- Castor! Ébredj testvér, már este van.

- Ébren vagyok, Pollux. Már én is megérzem, mikor húznak át az éjszaka lovai az égen. Akkor kelünk fel mi, hogy világítsunk a Földön lakóknak.

- Emlékszel még, milyen volt odalenn?

- Sosem fogom elfelejteni. (...) Pollux, szerinted melyek voltak a legszebb évek?

- Mind szép volt. Kalandos életünk volt, Castor.

- Emlékszel még, mikor kisgyermekkorunkban elkódorogtunk hazulról?

- Hogyne emlékeznék!

- Meséld el!

- Hát jó.

Réges- régen, az ókori Görögországban, Léda, spártai királynénak volt két ikerfia. Egyikük hallhatatlan, a másik halandó, de ez akkoriban egyiküknek sem számított. Éppen a hetedik születésnapjuk előtt egy nappal a két kis bajkeverő úgy döntött, körülnéz a Spárta körüli mezőkön. Harcosokhoz méltón magukhoz vették fakardjaikat, bőrpáncélzatukat, pajzsukat. Már a palotából megszökni is egy nagy kaland volt. Polüdeukész, azaz Pollux, a hallhatatlan testvér vitte elöl a fáklyát, őt követte Kasztór a halandó testvér. Úttalan utakon haladtak, rég elfeledett titkos járatokon a palota belsejében. Észre sem vették, mikor áttértek a város alatt futó menekülő alagutakra. Órákig keringtek a járatokban, míg végre megpillantották a fényt az egyik alagút végén. A város egyik legszélső szegénynegyedében lyukadtak ki. Csak néhány ház választotta el őket az egyik ligetestől. Nekivágtak a poros útnak, de az utolsó ház kertjében megláttak két hasonló korú fiút, mint ők. A fiúk is észrevették őket.

- Hé, ti! Kik vagytok?

- Én Castor vagyok, ez pedig a testvérem, Pollux. Vadászni megyünk.

- Aztán mire?

- Küklopszra, ha akad.

- Veletek mehetünk?

- Tudtok-e harcolni?

- Mi ne tudnánk? Ide nézzetek!- azzal a szőke fiú felkapta a kert sarkába rejtett íjat, a tegezt a hátára csatolta, és villámgyorsan kilőtt egy nyilat, pontosan a kert végében álló fa közepébe.

Castor és Pollux megbűvölve figyelték a fiút.

- Jöhettek, ha megtanítotok minket így lőni. Te is tudsz?- kérdezte Pollux a fekete hajú fiút.

- Annyira tökéletesen nem, mint Alexandrész, de elboldogulok.

- A te neved?

- Ariszteidész.

- Rendben. Akkor induljunk.

A négy fiú együtt ment tovább. Alexandrész és Ariszteidész egy rejtett tisztásra vezette a két herceget, ahol íjvesszőt és nyilakat faragtak nekik, és megtanították őket a főbb fogásokra. Mikor Castor és Pollux már jól elboldogult a saját fegyverével, a hasznavehetetlen fakardokat otthagyták a tisztás szélén, és tovább indultak. Hol erdős részen haladtak, hol tisztáson vágtak át, de egy árva küklopsszal sem találkoztak. Mikor már benne jártak a délutánban, nagyon megéheztek.

Letelepedtek egy tisztásra, Alexandrész pedig bele vetette magát az erdőbe. Nem sok idő kellett hozzá, két nyúllal tért vissza.

- Az egyik a tiétek, a másik a miénk. Gyújtsatok tüzet, míg én megnyúzom őket.

Castor és Pollux még soha nem látott ilyen véres munkát, de érdeklődve szemlélték, ahogy Alexandrész megfosztja bundájuktól a tapsifüleseket.

- A bundájukért jó pénzt kaphatunk a piacon- mondta a testvéreknek, és elrakta a nyúlszőrt.

A két kis herceg ilyen jól még nem evett. Alexandrész és Ariszteidész pedig igen jó társaság voltak. Izgalmas vadásztörténetekkel, erdőbeli kalandokkal szórakoztatták Castort és Polluxot, akik itták minden szavukat. Az utolsó történet arról szólt, hogyan találkoztak egy naiáddal. Ez annyira megtetszett a királyi sarjaknak, hogy saját szemükkel akarták látni a kút meseszép őrzőjét.

Út közben át kellett kelni egy kis csermelyen. Három ifjú könnyedén átugrott rajta, de Castornak megcsúszott a talpa a nedves füvön, és félig beleesett a patakba. Vagyis...inkább behúzta valami a patakba. Utána kiáltott a három fiúnak, hogy nem tud kiszabadulni a vízből. Erre már megrökönyödtek az ifjak, futottak vissza segíteni.

- Valami fogja a bokáját- szólt Pollux.

- Nem valami, hanem valaki- mutatott rá az elmosódott női kézre Ariszteidész- Nem kell elmenni a kútig. Itt van a csermely naiádja.

- Mondd meg neki, hogy eressze el a testvéremet!

- Csak annyit tehetünk, hogy megtartjuk. A naiaszok nagyon önfejűek.

- Ez nem is így volt, Pollux!- szólt felháborodva az égen Castor.

- Hát, te hogy emlékszel rá?

- Úgy, hogy az a csalfa naiád megfogott, lehúzott magához. Én próbáltam védekezni, de az ilyen vízi lények nagyon erősek. Aztán elvesztettem az eszméletemet.

- Maradjunk annyiban, hogy be kellett ugranom nekem is a patakba- amely sokkal mélyebb volt a naiaszok varázslata miatt, mint amilyennek látszott, és egészen le kellett merülnöm érted.

Szóval Pollux végül kiszabadította Castort a gonosz naiád karmai közül. Szerencsére a halandó testvérnek egy haja szála sem görbült, viszont a testvéreknek elment a kedve a küklopsz vadászattól. Ismét szerencséjük volt, hogy ott volt velük a két másik fiú, mert nélkülük nem találtak volna vissza Spártába.

A város határában katonák sorakoztak. Mikor meglátták őket közeledni, nagy volt az öröm, a király és a királyné ugyanis már halálra aggódták magukat a két rosszcsont iker miatt.

- Az volt az első eset, mikor megmentettél- szipogta fenn az égen Castor.

- És vagy még százszor megtenném- sóhajtott Pollux.

- Visszahoztál az életbe is.

- Egy hallhatatlan életbe, testvér. Most már örökké el kell viselnünk egymást- mosolygott Pollux.

- Ha minden este elmeséled egy kalandunkat, talán kitart az örökkévalóságig.

- Úgy legyen!