Az egész osztályról ömlött a víz, akkora volt a kánikula.

- Miért pont ilyenkor megyünk mi kirándulni?! – morgolódott Kevin.

Mrs. Miller tanárnő haladt legelöl és fáradhatatlanul ecsetelte az eukaliptusz előnyös tulajdonságait, mivelhogy épp egy eukaliptuszligeten haladtak keresztül. A fák alig adtak valami árnyékot a tűző nap ellen és a levegő is fülledt volt, így a szokásos hangoskodás ezúttal elmaradt, a diákok el se tudták képzelni, honnan van a tanárnőnek ennyi energiája ebben a hőségben.

Clara már megszokta a tűző napon gyaloglást: édesanyja, ha valakinek vagy valaminek segítségre volt szüksége, sose nézte az időjárást és lánya mindig boldogan vele tartott.

Épp az egy eukaliptuszfa kecses hajlékonyságát csodálta, amikor egy koalát pillantott meg az egyik alacsonyabban elnyúló ágon. Nem ez volt az első találkozása ezzel az állattal, így pillanatok alatt megállapította, hogy az nagyon nincs jól.

A koalák szinte soha nem isznak vizet, mert az eukaliptusz levél rengeteg folyadékot tartalmaz. Ám, ez a kánikula, nem csak a füvet szikkasztotta ki, de a levelek is fonnyadtan, száradtan lebegtek.

„Szomjan fog halni, ha nem kap sürgősen vizet" – gondolta Clara. Az állat valóban már kapaszkodni is alig bírt.

Clara nem sokat teketóriázott: előhúzta kulacsát, majd hátizsákját a fűbe dobta és a fa alá futott, de akárhogy nyújtózott, nem érte fel a kimerült koalát.

Eközben osztálytársai elképedve álltak meg és sugdolózva figyelték, mit csinál már megint ez a csodabogár.

Clarának rá kellett jönnie, hogy ha segíteni akar szegény párán, fel kell másznia hozzá. Azonnal nekiveselkedett. Fürgén, gyakorlottan kezdett mászni a gyenge eukaliptuszra.

- Clara mit művelsz? Azonnal gyere le! Nem hallod?! Gyere le most rögtön! – kiabált Mrs. Miller.

A lány már majdnem elérte a koalát, de az ág, amelyre bal lábával nehézkedett, egyre jobban meghajlott.

„Sikerülni fog" – figyelmen kívül hagyta a tanárnő és osztálya ijedelmét és csak a feladatra koncentrált. Jobb karjával továbbra is a fatörzset karolta, míg bal lábát egy erősebbnek tűnő ágra támasztotta és előbbre araszolt két lépéssel. Fél kézzel tekerte le a kulacs tetejét és hagyta, hogy a földre zuhanjon.

A kulacsot gyengéden a koala szájához emelte. Az állat azonnal inni kezdett és Clara szívét mérhetetlen melegség töltötte el.

Mikor lemászott a fáról a tanárnő a dühtől toporzékolva kérte számon:

- Mégis mit képzeltél?! Leeshettél volna! Vagy megharaphatott volna! Ki tudja nem e szedtél össze valami élősködőt!! – erre a gondolatra Mrs. Miller önkéntelenül hátrébb lépett a diáktól.

- A koalák bundájában nincsenek élősködők – felelte Clara halálos nyugalommal.

- Te csak ne feleselj velem! – ordította Mrs. Miller. – Hogy mertél tovább mászni, ha egyszer megmondtam, hogy gyere le? Mit gondolsz, mit fognak szólni a szüleid, ha meghallják, mit műveltél??

Clara mióta lemászott, most először vetette fel lesütött szemét. Tekintetéből céltudat, jóindulat és öröm sugárzott:

- Nem tudom, mit fognak szólni... De azt tudom, mit szóltak volna, ha nem teszem meg.