- Steve -

- Maggie mi... - lefagytam. Egyszerűen nem tudtam eldönteni mitévő legyek. Így hát azt mondtam, ami legelőször eszembejutott. - Mi nagyon közel állunk egymáshoz.

Maggie mosolyogva lehajtotta a fejét és azt hiszem kicsit el is pirult. Tehát nem lenne ellenvetése velünk kapcsolatban. Tehát lenne velem. Tehát tudna szeretni...

A rohadt életbe ez nem lehet! Nem tehetem...

- Igen, nos - kezdtem bele lassan, mire kérdőn emelte rám azt az igéző tekintetét. - Közel állunk egymáshoz, de nem vehetlek el attól, aki viszont a végzeted.

- Kiről beszélsz? - kérdezte hunyorítva. Mintha csak Lokit látnám...

- Róla, aki mindent odaadna neked, hogy boldog légy. Róla, aki vigyázni akart rád akkor is, mikor darabokra törtél. Róla, aki már annyiszor elszúrta, de a végtelenségig is próbálkozna míg meg nem kapna. Róla, aki megszökik érted bárhonnan újra meg újra, ha veszélyben vagy. Róla, aki nem eszik nem alszik csak, hogy lássa mikor nyitod ki a szemed. Róla, aki mindig ott lesz neked - fejeztem be a végén pedig végiggördült az arcomon egy jéghideg könnycsepp. Maggie óvatosan letörölte apró kezével, majd két tenyere közé fogta az arcom és lágyan megcsókolta a homlokom.

- Ki Ő?

- Maggie -

- Ki Ő? - kérdeztem és mélyen Steve szemébe néztem. Ő lassan elemelte a kezem az arcáról, kihúzta magát és magabiztosan taglalta:

- Asgardi herceg, Odin fia, Jöttunheim törvényes királya - szólalt meg méltóságteljesen, majd kis szünet után így folytatta: - Ő Loki, Loki Laufeyson.

Amint kimondta a nevét, akaratom ellenére zárult le a szemem. Homályos képek jelentek meg és cikáztak az elmém kusza hálójában. Szinte harcot vívtak a figyelmemért. Arcok, képek és hangok. Giccs és nagyság. Sötétség és fagyos valóság. Meleg ölelés. Kacagva nevetés. Játék és egy kisfiú... Borús ég és sírva könyörgés. Fájdalom, mennyi mennyi fájdalom.

Nem értettem mit jelentsen ez, de magától indult el a kezem és rajzolt a paplanra. Írószer hiányában csak az ujjammal. Steve hangját csak tompán hallottam, majd a kezembe adott egy ceruzát, az ágyra pedig egy papírt. Magátol húzta a kezem a vonalakat míg az elmémben már nem volt a képeknek rendszere. Csak kusza halmaza.
A háttérben egy tompa csapódást hallottam aztán ismét csak a zaj maradt.

- Loki -

A rohanástól lihegve tártam ki a betegszoba ajtaját. Maggie, édesen hát újra lát... Nem tudtam hova tenni azt a képet, ami a szemem elé tárult.

Maggie az ágyon ült, teste kék színben ragyogott, fejét az ég felé emelte, keze viszont az ágyon fekvő papírra rajzolt. Steve az ágy mellett ült teljesen lefagyva, üveges tekintetét pedig rám emelte.

- Loki - szólalt meg halkan, majd nem mondott semmi többet. Lassú, fontolt léptekkel haladtam közelebb hozzájuk. A takarók és párnák halmaza miatt, nem láttam rá a papírra, amire Maggie bőszen firkált. Steve ámult tekintetéből ám valami igazán jelentős dologra tippeltem. Lassan megkerültem az ágyat és kirajzolódott előttem Maggie műve. A csilivili Asgardi palota-kertet ábrázolta, ahol két fiatal jöttun gyermek futkozott. Arcukat mosoly keretezte és úgy tűnt igazán boldogok. Egész egyszerűen gyönyörű volt. Viszont megfogalmazódott bennem egy kérdés. Maggie mégis honnan vagy hogyan tudja mindezt lerajzolni? Soha életében nem járt még Asgardban, ráadásul a palota udvarában. Soha életében nem látott még jöttun gyerekeket. Most, pedig csodával határos módon rajzolja le.

Fel kell ébresztenem, még mielőtt valami baja lesz.

- Maggie - szólítottam meg és kivettem a kezéből a ceruzát. Ugyan a hangom irányába fordult, a keze még ugyanúgy remegett. Magam felé fordítottam, megtapintva számomra már jól ismert jéghideg bőrét és karján végigsimítva végül összekulcsoltam kezét az enyémmel. Homlokom az övének támasztottam és lehunytam a szemem.

Hirtelen megértettem miért olyan zavart. Rengeteg kép úszott az elméje hatalmas tengerén. Ezzel még nem is lenne semmi baj, csakhogy egyik ilyen arc vagy cselekmény sem maradt meg huzamosabb ideig. Így teljes káoszt keltve. Gondoltam rendet rakok, úgyhogy képzeletben dobozokat idéztem meg. Igen az elméjében, és sorra rakosgattam bele mindent, ami nem kell neki. Mindent, ami összezavarja. Nem is figyeltem, hogy pontosan mik is ezek a képek. Van most fontosabb dolgunk.

Ahogy lassan teltek a dobozok, Maggie kezének szorítása enyhült, összekulcsolt ujjaink közt.
Minden rendben Kincsem, már csak pár dolog....

Kész.

Csak semmi zűrzavar.

Azonban még nem tudtam kinyitni a szemem. Nem, egyszerűen nem voltam képes rá. Hosszú idő után újra békét éreztem. Békét és nyugalmat. Szeretetet, ahogy hallottam, Maggie kifújja a már hosszú ideje benntartott levegőt, majd mellkasa újból megemelkedik. Talán csak akkor jöttem rá mennyit is jelent nekem ez a lány. Ez az erős nő. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha eddig voltam szabad és ezután bezárnak Asgard valamelyik koszos cellájába újra, akkor is bőven megérte. Megérte ezért a percért élni.

Maggie egyszercsak kihúzta kezét az enyém szorításából, máris hiányzott, mikor megéreztem apró tenyerét az arcomon, ahogy két oldalról körülzárja azt. Érintése nyomán édes borzongás futott végig a gerincemen, majd felemelve a saját kezem az övére tettem. Bár csukva volt a szemem éreztem, hogy elmosolyodik. Ujjaival kis köröket írt le a bőrömön, majd homlokát újból az enyémnek döntötte.

- Köszönöm Loki - szólalt meg pár perc után, amitől ismét összerezzentem, viszont mostmár színtisztán hallottam Maggie érces nevetését.

Félve nyitottam ki a szemem, hátha ez az egész csak egy álom és majd a kanapén fekve találom magam ismét. Szerencsére nem lett igazam, felemeltem a fejem és mosolyogva néztem akkor már normál színű arcára. Ahogy újra megpillantottam azt a jól ismert mosolyt, ami ott bujkált a szája szélén, nem bírtam megállni és szorosan a karjaimba zártam.

Fejét a mellkasomba fúrta és átkarolta a vállam. Engem pedig miközben arcom a hajába temettem, megcsapott az a már jól ismert illat, amit egyből hozzá csatolok. 

Órákig bírtam volna így, de tudtam, hogy beszélnünk kell, ezért nem sokkal később finoman eltoltam magamtól, de nem álltam meg, hogy ne zárjam arcát két kezem közé.

- Maggie - kezdtem, alig hallhatóan. Nem akartam, hogy eltűnjön újból mellőlem. - Nem tudom mire emlékszel, s mire nem, de valamiért jöttün vagy. Legalábbis a bőrszíned erről árulkodik, hisz nem nőttél meg óriásnak - folytattam mondandómat és már el is kalandoztam, mikor feltűnt, hogy Steve kiment a szobából. Jobban tette való igaz. - Viszont itt a Földön még Stark és Bruce, meg kell hagyni igazán fejlett műszereivel sem tudjuk kideríteni, hogy mi ez az egész valójában. Maggie... Tudom, hogy ez az egész roppant sürgető és nem is normális, amire kérlek, de... El kell jönnöd velem Asgardba -fejeztem be a mondatot és vártam a kiborulást. Ám elmaradt és Maggie mosolyogva nézett fel rám:

- Rendben.