Egész délután hallgathattam Hermionét, hogy mekkora idióták vagyunk, hogy belementünk ebbe az egészbe. Meg hogy tőlem többet várt volna el. Pfft... pedig én is azt hittem, hogy jóbb fej. Pedig, ha tudná, milyen öntelt idióta Malfoy akkor megértené. Így amint lehetett, inkább a klubhelyiségben vártam az éjféli párbajra induló fiúkat. Az ikrek persze lepacsiztak velem, hiszen látták már Frics irodájánál a kis csínyemet. Ami remélhetőleg le köti Fricset egész éjszakára. Bár, ha le fülelt minket akkor esélyünk sincs, de legyünk pozitívak.

Fél tizenkettő környékén Harry és Ron jöttek le a hálóköntösükben a lépcsőn. Gyorsan intettem nekik majd közösen a portré lyuk felé.

- Nem hittem volna, hogy képes vagy erre, Harry. Lámpa gyulladt, s pislákoló fénye megvilágította a beszélőt: Hermione. A szobatársam rózsaszín köntöst viselt és igen csak mérges arcot vágott.

- Mit keresel itt!? - sziszegte Ron. - Azonnal menj vissza aludni!

- Örülj, hogy nem szóltam a bátyádnak, Percynek - vágott vissza Hermione. - Ő prefektus, tőle megkapnátok a magatokét.

-Menjünk. - ráztam a fejemet, és kezdtem el húzni a fiúkat. Ron félre tolta a Dáma portréját, és elkezdtünk kimászni a lyukon. Hermione azonban nem adta fel ilyen könnyen. Félre lökött és elkezdett magyarázni Ronnak, rólam tudomást sem véve.

- Ti nem törődtök a Griffendéllel! Ti csak magatokkal törődtök! Nem akarom, hogy a Mardekár kapja meg a ház-kupát! Elvesztitek az összes pontot, amit McGalagony professzortól kaptam, amiért tudtam, mik azok az oda-vissza varázsigék!

- Tűnj már el.

- Jól van, de holnap, amikor majd a vonaton ültök, jusson eszetekbe, hogy én figyelmeztettelek titeket! Ti...ti...

Nem derült ki, hogy minek tart minket Hermione, legalább is a fiúknak. A lány sarkon fordult, hogy visszamásszon a klubhelyiségbe, de egy üres vászonnal találta szembe magát. A Kövér Dáma látogatóba ment valahová, így Hermione egyelőre nem térhetett vissza a Griffendél-toronyba.

- Most mit csináljak? - nyafogott.

- Az a te gondod - vonta meg a vállát Ron.

- Nekünk mennünk kell, különben elkésünk. - mondtam, mire újból elindultunk. Még a folyosó végéig sem értünk, de Hermione már utol is ért minket.

- Veletek megyek - jelentette ki.

- Kizárt dolog. -rázom a fejem.

- Talán azt hiszitek, ott fogok ácsorogni, amíg Frics meg nem talál? Inkább kapjon el veletek együtt, akkor majd megmondom, hogy én csak vissza akartalak tartani titeket.

- Neked aztán van bőr a képeden! - csattant fel Ron.

- Fogjátok be a szátokat! - szólt rájuk Harry. - Hallgassátok csak!

Halk szuszogás hallatszódott.

- Mrs Norris? - suttogtam Ronnal együtt, és hunyorogva kémleltem körbe. Kiderült, hogy nem Mrs Norris az, hanem Neville. A fiú összegömbölyödve feküdt a padlón, és mélyen aludt, de nyomban felriadt, amikor a közelébe értek.

- Hála istennek, hogy rám találtatok! Elfelejtettem az új jelszót. Már azt hittem, soha nem jutok el az ágyamig!

- Ne olyan hangosan, Neville. - szólt rá Ron.

-A jelszó "disznóorr", de most nem sokra mész vele, mert a Kövér Dáma elcsavargott. - segítettem fel Nevillet, miközben Hermione csak a szemét forgatta.

- Hogy van a karod? - kérdezte Harry.

- Jól - mutatta Neville. - Madam Pomfrey egy perc alatt rendbe hozta.

- Remek. Figyelj, Neville, nekünk most mennünk kell, de majd visszajövünk...

- Ne hagyjatok itt! Nem akarok itt maradni egyedül. Már kétszer járt erre a Véres Báró! - Ron az órájára nézett, majd dühös pillantást vetett Neville-re és Hermionéra.

- Ha valamelyikőtök miatt elkapnak minket, megtanulom Mógus mumusátkát, és rajtatok fogom kipróbálni! - Hermione már nyitotta a száját, talán azért, hogy elmagyarázza Ronnak a mumusátok használatát, de Harry lepisszegte, és intett a fejével, hogy induljunk tovább. Homályos folyosókon haladtunk, melyeknek a falára ezüst csíkokat festett a magas ablakokon át beszűrődő holdfény. Minden saroknál vártam, hogy Fricsbe vagy Mrs. Norrisba botlunk, de szerencsénk volt. Leosontunk a lépcsőkön és a trófea terem felé vettük az irányt. Malfoy és Crak még nem voltak ott. A kristályüveg tárlók itt-ott megcsillantak a holdfényben - ezüst és arany kupák, pajzsok, plakettek és szobrok körvonalai sejlettek fel bennük. Végig araszoltunk a fal mentén; tekintetüket a többiek a terem két végében nyíló ajtókra szegezték. Én pedig a díjakat kezdtem figyelni. Főleg a kviddics díjak érdekeltek. Hamar meg is találtam a kereset díjakat. Sirius Black külön díja és James Potter kiváló csapat kapitányi díja a felső polcon álltak. Harry elővette a varázspálcáját, felkészülve Malfoy meglepetés szerű támadására.

- Késik - suttogtam Harrynek és Ronnak.

- Lehet, hogy beijedt. - suttogta Ron. Ekkor zaj hallatszott a szomszédos helyiség felől és mind oda kaptuk a fejünket. Harry felemelte a pálcáját, de ekkor egy hang ütötte meg a fülüket - s aki beszélt, az nem Malfoy volt.

- Szimatolj körül, cicuskám, hátha valamelyik sarokban ólálkodnak.

Frics volt az, és Mrs Norrishoz beszélt. Harry intett nekünk, hogy kövessük és elindultunk a terem másik fele felé. Alighogy a sereghajtó Neville is kisurrant az ajtón, Frics belépett a trófeaterembe.

Itt vannak valahol - hallatszott a gondnok hangja. - Biztosan elbújtak.

- Erre gyertek! - Harry már suttogni sem mert, csak szájával formálta a szavakat. Hosszú csarnokba kerültünk, ami tele volt lovagi páncélokkal, s hallottuk, hogy Frics egyre közeledik az ajtóhoz. Sietve elindultunk a páncélok között, de Neville felvisított. Futni kezdett, de elbotlott és estében elkapta a derekam én meg Ron derekát. Ennek az lett az eredménye, hogy mind a hárman nekizuhantunk egy páncélnak. Pechre a balesetünk nem elég, hogy óriási csörömpöléssel járt még ketten fel is sikítottunk.

- Futás! - kiáltotta Harry, és mind az öten hanyatt-homlok rohanni kezdtünk a teremben. Hátra sem néztünk, hogy Frics követ-e minket. A teremből kiérve egy folyosón találtuk magunkat, s az egy másik folyosóba torkollott. Harry vezette a csapatot - hogy merre, azt én sem tudtam. Az egyik falikárpit mögött titkos átjáróra bukkantunk. Végig szaladtunk rajta, és a bűbájtanteremnél bukkantunk ki. Arról mindannyian tudtuk, hogy nagyon messze van a trófeateremtől.

- Azt hiszem, leráztuk őket - zihálta Harry, és homlokát törölgetve nekidőlt a hideg kőfalnak. Neville a térdére támaszkodva hörgött és lihegett.

- Megmondtam... Én megmondtam - zihálta Hermione, és kezét a futástól szúró oldalára szorította.

- Vissza kell mennünk a Griffendél-toronyba - szólt Ron -, amilyen gyorsan csak lehet.

- Malfoy átvert téged - állapította meg Hermione. - Ezt te is tudod, ugye? Esze ágában se volt elmenni a találkozóra. Frics viszont tudta, hogy valaki a trófeaterembe készül. Biztos Malfoytól kapta a tippet.

Harry igazat adott a lánynak, de ezt a világért sem vallotta volna be neki. Persze ezt is csak a legilimencia miatt tudom.

- Gyerünk. - mondtam, miközben elindultam valamerre. De legalább túl vagyunk a nehezén. Vagyis csak hittük ezt, mert alig, hogy tettünk pár lépést valaki kirepült az osztályteremből. Hóborc. Mikor meg láttot minket kéjesen fel sikított.

- Fogd be a szád, Hóborc... nagyon kérlek. Ki fognak rúgni minket miattad. - kérleltem gyorsan, bár úgyse fog beválni.

- Éjfélkor sétafikálunk, elsőskéim? Ejnye-bejnye. Elkapják a frakkocskátokat.

- Ha nem árulsz el minket, nem kapnak el.

- Ugye, tudjátok, hogy szólnom kellene Fricsnek? - szenteskedett Hóborc, de szemében csintalan fény villant. - Persze a saját érdeketekben.

- Eredj az útból! - Ron elvesztette a türelmét, és a szellem felé suhintott. Ezzel nagy hibát követett el.

- MÁSZKÁLÓ DIÁKOK! - rikoltott fel Hóborc. - MÁSZKÁLÓ DIÁKOK A BŰBÁJTANTEREMNÉL!

Sebesen átbújtunk a lebegő szellem alatt és menekülni kezdtünk. A folyosó azonban zsákutcának bizonyult - az ajtó, amibe ütköztünk, zárva volt.

- Na tessék! - dühöngött Ron, miközben mind az öten a kilincset rángattuk. - Most már esélyünk sincsen!

Szapora lépéseket hallottak: Frics futva közeledett, Hóborc kiáltásait követve.

- Álljatok félre! - csattant fel türelmetlenül Hermione. Elvette Harry varázspálcáját, megérintette vele a zárat, és ezt suttogta: - Alohomora!

A zár kattant egyet, és az ajtó kitárult. Beiszkoltunk rajta és halkan behúztam magunk mögött. Végül mindannyian hallgatózni kezdtünk.

- Merre mentek, Hóborc? - hallatszott Frics hangja. - Ki vele, gyorsan!

- Mondd, hogy "légyszíves".

- Ne húzd az időt, nyögd már ki, merre mentek!

- Nem mondok semmit, ha nem mondod, hogy "légyszíves" - kényeskedett a szellem.

- Rendben: légyszíves.

- SEMMI! Hahaha! Azt mondtam, nem mondok "semmi"-t, ha nem mondod, hogy "légyszíves"! Hahahaha! - Hóborc suhogva elhúzta a csíkot, faképnél hagyva a szitkozódó Fricset.

- Azt hiszi, ez az ajtó zárva van - suttogta Harry. - Ezt megúsztuk... Szállj le rólam, Neville! Mit akarsz!?

És egyszere fordultunk meg. Lehet nem kellet volna, mert olyan volt mintha egy lidérces álomba sétáltam volna bele. Nem egy teremben voltunk, hanem egy folyosón, ráadásul valószínűleg (sőt biztos) a harmadik emeleti tiltott folyosón. Legalább tudjuk miért tiltottak ki minket innen. Egy borzalmas kutya nézett velünk farkas szemet. A szörnyeteg akkora nagy volt, hogy teljesen kitöltötte a padló és a plafon közti helyet. Nem is egy, hanem három feje volt, három pár vérben forgó szemmel, három lengő cimpájú orral és három gőzölgő pofával, melyekből nyáltól csöpögő, nagy, sárga agyarak villantak ki. Kedvelem a kutyákat, de ez azért túlzás.

Az óriási kutya mozdulatlanul állt és hat szemével meredt ránk. Valahogy éreztem, hogy csak azért nem támadott meg minket, mert ő is annyira meglepődött, mint mi. Ha azonban magához tér meglepetéséből, beváltja, amit mennydörgő morgása ígér. Így Harryt követve kihátráltunk, miközben majdnem elestem a küszöben. Nem szaladtunk, hanem inkább repültünk. Frics valószínűleg máshol keresett már minket, hiszen nem futottunk bele. Jelenleg, igazából ez sem érdekelt, csak egyet akartam. Minél távolabb lenni a háromfejű szörnytől. Addig rohantunk, amig vissza nem értünk a Kövér Dáma portréjához a hetedik emeletre.

- Hát ti meg hol jártatok? - kérdezte csodálkozva a Dáma, rendetlenül lógó köntösünk és verejték lepte, kipirult arcunk láttán.

- Nem érdekes - zihálta Harry. - Disznóorr, disznóorr. - A portré utat engedett. Át másztunk a lyukon és remegő tagokkal lerogytunk a karosszékekbe. Jó ideig egyikünk se szól egy szót se. Neville egyenesen úgy festett, mint aki soha életében nem fog többé megszólalni.

- Hogy juthat valakinek az eszébe, hogy egy ilyen szörnyet tartson egy iskolában? - szólalt meg végül Ron.

- Pont az ilyen bestiáknak találták ki a kutyaiskolákat. - szállok be Ron mellé.

- Ti nem láttok a szemetektől? - csattant fel Hermione. - Meg se néztétek, hogy mi van a bestia alatt?

- Gondolom, padló - tippelt Harry. - Nem a lábát néztem, hanem a három fejét.

- Nem a padlóra gondolok. A kutya egy csapóajtón állt. Világos, hogy őriz valamit. - majd fel állt és lesújtó pillantást vetett ránk.

- Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket. És most, ha nem veszitek zokon, lefekszem. - de nem egyedül ment el, engem is magával rángatott, így csak inteni volt időm. Igazából Ron mintha mondott volna valamit, de nem igazán érdekelt. Folyton Hermione mondata járt a fejemben. "A kutya őrizz valamit." Hermione nem mondott semmit a szobában, csak elküldött fürdeni, majd kifésülte a hajamat. Utána én is kifésültem és befontam a haját. Végül ledőltünk aludni.