Nehéz a légzés. Nehéz a létezés. Nehezek ezek a napok. 

A hiúság, és a gyermeki játékosság hajlamos az emberrel elfeledtetni a kötelezettségeit. Azokat a fajta kötelezettségeket, amelyek az életünk minden egyes apró, szeretetteljes másodpercét behálózzák véletlenszerűen, és kikövetkezhetetlenül. Számos mámoros nap, és kuckózás után a realitás talajára való visszaérkezés egy komplett új világot mutat be az ember számára. 

Időutazás volna ez?

Nos, vannak percek, mikor az egyetlen józan dolog, amely körbevesz, az az idő az órán, a telefonomon, és mindenhol. Innen tudom csakis, hogy mégis ki vagyok, hogy mit teszek, s hogy azt miért.

A mai nap is egy ilyen fájdalmas, és téveszmékből való ébredés volt, a szűrrealitás édes-mámoros öleléséből kibújva. 

Ma egy igazán fontos dolgot tanultam meg, amely ugyan minden egyes alkalommal keményen arcon csap, hisz nem lehet ellene semmit sem tenni, ugyanakkor, sosem tudhatod, hogy épp ez a kellemetlen tényező, és a félelem egyvelege mikor áll a boldogságod elé, vagy épp mikor terít le a csúcsnak hívott dombról, amelyről úgy érzed, hogy sosem leszel képes lefelé pillantani, nem hogy lezuhanni onnan. 

De mégis zuhansz.

Én is.

Zuhanunk. 

Becsapódtunk.

Itt a nagy bumm. Meg egy hatalmas adag felismerés, hogy mégis mit művelsz az életeddel, és hogyan kerültél ide? A nagy könyvek szerint mindig kell lennie előzményeknek, vihar előtti csendnek, valami olyannak, amely a baljós jövőt vetíti elő. 

Ma mégsem volt. 

Elbuktak a könyvek, a gondolkodók, és minden hatalomnak hívott Istent-nem-félő teremtés. 

Ma elment az egyik legjobb barátom nagymamája. Ő nevelte a fiút a szülei helyett. S most nincs többé. 

A szívem darabokra szakadt.

Szüksége volt rá. 

Szüksége van rá. 

Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy hogyan tovább, hogy mégis miként lehet ezt az egészet megérteni, felfogni, s feldolgozni. Számtalanszor találkoztam már a halál legkegyetlenebb fajtáival, amelyek egy-egy ember szívét elvitték magukkal a begyűjtött lelkekkel együtt. Talán ezt az egészet sosem fogom megérteni, de gyarló emberként nem hiszem, hogy ez lenne az elsődleges küldetésem. Azt viszont nagyon is a magaménak érzem, hogy támaszt nyújtsak, ott legyek, és segítsek a felépülésben.

Most mégsem tudom, hogy mit kellene tenni. 

Elvagyok veszve, és rettegek, szorongok, mert képtelen vagyok segíteni minőségien.

Mit kéne tenni? Hogyan? Sírjunk együtt, vagy nevessünk? segítség! Süllyedünk, de jelenesetben, egyre mélyebbre, és úgy látszik, minket nem állít meg senki.

A mai téma amelyet sajnos a melankólikus hangulatom még jobban erősít, nem másról fog szólni, mint az 

elengedésről.

Milliónyi fájdalmas pillanat köthető az életemből ehhez az érzéshez, mégis én vagyok a legalkalmatlanabb arra, hogy valaha bárkit is elengedjek az életemből. Idén pedig sikerült, a számomra legfontosabb embert, aki a reggeli pusziktól kezdve imákat lehelt a bőrömre minden egyes nap, amikor akár egy-egy ölelésben részünk lehetett. Tavaly decemberben véget ért egy 3 éves kapcsolatom, ami a komplett gimnazista éveimet meghatározta. Kirakta a szűrömet, én pedig futottam utána, egészen 4 héttel ezelőttig.

 Elképesztően fárasztó volt egy olyan ostromban részt venni, amelyben csak magam ellen küzdöttem, és az elfogadás ellen, amelyet képtelen voltam megérteni egy éven keresztül.

És ezzel nincs baj. Minden egyes ember másként reagál tragédiákra, a kapcsolatai formai átalakulására, és minden egyes hatásra, amely minket ér. Ezekben az egyetlen közös dolog, hogy el kell fogadnunk ezeket, és el kell tűrni őket, addig a pontig, ameddig nem érezzük jobbnak az állapotot. 

El kellett fogadnom, hogy többé nem létezik ez a kapcsolat, és hogy többé nincs olyan, hogy én meg te.

El kellett fogadnom rengeteg apró dolgot, millió meg egy változást, a világ állapotát tekintve.

Most pedig azt kell elfogadnom, hogy vannak dolgok, amelyek egyedül az idő, és a nevetés által enyhíthetőek.

 Ilyen a gyász is. 

Nekem segítenem kell, ott lennem, és amikor a szükség úgy kívánja gatyába ráznom ezt az ifjút. A segítség legnemesebb formája jelen esetben a hallgatás, és a néma ott lét bizonyítása. 

Az élet fenekestül tud felfordulni az idő töredéke alatt, amely könnyedén megtudja pecsételni a sorsunk további kimenetelét. 

Milyen klisé, nem igaz?

Most arra kérnék minden egyes olvasót, hogy gondolja át, hogy számára mégis miért érdemes küzdenie, s mit lenne érdemes elengedni, boldogan, és nyugodtan. Rengetegen küzdünk különböző démonokkal, amelyeknek rabjaivá esünk, egy-egy szenvedélyen, vagy emberen, vagy épp rossz szokáson keresztül.

Remélem sokaknak sikerül rájönni arra, hogy mégis mit kellene elengednie az életéből, hisz sajnos a folyamatos változások a másodpercek töredéke alatt megváltoztatják a szükséges és szükségtelen álláspontokat. 

Egy kis pársorossal zárnám az első napot, amely azoknak szól, akik hasonlóan küzdenek ezekkel a démonokkal.

Szavadon foglak keresni,

s talán egy nap szabadon tudlak engedni.

Egy méltó búcsú, ahol lehet könnyezni,

Talán ettől fájdalmasabbat, senki sem fog átélni.

Keresem a kezeid, miként lehet fellelni,

Ám a megértés, egyre hangosabban kezd kopogni.

S hirtelen csend van, hisz az fog szeretni,

Kivel életutamba egymást kell keresztezni.