- Loki -

Megtaláltam a Tesseractot a laborban. A nagy kapkodásban biztos elfelejtették lezárni. Nekem pedig épp kapóra jött. Egyedül én tudom, hol lehet Maggie.

Mihelyt besötétedett indulni akartam, de akkor bejött Bruce és valamit nagyon kutatni kezdett. Minden bizonnyal a Tesseractot, ami pedig nálam van. Próbáltam olyan arccal nézni rá, mint aki épp... tudomisén joghurtot készít, amit rendesen be is kajált, majd mikor elfordult valamiért megidéztem egy hasonmásom én pedig eltűntem a helyszínről.

Elég későre járt már. Vagy inkább koránra(?). A lényeg, hogy Maggie tesójának kis lakásához mentem. Ám mikor már be akartam küldeni a házba egy másik hologrammot, hogy körülnézzen, megakadt a szemem egy kis cetlin az ajtón.

Elköltöztünk

Ez állt rajta és egy cím, mondanom sem kell azonnal eltűntem a helyszínről. A megadott utca és házszámra mentem. Egy nagy családi ház. Tényleg hisz Rose megszületett, és már a múltkor is költözgettek. Csapott meg hirtelen a felismerés, amit bizonyított, hogy egy alakot véltem felfedezni az emeleti teraszon. Egyből felismertem. Maggie.

A Tesseract segítségével pár perc múlva már fenn is voltam a tetőn... ja valamiért mindig a tetőn kötök ki. Őszintén szólva simán le is mehettem volna Maggiehez, de a múltkori támadás után jobb félni, mint megijedni. Így hát ismét csak egy képmásomra formált árnyalakot küldtem le mellé.

Maggie bebugyolálva feküdt a teraszi heverőn és a csillagos égre emelte tekintetét. Gondolatai szörnyen zavarosak voltak, de egy mondatot ki tudtam belőle venni.

Mit mesélnek a csillagok? Kérdezte valószínűleg csak magától, ezért is nézett rám olyan ijedt tekintettel mikor válaszoltam.

- Sokmindent meg tudunk állapítani belőlük - szólaltam meg, mire szegényemnek megrázkódott a válla. Már szinte felsikoltott, mikor felé fordultam. - Ne félj, én vagyok. Loki.

- Loki... mit... mit keresel itt? Hogyan találtál rám? - kérdezte remegő hangon, mire körvonalazódott bennem, hogy fél. Oh te jó ég fél tőlem!

- Maggie, kérlek ne félj tőlem. Esküszöm nem akarlak bántani.

- Tudom - mondta ki halkan. - Magamtól féltelek.

- Maggie -

- Ugyan, miért féltenél pont engem, ráadásul magadtól? Ez butaság Maggie - mondta Loki meredten bámulva az arcom valami reakcióra várva.

- Nem butaság! - mondtam tekintélyesen, de nyugodt hangnemben. Vettem egy mély levegőt, majd folytattam. - Nem értek én már semmit Loki! Ez is, hogy így hívlak... Loki... - ismételtem el a szót, amit már fél éve csak magamban emésztek. Még így, hogy szigorúan előre meredtem is láttam, ahogy elfordul és az égre emeli tekintetét, majd zöldes fény tölti be az éjszakai sötétséget. Hirtelen felé fordultam és nem akartam hinni a szememnek. Loki mellettem most Tomként küldött felém egy reményteli mosolyt.

- Az leszek, aki akarod, hogy legyek, Maggie - mondta ki a nevem, mire szaltózott egyet a szívem. - Hívj Tomnak, egészen megszerettem.

- Tom... - leheltem én is a nevét elhaló hangon. Láttam magam előtt azt a férfit, akibe beleszerettem. Hirtelen éreztem, hogy úgy tudnám szeretni, ahogy először szerettem. Megrögzötten vezettem végig rajta a tekintetem. Igaz, szinte semmi nem változott a külsején. Teljes testtel felém fordult én pedig felé. Az idő töredéke alatt végigfutott az agyamon az az egy hét, amikor megismertem. Annyi, de annyi minden történt azóta! A legelső találkozásunk, mikor a színpadról néztem fel rá örök nyomot hagyott a lelkemben. Magam előtt láttam és senki más nem jutott eszembe. Hónapok óta boldog voltam úgy igazán és tagadhatatlan, hogy ő kell hozzá.

Lassan felé dőltem, nekem elég egy ölelés, egy érintés akármi, hogy tudjam tényleg van nekem újra. Hogy kellek neki.

- Loki -

Percekig csak bámult, szemében megcsillant pár könnycsepp, de szája mégis mosolyra húzódott. Imádtam az érzést, hogy újra akar talán, oh kérlek akarjon. Kábultan mosolyogtam rá és meredten a szemébe meredtem. Ez pedig a vesztem volt...

Maggie felém kezdett dőlni és Úr isten le se esett mi történik egészen addig, míg már késő volt.

Maggie nekem dőlt, de egyből a heverőre zuhant. A hologramom...
Ránézett az épp elmosódó arcomra és könnyek gyűltek a szemébe, ám màr nem volt vidám. Utolsó lehelletemmel még annyit suttogtam, hogy: Sajnálom, majd végleg eltűnt az alakom előle és amilyen gyorsan csak tudtam leugrottam a tetőről. Ez is késő volt már. Az orrom előtt csukta be a teraszra nyíló üvegajtót.

Könyörgőn néztem rá ő pedig moccanni sem bírt, csak lefagyva állt előttem kezét a szájára szorítva, hogy tompítsa sírását.

- Maggie, kérlek engedj be - mondtam az üvegre támaszkodva. Megrázta a fejét. - Úgy sajnálom Mags, ígérem megmagyarázom - újabb fejrázás. - Kérlek... - formáltam a szót már hang nélkül, majd térdre esve döntöttem a fejem az üvegnek. Simán be tudnék jutni hozzá a Tesseracttal, de az megint csak egy ütés lenne a saját gyomromba, akkor mehetek csak be, ha ő is akarja. Egy fél perc után ismét felnéztem, de ő már nem volt a szobában. Bíznom kellett volna benne, de nem, engem jobban érdekelt, hogy ne essen bajom. Hát így megint csak ártottam, mindkettőnknek.

Nekidőltem a terasz korlátjának és megrögzötten bámultam a kiürült szobát, miközben a Nap felkelt, arcomon pedig keveredtek könnyeim a szitáló esővel.

-----------------------------------------------------------
halimali

igen későn hoztam a részt ráadásul elég depresszív lett, de hát keverjük csak azokat a történetszálakat...

úgyis megszoktátok már :p

Kérdésekkel küldjétek a rohamosztagot a kommentszekcióba, addig pedig legyen egy kis véleménynyilvánítás!

Mit gondoltok Maggie reagálta túl a helyzetet vagy Tom(Loki) ismét elcseszte? Ja és tudjátok, érvek nélkül nincs válasz :D

Eskü jön hamarosan jövök megint!

lovelovelove