Ma igazából becsomagoltam minden ajándékot, tegnap pedig sikerült átvenni a karácsony szellemét, amit sajnos mára el is hagytam, de ilyenkor este, kicsit magamba nézek, és próbálom nem az anyagiasságot, és a stresszt látni magam körül. 

Még egy-két dologgal meglepem a szeretteim, de egyébként készen vagyok ezzel az egész nyüzsgéssel. Ma voltam körmösnél, és mardekáros lett a téma, persze minta, és logók nélkül, mert letisztultan szeretem. Lol szomorú abba belegondolni, hogy egész decemberben ma hagytam el a házat, meg a töri fakt végett egyszer. 

Viszoont még egyszer elfogom, mert apukám belement abba, hogy felesbe kapjak egy Ipadet. Mivel mindenem amim van, a saját pénzemből, és fizetésemből van, ezért egy hatalmas megkönnyebbülés, szóval a héten valószínűleg fogok Pestre menni. 

A vezetés egyre jobban megy, már szinte száguldozom (persze, jó értelemben, 60-nal) szóval igazából az életem rendben van, csak ez az egész már kicsit ráment a mentális egészségemre. (Így átolvasva csodálatosan üti egymást a két tagmondat, de itt hagyom, lássátok kétségbeesett fejem abszurd gondolatvilágát).

Nem olvastam senki könyvét, se a kommentjeit az utóbbi napokban, de holnap ideje lenne sort keríteni rá. 

Ma igazából ígéretet tettem magamnak, hogy 2021-ben elfogok jutni egy Bring Me The Horizon koncertre. 

Nem szeretek ezekről annyira beszélni, de az iskola kimerített teljesen, meg leginkább a kedves osztálytársak. Ugye kéttanítási nyelvű gimibe járok, és kicsit magasak az elvárások, és az óraszámok, és hiába érzem úgy, hogy én képes vagyok jól teljesíteni (kitűnő, vagy jeles), mégis bennem van egy rossz érzés. Halálra tanulom magamat, szeretnék ott lenni a debreceni Jogi karon, de egyszerűen ehhez kellenek olyan dolgok, amiket nem csak a suli ad meg, hanem saját bőrömön tanulom meg. Túl sokat adtam eddig, mindenkinek minden beadandómat, én oldottam meg hibátlanra dogákat, és igazából, kicsit soknak tartom, hogy a fiúk rajtam szeretnének felmászni, ráadásul pofátlanul, szóval ma beszélgettem az osztályfőnökömmel, aki igazából megdicsért, mert ez azt jelenti, hogy bíznak a munkámban, de mégis vegyem tanulságnak, hogy nem szabad magamból ennyit adni, és önzetlenül segíteni. Ez az én leckém. Igazából nekem rettentően nehéz nem kisegíteni a másikat, vagy elmagyarázni nekik, mert végülis a munkámban is ezt csinálom (gyerekeket tanítok programozni) csak ugye ott ezért fizetnek, itt meg a suliban néhány pikáns beszólást kapok. Muszáj elengednem ezt az egészet, és megértenem, hogy nem lehetek mindenki támfala, és jobbkeze. Rájöttem, hogy szombaton is ettől voltam rosszul, mert az volt az a pont ahol teljesen kimerültem. Nagyon nehéz lesz ezzel megbirkóznom, de tényleg jobb akarok ebben lenni..

Szóval a kis lelkizés is kibuggyant belőlem, akarva-akaratlanul, de nem tudom, hogy ti hogy vagytok ezzel, többet adtok-e mint amennyit kellene, vagy épp azok a felek vagytok, akik kicsit többet várnak az embertársaiktól mint kellene (vagy teljesen átlagos kamasz vagy, aki nem gondolkozik ilyen szarságokon lol).

Kérdés: hogy érzitek magatokat a karanténban? ti is éreztek olyan nyomást, vagy rosszullétet, amit eddig nem?