- Tom -

Maggiet jobb volt magam mellett tudni, mint egy csésze teát inni.

Ez és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben míg sétáltunk a parton. Már tűkön ülve várom a premiert. Addigra annyira el kell csábítanom, hogy már minimum félig az enyém legyen. Igen, elég határozott elképzelésem van már a dologról. Főleg azután, hogy Mike lesmarolta. Csak úgy jött és cupp, hát ott rohadjon meg.

- Min gondolkozol? - nézett rám Maggie csillogó szemekkel.

- Semmi érdekesen. Mond Maggie mióta dolgozol a színháznál? - tereltem a témát mihamarabb, sok dolog van, amit még ráér megtudni.

- Nos, egészen kicsi korom óta, ha lehet így mondani. Édesapám a színházigazgató volt.
- Hogyhogy csak volt?
- Meghalt, mikor 17 voltam.
- Jó ég Mags, sajnálom, nem... nem tudtam - szép volt Tom ismét a legjobb vagy.
- Semmi gond - emelte fel rám a tekintetét mosolyogva, de éreztem, hogy fáj neki az emlék. - Épp Hollywoodból tartott haza, mikor az óceán fölött lezuhant a gépe. Maradt utána egy 13 éves kisfiú, egy 17 éves lány és egy tüdőrákos anya - meg sem
tudtam szólalni, annyira sokkolt a dolog. - Akkor kezdtem el dolgozni először bárokban pincérként, majd Josh munkát ajánlott. Apám egyik legjobb barátja volt. Így kerültem vissza a színházhoz és később az egyetem után is maradtam. Az öcsém kiköltözött New Yorkba, miután anyám is elment. Erős nő volt, de a rák még erősebb. Sokáig küzdött, mégis azt már nem érte meg, hogy befejezzem az egyetemet.

Mikor befejezte szembefordítottam magammal és letöröltem a kibuggyanó könnycseppet az arcáról. Zöld szeme, ha lehet csak még élénkebb lett és egyenesen az enyémekbe nézett.
Legszívesebben megcsókoltam volna, de az túl gyors. Megadom neki a teret, muszáj maradnia. Így csak egy gyenge csókot leheltem a homlokára.

- Maggie, te vagy a legcsodásabb nő, akihez szerencsém volt valaha.

Őszintén mondtam neki és ő őszintén mosolygott rám. Mégis úgy érzem türelmesnek kell maradnom, vagy minden tervemnek annyi. Már pedig Maggie a tökéletes alany minden elkepzelésemhez. Úgyhogy türelem Hiddleston, türelem...

Tovább sétálgattunk a parton, Mags elmesélte, hogy utoljára két éve látta a bátyját és eléggé hiányzik neki. Erre egyből megígértem, hogy hazafelé LA-ból beugorhatunk New Yorkba. Ennek hatására boldogan ugrálni kezdett mellettem, majd szorosan megölelt. Szeretem? Nem ez nem az. Tartsd magad a tervhez Tom, Odin szerelmére!

Nagyjából reggel 7 körül járhatott az idő, mikor megkordult a gyomrom. Egyáltalán nem voltam álmos, amit betudtam annak, hogy sok az adrenalin.

- Úgy hallom valaki éhes - mondta Maggie még mindig előre nézve, de azért eleresztett egy félmosolyt.
- Igen az vagyok, de szerintem te is - erre szinte varázsütésre megszólalt az ő hasa is, amin természetesen derültünk egyet. - Menjünk fel hozzám és együnk valamit - mondtam és már húztam magam után Maggiet, azaz csak húztam volna, ha nem állít meg.
- Várj! Ismerek itt a környéken egy jó reggelizőt! Van egy kis eldugott sarok, ahol nem ismernek fel téged az emberek. Mit szólsz?
- Menjünk! - egyeztem bele, mert igazából az sem érdekel, ha néhány paparazzi elkap Maggievel.

Útközben beugrottunk Maggiehez, hogy átöltözzön, bár engem nem zavart az a fehér ruha, de tény, hogy nem
lehetett olyan kényelmes. Sőt, mivel konkrétan két perc alatt el is készült nem sokkal később már a rendeléseinket is leadtuk az étteremben. Maggie palacsintát kért én pedig angol tojásrántottás reggelit. A haja enyhén kócos volt és abban a csíkos hosszúujjuban igazán elbűvölően festett így mikor kihozták az ételt, megkérdeztem, hogy lefotózhatom e.

- Le akarsz fényképezni? Engem? De hát miért? - mondta nevetve. Nem látja, hogy milyen szép? Ő tényleg nem látja?

Azért csak addig-addig erősködtem míg elkészült ez a kép:

A reggeli után még beszélgettünk, aztán olyan 9 óra körül hazakisértem Maggiet és én is hazamentem. Leginkább aludni, mert este hivatalos vagyok egy vacsorára a lányhoz, akit meg kell szereznem.