- Maggie -

Eljött a nagy nap!

Premier. Azta!

Éjjel az ajtóban aludtam el végül. Nem, nem volt kényelmes, inkább keserves. De teljesen mindegy, mert ma jól fogom érezni magam. Úgy ám, de még mennyire.

Tommal nem beszéltünk a muszájnál többször, de jó is ez így. Nem panaszkodom.

Nemrég hoztak el minket a premier helyszínére. Egy hatalmas mozi épület. A női öltözőben vártam. Kaptam egy egész szobát! Meg egy ruhát, oh istenem egy csodás ruhát. Felvettem és nem győztem eleget nézegetni. Pont jó méret. Elegáns vonalak. Sötétvörös, vagy bordó ha az jobban tetszik.

Egy szandál, a megfelelő ékszerek, egy kis rúzs és kész. Tökély!

Az ajtó felé néztem. Mikor azon kilépek szembe találom majd magam Thomas William Hiddlestonnal, aztán nem sokkal később az összes többi színésszel, akikre valaha is felnéztem.
Nagy nap ez a mai.

(És itt még nem is tudtam, mekkora.)

- Tom -

Talpig elegánsan.

Így álltam Maggie öltözője elé. Nem tudom, mit remélek. Talán meghallgat, talán "csak" elhidegült, vagy egyenesen gyűlöl. Ez utóbbit szeretném a legkevésbé.

Hajnalban Benedict ébresztett fel. Elaludtam ott az ajtónak dőlve. Azóta alig szóltunk egymáshoz. Rideg... nagyon rideg most a hangulat kettőnk között.

Most mégis itt állok és nem vagyok szomorú... inkább csak ideges. Itt kéne már lennie. Olyan deja vu érzésem támadt, mintha átéltem volna már ezt az egészet. Azt már nem tudom mikor...

Épp ezen gondolkoztam, mikor nyílt az előttem lévő ajtó és Maggie lépett ki rajta. Egyenesen felém tartott, arcán apró mosoly jelent meg. Gyönyörű volt. Nem! Annál is szebb! Elképedve bámultam és figyelnem kellett rá, nehogy kicsorduljon a nyál a számból.

Aztán elém állt és fülig pirult. Nem vagyok számára semleges. Nem utál, ez már biztos. És, hogy én mit érzek?

Szeretem?
Igen.

Az első, akit tényleg úgy igazán, szeretek. Csodálatos a felismerés.

- Gyere kérlek - fogtam meg finoman a derekát és elvezettem egy teraszra. A domb tetején nagy betűkkel virított a HOLLYWOOD felirat. A csodálkozástól eltátotta a száját és végre megszólalt.

- Ez gyönyörű!

- Az te vagy - vágtam rá egyből, mire ismét elpirult. Édes kis Maggie.

Gyerünk Tom! Most vagy soha! Lassan magammal szembe fordítottam, szinte hallottam, ahogy nyelt egy nagyot és benntartotta a levegőt. Mindkét kezem az arcára tapasztottam, majd homlokomat az övének döntöttem.

- Hidd el. Kellesz - ennyit mondtam, majd lassan egyik kezemmel megfogtam a derekát és közelebb húztam magamhoz.

Mégegyszer belenéztem a szemeibe.

Mosolygott.

Én pedig megcsókoltam.

Szabad vagy nem szabad, mostmár nem számít. Nem veszíthetem el, és most először nem a feladatom miatt.

Életem legkellemesebb és legártatlanabb csókja volt. Pontosan le sem tudnám írni. Ezt az érzést nem lehet. Át kellett élni és mi ezt tettük.

- Maggie -

Megtörtént. Megcsókolt. Úgy csinálok mint egy óvodás, de ez most nem érdekel. Legbelül mindenki ugyan az a lelkes kisgyerek, ha szerelmes lesz.

Igen. Szeretem. Ehhez nem fér kétség. Végre egy férfi, aki nem hazudik nekem és nem használ ki.

Mikor elváltunk egymástól mindketten felnevettünk. Majd megint csók. Aztán még egy és végül a karjába kapaszkodva mentem be a többiekhez.

Sorban bemutatott az összes színésznek. Eléggé meglepett mikor rájöttem, hogy itt olyanok is jelen vannak, akik az adott filmben nem játszanak. De ez nem is volt fontos akkor. Azt hiszem ragyogtam. Benedict arca is felvidult, mikor meglátott minket kéz a kézben. Sokan meglepődtek, de mindenki örömmel gratulált. Talán most már egy pár vagyunk. Azt hiszem. Nem tudom.

Pár órával később pedig már a filmről kifelé sétáltunk. FANTASZTIKUS VOLT! Komolyan nem tudom hova tenni. Na és Tom! Mesterien játsza a csínytevések istenének szerepét! Órákig beszélgettünk még a többiekkel, majd el kellett indulnunk a gépünkre. Sajnos.

A repülés most sem nyújtott túl sok élvezetet, bár sokkal kellemesebb volt így, Tom karjaiban.

Aztán ugye a megbeszeszéltek szerint New Yorkban landoltunk, hogy meglátogassuk az öcsémet. Benedict persze egyből tovább ment, mondván: Unom már a nyálcsorgatásotokat.
Ééééés.... bevallom nem volt jogtalan.

Kéz a kézben sétáltunk Tommal a New York-i utcákon. Az időeltolódás miatt ott már "később" volt. Lassan már sötétedett.

Kaptam még anno pár éve egy címet az öcsémtől, ha meg akarom látogatni. Eddig nem tettem és most már bánom.

Felkerestük a megadott helyet és bekopogtunk, várva, hogy az öcsém ajtót nyit. Nem sokkal később a bejárat tényleg kinyílt, de nem a testvérem által. Egy kislány állt előttünk kis rózsaszín tütüben.

- Szia királylány, ne haragudj, nem tudod, hol lakik Robert Dazzling? - hajolt le hozzá Tom kedvesen. Kétlem, hogy pont ez a kislány fogja tudni, de mindegy.

Latszott a kis arcán, ahogy elgondolkozik, majd befut a házba.

- Elijesztetted - nézett rám mosolyogva Tom, mire belebokszoltam a vállába.

- Persze, mert a napszemüveges borostás bácsi totál megszokott sötétedés után - horkantottam fel, mire felnevetett.

Pár pillanat múlva egy fiatal férfi lépdelt elénk, kezében a kislánnyal. Amint körvonalazódott bennem a felismerés megtörtem.

- Úristen Robb! - kiátottam fel és "kisöcsém" nyakába borultam. Ő letette a kislányt és szorosan átölelt.

- Maggie, azt hittem már sosem látlak - nézett rám, könnybe borult szemekkel. - Nagyon hiányoztál kishúgom.

- Robb! Négy évvel idősebb vagyok nálad - kacagtam fel könnyeimet törölgetve.

- Attól még olyan pici vagy - mondta és könyökével a fejemre támaszkodott demonstrálva igazát a kislány felé.

- Most jut eszembe! Robb, ő Tom, a .... - itt megakadtam, mert nem tudtam hogyan kéne befejeznem a mondatot.

- Tom Hiddleston, a barátja vagyok - nyújtotta a kezét a pasim, fiúm, a barátom... ahj szóval Tom!

- Te aztán nem vagy kispályás Mags! Egyből Tom Hiddleston! Nagyon örvendek, de csak okosan a hugommal! - kacsintott Tomra, majd mindketten felnevettek.

- Nővéred - tettem hozzá, de senki nem figyelt.

- Mags nekem is be kell mutatnom valakit - szólalt meg Rob és felkapta a kislányt, aki eddig mosolyogva figyelte a történéseket. - Ő itt a lányom, Maggie.

- Jó ég! Van egy lányod?? És Maggie a neve?! - kérdeztem elképedve.

- Azt mondta apu, hogy nagyon különleges nevem van, amitől mindig bátor maradok! - nézett rám csillogó szemekkel a kislány. Maggie. Kicsi Maggie.

- Köszönöm Rob - mosolyogtam öcsémre könnyes szemekkel.
Ekkor Rob mögött egy fiatal nő jelent meg nagy pocakkal.

- Maggie, ő itt a feleségem, Elizabeth - mondta Rob, a nő pedig hosszan megölelt és a fülembe súgta, hogy:

- Annyira örülök, hogy végre találkozunk. Tudod, Robnak minden nap eszébe jutsz. Ő pedig itt - mondta a hasára mutatva - Rose. Ismèt kislány lesz!

Miután teljesen elképedtem és mindenki mindenkinek bemutatkozott Liz beterelt minket az apró lakásba. Mindenhol dobozok voltak és mint később megtudtuk, öcsémék egy igazi családi házba költöznek. Egy esti tea után Liz megszólalt.

- Nagyon szivesen beszélnek még veletek, de Maggie fáradt.

- Persze, nem gond megyünk - állt fel Tom és kedvesen mosolygott. Meglepően jól kijött az öcsém családjával.

- Mondanám, hogy aludjatok itt, de nem hiszem, hogy a kanapé kényelmes lenne kettőtöknek - nézett ránk Rob, ami vitathatatlan volt.

- Nem gond, fogalaltam egy szobát - szólalt meg Tom, ami még engem is meglepett.

Rövid búcsú után, elindultunk a hotelhoz. Kéz a kézben sétáltunk végig New York utcáin.

Felhőtlen boldogság.

(Akkor még nem tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani.)

- Tom -

El kell mondanom neki. Most már egész egyszerűen muszáj!

- Gyere mutatok valamit - szólaltam meg, mire ő kíváncsian meredt rám, már szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam. - Ne légy kíváncsi, majd megtudod - kacsintottam rá, mire felderült az arca. Oh, remélem nem lesz  baj.

Megérkeztünk a hotelhoz, ám a szobánk helyett az épület legtetejére vezettem Maggiet. Elképedve bámulta a látványt, amit a fénybe borult éjszakai város kínált. Felém fordult és szájon csókolt.

- Köszönöm Tom ez gyönyörű! - mondta boldogan, nekem pedig megszakadt a szívem, amiért ezt tettem vele... ezt teszem.

- Maggie nem a látvány miatt hoztalak ide, bár be kell valljam tényleg csodaszép - motyogtam szomorúan, mire aggódva kezébe fogta arcom.

- Mi a baj Tom? Elmondhatod nekem - arcomat fürkészte és én egyre szarabbul éreztem magam. Keserű, keserű boldogság volt a miénk ebben a pillanatban. Legalábbis nekem, mert ő még nem tudta mivel áll szemben. Nem
tudta kivel...

- Hunyd le a szemed - mondtam neki egy mosolyt erőltetve az arcomra.

- De Tom én nem értem mi törté... - kezdte de én közbe vágtam.

- Kérlek Maggie! - fogtam könyörgőre a figurát, ő pedig félénken megtette.

Nincs már visszaút...

- Maggie -

Lehunytam a szemem és az agyam elkezdett kattogni. Mi lehet a baj? Mi történt, hisz olyan boldogok voltunk ma... olyan boldog voltam ma. A premier... az öcsém és családja és Tom... Végre Tom... Nem egyszerűen nem értem mi történt. Mit rontottam el?

Ezer és ezer kérdés száguldozott a fejemben míg végül már elszédültem tőlük.

- Maggie - szólított meg Tom és én már nyitottam volna a szemem mikor közbeszólt. - Várj! Még ne nyisd ki! Tudnod kell, hogy szeretlek. Tudnod kell, hogy nem éreztem még ilyet és ezután sem fogok. Maradj mellettem. Kérlek... - könyörgött és én lassan elbizonytalanodtam mindenben. Tom vett egy nagy levegőt, majd megszólalt.
- Most már kinyithatod...

Én pedig kinyitottam a szemem.
Végigvezettem rajta a tekintetem, majd a szemeibe néztem.

Zöld volt és hazug.