki, csak a némaság, de az kegyetlenebb választ adott mint bármely ember, hisz kínozta a kisfiút a lelkében tomboló ürességgel.

Áron másra sem vágyott mint arra az égető pofonra amit még napokkal ezelőtt kapott a hófehér arcára, mert az a pofon élettel, s tisztelettel töltötte meg a fiú lelkét. Az üresség viszont próbálta elvenni azokat az emlékeket amelyeket Áron ezelőtt rossznak ítélt volna meg, ám a mai napon sírt volna örömében ha csintalan kis cselei elvégzése közben kapták volna el.

Minden élő, és élettelen arra várt hogy Áron tegyen valamit. Senki sem tett semmit, egészen addig amíg a két kis bocskor csoszogásának visszhangját meg nem hallotta. Hogy ki hallotta meg?

 A némaság. 

Ő pedig csak szánakozva ránézett volna, ha nem lett volna arctalan, hiszen csak az ember lelke tudta őt megformálni, s a legbátrabb lélekkel rendelkezők szembe is nézhettek vele. Eddig minden emberen felülkerekedett a vészes betegség, a némaság torzszülöttje, a magányosság. Mindenki ütemtelenül pumpáló szívvel hallgatta a némaság nevetését. Áron nem volt képes tűrni az óriási hatalmát, ezért gyorsabban kezdett lépkedni így lábbelijének szegélye összeért néha-néha, ezzel sercegő hangot kiadva. 

Odaért a hatalmas tölgyfából készült bejárat elé. Elidőzött előtte, nem kopogott be, csak nézte a szépen kidolgozott motívumokat a fa anyagában. Ha belép oda akkor nem lesz menekvés, s már nem az anyukája béklyói fogják őrizni hanem a házban élőké. 

A kisfiú apró, selyembőrű kezét ökölbe szorította, és a faajtón kopogtatott. A némaság gonoszan utánozta a fiú kopogásait, azaz visszhangot szült.

 Az ajtó kinyílt, s egy magas, vékony, beesett arcú nő állt mögötte. Áron fátyolos tekintete mögé nézett a nő, s felfedezte a fiú smaragd szemeit. Szépeknek vélte, ám úgy gondolta hogy a könnyfátyolnak nincs ott helye. A szívét kissé meg is hatotta, talán lassabbá tette azt a gyors, monoton, s megszokott verést.

Áron megijedt az idős hölgytől, emlékeket látott benne és ez megrémítette. Nem akart senkire sem emlékezni, így fejét oldalra fordította, ám emiatt elszégyellte magát. Az ember előtt, aki otthont, ruhát, s élelmet fog neki adni ilyen gyáván viselkedett. A fiú mindig belenézett az emberi tükrökbe, a szemekbe, de most nem sikerült neki.

- Lépj hát be! - mondta a nő és az ajtót kijjebb nyitotta.

A kisfiú előtt kitárulkozott egy eddig számára rég látott világ: a hő az arcát lassacskán kezdte megtapogatni, és szinte selyemmé vált ahogy egyesült a bőrével. Arcát felemelte az égig, és a szűrt fényességgel szembenézett. Az épület ahova belépett,  egy üveggel kirakott kupola volt, melyeket különböző freskók díszítették, de így is csodálatra méltóan nézett farkasszemet a fénnyel. 

A hölgy behúzta az ajtót, és a terem egy hangos visszhanggal díjazta ezt a cselekvését.
Áron aki eddig mozdulatlanul pásztázta tekintetével az üvegek mezejét, most összerezzent az ajtócsapást, és a hideg szelet megérezve.

- Üdvözöllek a Szent Margó Gyermekotthonban! - mondta a nő Áron szemébe nézve, majd széttárta a karját mintha meg szerette volna neki mutatni hogy ez a hely nem is olyan rossz.

- Hogy hívnak fiú? - folytatta a nő a hangja hallatását. 

- Dénessy Áron a nevem. - felelt Áron érzelemmentesen.

- Hány éves vagy? - kérdezte a nő amint közelebb lépett Áronhoz és a szemébe nézett.

- Nyolc. - mondta Áron.

- Kérlek kövess Áron. - válaszolt a nő könnyedséggel a hangjában, majd kezébe vette a kisfiú kezét, és elindult vele egy lépcső felé.

Áron most jobban megtudta figyelni a nagy múltú épületet, a képeket a falon, a karmazsin színben pompázó függönyöket, és szőnyegeket, s minden mást amit ezentúl az otthonának hívhat.  

A világ egy percre jobba elcsitult mint szokott, és arra az apró lélegzetvételre várt amelyet Áron próbált magából kiadni. Nem ment neki, hisz megilletődöttségétől kevésbé fogott az agya, inkább a szíve adott bele mindent hogy ne adja fel a kis teste a folyamatos munkát amelyet eddig próbált rendezgetni. 

Félt az újtól, az ismeretlentől, de ez számára egy új kezdet volt. 

Egy keserű újrakezdés.