Andromeda

Nem azt mondom, hogy ideges vagyok, de olyan tisztán hallom a saját szívverésemet, hogy már hozzá igazítottam a lépteim, ahogyan a hercegné mellett haladok a folyosón. Alapesetben nem kerítek nagy feneket a megjelenésemnek, mert hát miért is kellene, de most roppant alul öltözöttnek érzem magam a póló-szoknya párosításommal. Egyáltalán... nem vagyok nevetséges így?

- Meg is érkeztünk! - csicsergi Rose hercegné. Észre sem vettem, milyen sokat sétáltunk, miközben én a botrányos öltözködési kultúrámat forszírozgattam magamban. A kétszárnyú, cikornyás ajtó óriásként magasodik fölém. - Húzza ki magát, kisasszony! - mosolyog rám még egyszer a hercegné, utána hibátlan tartással elvonul, én meg ott maradok magamban. Ahogyan az ajtónállók elkezdik kinyitni a szárnyakat, legszívesebben rájuk kiáltanék, hogy várjanak még egy percet, de esélyem sincs ilyesmire. Feltárul előttem a palota nagyterme. Legalábbis valószínűsítem, hogy az, mert nagy is, meg terem is. Én meg ma is nagyon szellemes vagyok...

- Kerüljön beljebb, Miss Noxas! - szól egy határozott, kissé reszelős hang odabentről. Veszek egy nagy levegőt, aztán a fejemet kissé előrébb nyújtva, körbe-körbe nézelődve belépek. A fekete márványpadlót és a mahagóni plafont aranyozott oszlopok kötik össze, a földig érő aranyszínű függönyök mögötti ablakokon át pedig impozáns kilátás nyílik egy másik szárny falára. Ha jól látom, erkély is van, de nem érek rá túl alaposan szemügyre venni a nagytermen túli világot, mert hirtelen megpillantom a királyt.

- Jó napot kívánok! - köszönök neki úgy, ahogy először eszembe jut, de rögtön kétségeim támadnak afelől, így illik-e köszönteni Wlorre uralkodóját. Érzem, ahogyan a fülem hegyéig pirulok; miért nem tanított nekem soha senki udvari etikettet? Most igazán hasznát venném.

Albearth király tesz felém néhány lépést, de nekem fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, csak állok nagy szemekkel pislogok. Valamiért az jut eszembe, milyen pindurinak tűnik a király a saját rezidenciájához képest. Akárcsak egy sakkbábú.

- Bizonyára kimerítő volt idáig utaznia Loorentrophból - áll mellém a király. Igyekszem úrrá lenni zavaromon, amely elsősorban nem abból ered, hogy egy uralkodóval trécselek, hanem abból, hogy egy idegennel, egy idegen helyen, meglehetősen idegen szituációban találtam magamat. Lépj ki a komfortzónádból, mondanák jó páran. Csakhogy a komfortzónám olyan kicsike, hogy átesve a szerszámosládámon, rögtön ki is bucskáztam belőle.

- Nem - felelem, miközben még jobban elpirulok. Amennyiben ez lehetséges. - Igazság szerint majdnem végigaludtam az egészet... - teszem hozzá, de érzem, hogy talán jobb lenne csendben maradnom. Albearth király elnézően mosolyog, szemeiben mégis némi gúnyt látok villanni. Lehet, hogy csak beképzeltem magamnak...

- Jöjjön, sétálgassunk kicsit - indul el a teremben, én pedig követem, igyekezvén nem felvenni a saját, rendkívül gyors sétatempómat. Szinte komótosan cammogok. - Ahol most sétálunk, az az Arany Kisterem - mutat körbe könnyed mozdulattal. Áhh, szóval ez egy kisterem. Értem én, értem én. - Jó néhány eseményt itt fogunk megrendezni... - magyaráz tovább, én meg szótlanul bólogatok. Nem igen tudom, mit mondjak. Lelkendezni nem fogok, mert azzal hazudnék. Bizonyára a király is érzi az enyhe feszültséget, ezért legnagyobb örömömre elkezd a lényegre térni. Legalábbis úgy sejtem. - Jól ismertem a szüleit, Miss Noxas - biccenti oldalra a fejét, én meg kissé hevesen felkapom az enyémet, és egyenesen rá nézek. Megfakult, szőke haja borotvált arcot keretez. Vonásai örökös idegeskedésről árulkodnak; elkezdett ráncosodni, és némelyik ránc mélyebb a többinél. Érdekes, mennyi minden leolvasható valaki arcáról. Vajon az enyémről mit olvasna le egy külső szemlélő? Bizonytalanságot? Ábrándozást? Örökös kíváncsiságot?

- Orion és Lyra... - mondja ki a szüleim nevét, és valószínűleg folytatná is a mondatot, ha vissza tudnám fogni azt a pillantásom, amit most sajnos nem tudok. Ha idegen szájából hallom a nevüket, szinte ugrásra készen állok, hogy a rágalmaktól megvédjem őket, a dicséretekben pedig a hátsószándékot keressem. Talán túl kemény tekintettel nézek a királyra, de képtelen vagyok elrejteni a gondolataim. - ...rendkívüli szolgálatot tettek a világnak, és jó barátai voltak a Palotának - mondja ki végre a mondat végét. Némileg megenyhülten sétálok tovább mellette, ugyanakkor ezer gondolat ötlik fel bennem, amiknek talán jobb lenne nem hangot adnom. Ha a szüleim a Palota barátai voltak és nagyra becsülik őket a munkájukért, miért nézik végig tátott szájjal, ahogy az anyagi krízis szinte semmivé teszi, amire ők az életüket áldozták? A tudomány kultusza köré épül az országunk, megemlékeznek a régi házunk romjainál, úton-útfélen azt hangoztatják, milyen fontos, amit mi csinálunk, gyakorlati támogatást azonban nem kapunk.

- Amennyiben bármire szüksége van, Miss Noxas - ejti ki lassan a szavakat Albearth király, külön hangsúlyt téve arra, hogy itt ő az abszolút bármiről beszél -, ne féljen megkeresni. Remélem, ahogyan mi nem fogunk Önnek, úgy Ön sem fog nekünk csalódást okozni - vet rám hirtelen egy olyan szúrós pillantást, hogy beleremeg a szívem. Nem vagyok túl jó a "Mire gondolt a költő?" nevű játékban, de most akaratlanul is eszembe ötlik, hogy elsősorban nem a tudományos tevékenységemről van szó, hanem a bálról és Cayen hercegről.

- A loorentrophi egyetemnek bizonyára nagy szüksége van most önre - állunk meg a kétszárnyú ajtó előtt, és most már biztos vagyok benne, hogy Albearth király megzsarolt az egyetemmel. Ha eddig nem lettem volna elpirulva, most a dühtől biztos céklavörössé válna az arcom. Nem is igazán érdekel momentán, miért éppen engem akar a fiához adni, vagy hogy akkor miért van tele egy épületszárny házasságra hajlandó lányokkal. Engem most az érdekel, hogy aljas módon a szüleim emlékét és a saját álmaimat fordította ellenem.

- Az egyetemnek minden támogatásra szüksége van jelenleg - felelem neki olyan művigyorral, amit még én sem veszek komolyan.

- További kellemes napot, kisasszony! - búcsúzik el tőlem, közben a kétszárnyú ajtóra intve. Nekem nem jön ki több hang a torkomon, csak meghajtom kissé a fejem, utána kisietek, és a hosszú folyosókon haladva idegesen újra meg újra a hajamba túrok. A felháborodásom csitulása nyomán rögtön eluralkodik rajtam egy sokkal nehezebb érzés; mit fogok most csinálni? Egyáltalán miért kellett nekem idejönnöm? Úgy érzem, a Palota falai összenyomnak, és képtelen vagyok rendesen levegőt kapni idebent. Addig-addig bolyongok az emeletek és folyosók között, amíg találok egy kertbe vezető ajtót. Odakint az őszi napsütésben és enyhe szellőben veszek pár mély levegőt, amik közül az utolsó egy nem túl nőies "arghh"-al végződik. Megindulok a virágágyások között, utána az első padra ledobom magam, és felnézek a kék égre. Bárányfelhők úsznak rajta lassan és komótosan tova. Ha költő lennék, most megtalálnám ebben az égi jelet, a megnyugvást, valamiféle tanácsot. Azonban én nem vagyok költő; értem a világot, a csillagokat, a matekot, de nehezen értem meg magamat. Nagyra becsülöm azokat, akik képesek mélyen megérteni önmagukat, utána ezt gyönyörű szavakba öntve megfogalmazni. Bárcsak képes lennék rá! Akkor talán könnyebben átlátnám, ami most történik, de minek után erre nem vagyok képes, csak az egyszerű, már-már primitív kifejezések maradtak; félek ezen az idegen helyen, félek a döntéseim következményeitől, és félek a jövőtől. Még egy napja sem vagyok itt, mégis kénytelen vagyok beismerni, hogy itt nem én diktálok, és enyhén szólva sem vagyok a helyzet magaslatán.

Cayen

Az erdőből kiérve egy pillanatra megtámaszkodom a térdemen, és kissé számonkérően pillantok Stefanra.

- Szóval, mi elől is futottunk el nyúlmódra? - simogatom közben Boyar fejét.

- Minél beljebb mész az erdőbe, az annál furcsább dolgokat rejt - teszi karba a kezét vadász barátom. - Vannak dolgok, amiktől egyszerűen csak jobb távolságot tartani - vonja meg a vállát elfordulva. Ő az egyetlen, aki ilyen tiszteletlenséget enged meg velem szemben, de már megszoktam, és nem veszem zokon.

- Mi volt ott? - kérdezem kissé indulatosabban. A tiszteletlenséget igen, de a titkolózást annál kevésbé tolerálom tőle.

- Fogalmam sincs- néz rám egyenesen, és tudom jól, hogy igazat mond. - De mindig messzire elkerüljük, és ez, azt hiszem, így is van jól - vonogatja megint a vállait. Sokkal kényelmesebb tempóban elindulunk a Palota felé. A virágágyásoktól jó ötven méterre Stefan megáll, és kezet nyújt nekem. A tenyerébe csapok, utána mindketten megyünk a magunk útján tovább; én a Palotába, ő meg a vadászlakba. A gondolataim kivételesen csendesek, de ezt a nyugalmat Boyar szemrebbenés nélkül töri meg hangos csaholásával. Egy aranyló foltnak tűnik, ahogy elszalad mellőlem; némileg fájdalmasan veszem tudomásul, hogy a tegnap este érkezett kis mókus nyomába eredt. Ez azt jelenti, hogy valahol a környéken van balsorsom egyik képviselője is.

- Star! - ugrik fel sikoltva az egyik, távolabb lévő virágágyás melletti padról Andromeda. - Rossz kutya, nem szabad! - próbálja futva utolérni Boyart. Elég halott vállalkozás ez, de én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Tudom jól, hogy a mókus egyrészt gyorsabb, másrészt Boyar nem bántaná, csak megkergeti. Ebből a távolságból épp látom, ahogy a kis rágcsáló lendületet vesz és egyenesen Andromeda karjaiba ugrik. A lány oldalvást fordul Boyarnak, eltartja tőle Start, és közben nagyon magyaráz neki arról, hogy "nem szabad!". Roppant szórakoztató látvány; óvatlanul elnevetem magam, de még elég messze vagyok, hogy a csaholástól Andromeda ne hallja meg. Séta közben képtelen vagyok nem észrevenni, milyen furcsa a haja; világosbarna, mégis ahogy rásüt a nap, fémesen és ezüstösen csillog. Már nem is vagyok benne olyan biztos, hogy barna haja van. Abszolút összezavar az egész lénye, és ez sokkal bosszantóbb, mintha egyszerűen csak irritálna a jelenléte.

- Boyar - kiáltok oda neki hanyagul. - Gyere ide! Hozzám! - vigyorodok el, ahogyan a retrieverem lelkesen visszatrappol hozzám. Megpaskolom a fejét, utána mindketten lassú sétával haladunk Andromeda felé. Ahhoz képest, hogy milyen hűvös kis okostojásnak tűnt, zavarba ejtően zaklatottan ölelgeti a mókusát. Azért ennyire nem volt forró a helyzet, mégis megfordul a fejemben egy pillanatra, hogy menten elsírja magát. Már csak az kellene.

- Figyelj jobban a kutyádra, kérlek! - szegezi rám a pillantását, utána viszont meglepően kedvesen pillant Boyarra. - Megijesztetted Start, ugye tudod, te rosszcsont? - úgy tűnik, az elkövetővel szemben elnézőbb, mint velem. Ki érti a nőket? Mert én nem.

- Figyeltem - bólintok. - Szórakoztató volt - teszem hozzá, bár még én is érzem, hogy ez erős volt. Ezt Andromeda szikrát szóró szemi is megerősítik.

- Megnézném, mennyire tartanád szórakoztatónak, ha egy... - töpreng el -..., nos, ha mondjuk egy medve kergetne téged. Mert a méretarányok hasonlóak - sziszegi, és magamban igazat kell adnom neki, hogy egy tulok vagyok, hangosan azonban sosem fogom elismerni. Még mit nem!

- Nem a méret a lényeg, vagy hogy szoktátok mondani... - vonogatom a vállam. Ha már így összefutottunk, legalább hagy szórakozzak!

- Tapló - nyugtázza minden zavar vagy meglepettség nélkül, miközben hezitálás nélkül hátat fordít nekem és elindul befelé a Palotába. Meglehetősen vakmerő húzásai vannak, de el kell ismernem.

Pár percig nézem, ahogyan egyik ajtótól a másikig siet, és a tornyok magassága alapján próbálja kitalálni, hol a szobája és hol kellene bemennie, hogy odataláljon.

- Erre! - kiáltok neki oda, miközben elindulok a virágágyások között. Mulatságos kis laborpenész, ezért és csak ezért veszem a fáradságot, hogy segítsek rajta.