Luna futott ahogy csak a lábai bírták, nem érdekelte az eső sem ami időközben zuhogni kezdett. Hallotta, hogy Nate utána kiált, de nem érdekelte. Csak az járt a fejében, hogy a családja balesetet szenvedett és muszáj velük lennie. Nate tudta, hogy Lunát fel fogja zaklatni a hír, de azt nem, hogy ennyire. Megrázta a fejét és a lány után iramodott.
-Luna! Luna állj meg! - kiabálta, de a lány nem hallgatott rá. Nate lassacskán utolérte a barátnőjét és jó szorosan átölelte, hogy ne tudjon kiszabadulni a karjai közül. Luna össze-vissza kapálózott, de hamar feladta hisz tudta, hogy Nate nem fogja elengedni.
-Figyelj! Tudom, hogy aggódsz, de meg kell nyugodnod! Gyere vissza a házba, öltözz át és utána együtt elmegyünk a kórházba.-simította meg barátnője arcát Nate. Luna végignézett magán. Egy egyszerű lenge póló és egy fekete nadrág volt rajta, lábára pedig csak felkapta az első papucsot amit megtalált ami történetesen az apjáé volt. Bólintott majd Natel együtt vissza siettek a házba. Luna szó nélkül a szobájába ment átöltözni. Ahogy felért az emeletre és látta Lucy pusztítását elkapta a sírhatnék. Szerencsére a szekrénye még ép volt így gyorsan levetette a vizes ruháit és keresgélni kezdett egy melegebb öltözéket. A kezébe vett egy lila pulcsit és egy fekete farmert, majd ahogy megfordult, hogy ezeket fel is vegye észrevette, hogy társosága van.
-Miattam ne hagyd abba. - vigyorgott Nate a falnak támaszkodva. Luna mosolyogva megrázta a fejét, majd elkezdte magára kapkodni a ruháit. Már a nadrágja gombjával vacakolt amikor Nate elé lépett és kezei közé fogta az arcát.
-Hé! Nem lesz semmi baj! - nyugtatta Nate a barátnőjét, de Luna megrázta a fejét.
-Anyát soha nem is ismerhettem és mégis fájt a hiánya. Apa egész eddigi életemben mellettem volt, ahogyan Meily és Sharil is. Mindig támogattak, sosem hagytak magamra. Nem tudnám elviselni, ha elveszíteném őket. - gördült le egy könnycsepp Luna arcán. Nate Lunához hajolt és lágyan megcsókolta őt.
-Én melletted leszek bármi is történjen.-suttogta neki két csók között.
-Tudom. Köszönöm. - ölelte át a barátját Luna.
Nem sokkal később már kézenfogva sétáltak, esernyővel a kezükben a kórház felé. Luna ugyan reménykedett benne, hogy minden rendben lesz egy furcsa érzés volt benne. Úgy érezte valami rossz fog történni amint odaérnek a kórházhoz. Elhesegette ezt a gondolatot és próbált minnél nyugodtabb maradni.
-Jó napot! Nem tudja esetleg, hogy Dylen Petron melyik szobában van?-kérdezte Nate egy orvostól. Lunát ez zökkentette ki a gondolkodásából.
Máris a kórházban vagyunk?
Luna körülnézett. Leginkább idős betegeket látott tolószékben közlekedni. A büfénél az ott dolgozó lány vígan telefonozgatott, elvégre az öregek csak beszélgetni jártak az ottani asztalokhoz.
-Kicsim! Figyelsz? - zökkentette ki ismét Nate hangja.
-Mi? - fordult barátja felé Luna.
-Az apád a 213-as szobában van, az emeleten. Sharilnek és a férjének nem lett komolyabb baja, ő Meily kórterme előtt van, ahogy Meily párja is. Én elmegyek hozzájuk. - egy búcsúpuszit adva Nate otthagyta barátnőjét a lift előtt. Lunának már akkor gyanús volt a helyzet, elvégre miért nem jön vele Nate az apjához? A furcsa érzés Luna szívében egyre csak nőtt amikor kiszállt a liftből az emeleten.
209...210....211...Még visszafordulhatsz Luna...... 212.....213.
Ahogy Luna a 213-as szoba elé ért szíve hevesen kezdett verni, és nem épp a jó értelemben. Apja kábultan feküdt a fehér kórházi ágyon, oldalán egy vastag kötés amiből már csordogált a vér, arca szintén tiszta seb. Luna arcán legördült egy könnycsepp édesapja látványától. Egy orvos lépett mellé.
-Ms. Petron? - kérdezte, mire Luna bólintott. - Az édesapjának súlyos sérülései vannak. Több bordája is eltört, agyrászkódást szenvedett illetve az oldalán lévő seb egyre csak vérzik. Nem tudjuk elállítani.....
-Nem, az nem lehet.... - suttogta Luna megtörten.
-Nincs sok ideje hátra. Azt javaslom búcsúzzon el tőle. - érintette meg a zokogó Luna vállát az orvos, majd magára hagyva a lányt elindult a lift irányába. Luna lassú léptekkel elindult a kórterem ajtaja felé. Ahogy lenyomta a kilincset Dylen felé nézett.
-Szia kicsim... - köszöntötte lányát rekedtes hangon.
-Szia apa. - köszönt vissza Luna könnyezve. Becsukta maga mögött az ajtót és leült apja ágya mellé.
-Elmondták? - kérdezte Dylen, mire Luna szomorúan bólintott. - Amikor megszülettél egyszerre voltam szomorú és boldog. Szomorú voltam, hiszen elvesztettem édesanyádat, de boldog, hiszen helyette megkaptalak téged.
-Apa ne! - sírta el magát Luna, s látszott, hogy Dylen szeméből is kezdenek csordogálni a könnyek.
-Tudtam, hogy bármi áron meg foglak téged óvni mindentől. Amikor három éves lettél a játszótéren lelöktek téged a mászókáról. El akartam látni a fiú baját, de te azt mondtad: semmiség apa! Nem direkt csinálta! Már akkor tudtam, hogy hatalmas szíved van....-mesélt tovább Dylen, ám a köhögése félbe szakította. Luna eközben már sírva leborult az apja ágyára, aki kezével a lánya haját simogatva próbálta nyugtatni. - Tudom, hogy mérges vagy. Én sem akarlak itthagyni téged, de talán jobb lesz így. Nekem anyád mellett a helyem. Végre újra láthatom őt. - mosolyodott el a férfi.- Viszont a fülem jó, Luna. Meily..... A kisbabája... Nem biztos, hogy túléli. Menj most hozzá!
-De veled akarok maradni! - emelte fel Luna a fejét, amivel látható lett, hogy szemei már vörösek a sírástól.
-Tudom, de Meilynek most nagyobb szüksége van rád. Amúgy is.... nem akarom, hogy az legyen az utolsó amit látok, hogy a lányom engem sirat. Ne sírj Luna. Én ott vagyok bent. - mutatott lánya szívére Dylen. Luna jó hosszan megölelte az apját és adott egy puszit az arcára.
-Nagyon szeretlek apa! - mondta sírva Luna.
-Én is kicsim! Nagyon szeretlek. - puszilta meg lánya homlokát Dylen, majd lehunyta a szemeit, immáron végleg. Az egyik gép pittyegni kezdett, jelezve, hogy csökken a pulzusa. Négy orvos szaladt be a szobába, amiből az egyik kitessékelte Lunát majd becsukta az ajtót. Luna elfordult. Nem akarta látni, ahogy az apja meghal.
-Ezt megkeserülöd Lucy. Légy bármennyire erős is megbánod, hogy kikeztél Luna Petronnal. - szorította ökölbe a kezét Luna, szemei pedig vörösen villantak fel a kórház enyhe fényeiben.
A harc még csak most kezdődik...