Andromeda

A végtagjaim úgy elnehezülnek, mintha ólmot öntöttek volna beléjük. Álmosan pislogok a szobámra, és többet nem tudok megállapítani róla, mint hogy „szép". Star a kicsi, vélhetően neki szánt, ötven centi hosszú ágyra kucorodik. Leveszem a cipőmet, és zokniban megyek végig a vastag szőnyegen, amit a fapadlóra terítettek. Egyenesen egy ajtó felé tartok, amiről azt feltételezem, a fürdőszobába vezet. A világoskék és fehér csempékkel borított helyiségben becsukom magam mögött az ajtót, és leveszem a zoknimat is. Elkezdek vizet engedni a sarokban álló márványkádba, közben minden mást is lehámozok magamról, és a földre dobok. A nyakamban lógó két egyforma medálon átbújtatom a fejem, és az egyik polcon álló ékszerdobozba teszem őket. Kócos hajamat kiengedem, és az egyik polcon található üvegből tusfürdőt öntök a kádba, majd elzárom a vizet. A fáradtságtól kábultan, óvatosan mászok be. Otthon leginkább zuhanyozni szoktam, és nem titkolt félelmem, hogy el fogok csúszni a márványon.

A kád elég hosszú, hogy teljesen kinyújtsam a lábam, és nyakig a meleg vízbe merüljek. A fürdővíz csupa hab, nekem pedig támad egy igen szórakoztató ötletem. A kezembe is öntök némi tusfürdőt, amit kicsit összehabosítok, aztán a hüvelyk- és mutatóujjamból kört formálva, a köztük keletkezett szappanhártyát fújom. Egy buborék lebeg a habtenger fölött, és én gyermeki boldogsággal nézem. Az ilyen apróságok annyira fel tudják dobni a kedvem! Szeretném, ha az egész világ ilyen gyönyörű, tiszta és egyszerű lenne, mint egy szappanbuborék.

A szép ábrándjaimat az töri össze, jobban mondva pukkasztja ki, hogy a buborékom nekimegy egy aranyozott törülközőtartónak. Ennyit a „szappanbuborék-világomról".

Miután végzek a fürdéssel és a buborékfújással, egy törülközőt tekerek magam köré, és összeszedem a padlón heverő holmijaimat. A feltételezhető szennyeskosárba dobom őket, aztán visszaakasztom a medáljaimat a nyakamba. Legtöbbször fel sem tűnik, hogy rajtam van. Akarom mondani, vannak, hiszen mostantól kettő van. Furcsamód, a régebbi alvás közben sosem gabalyodott rám. Egy ideig próbáltam rájönni, miért nem, de nem találtam választ. Bevallom, ez még a mai napig is eléggé zavar.

A bőröndömből kirángatom a hálóingem, és miután felvettem, a kissé magas, baldachinos ágyra mászok. A vastag, puha takaró alatt gyorsan álomba szenderülök, miközben a kezemben a két medált tartom. Jól esik a tenyeremben érezni őket. Mély, álomtalan, súlyos, ám pihentető alvás veszi kezdetét.

Reggel, ébredés után kicsusszanok a takaró alól, egyenesen a padlóra, és végre alaposabban is szemügyre veszem új lakóhelyem. Nem vagyok hozzászokva, hogy ekkora legyen a személyes életterem, de ez nem jelenti azt, hogy nem tetszik a szoba. A helyiség színei épp a kedvenceim: királykék, bronz, barna, néhol arannyal. Az aranyat annyira nem kedvelem, de igazán nincs okom panaszra. Olyan különös, hogy először a színeket veszi észre az ember, és csak azután a formákat. A falamat arany és ezüst csillagok borítják, a csillárom is az égboltra emlékeztet. A polcok vagy üresek, vagy könyvek és műszerek sorakoznak rajtuk. Ebben a helyiségben szinte minden megvan, hogy jól végezzem a munkám. Kíváncsi vagyok ki ismert ahhoz eléggé, hogy így rendezze be. Kissé, mint említettem, nyomaszt a luxus, ami olyan távol áll tőlem, mint ide Európa, de mégis barátságos és kedves helynek érzem. Jól megleszek itt.

Észreveszek még valamit, ami felkelti a kíváncsiságom. Egy csigalépcső vezet felfelé.

Felöltözök a magammal hozott ruháimba és megfésülködök, majd elindulok rajta. Star a korláton szalad. Odafent, elég magasan, egy csapóajtó nyílik. Nem kell túlzottan erőlködnöm a kinyitásával. Miután meglátom mögötte a tiszta, kék eget, még feljebb lépek pár fokot, végül kilépek rajta. Egy tágas, kör alakú teraszon találom magam. A tágas alatt azt értem, hogy a szobám ötször-hatszor elférne rajta. Gyakorlatilag akár futni is feljárhatnék ide, bőven elég lenne rá a hely, de egyértelműen nem futásra rendezték be. Az egyetlen ajtó, amin feljöttem, nem középen helyezkedik el, hanem kicsit közelebb a terasz Palota-felöli végéhez. Középen, a végtelen táj felé fordítva, egy teleszkópot állítottak fel. Döbbenten nézem a drága, modern eszközt, aminek az első darabját annak idején én és Professzor fejlesztettük ki, de ironikus módon nem tudtunk sajátot vásárolni a találmányunkból, mert sikerült olyan drága eszközt építenünk, amit nem tudtunk megfizetni. Nem értek a gazdasághoz, meg a pénzügyekhez, így többet nem is tudnék hozzáfűzni a történet ezen részéhez.

Széles mosollyal sietek oda a teleszkóphoz. Szinte el sem hiszem, hogy itt van, tényleg az, és használhatom. Mert gondolom, használhatom...

Elképesztő! Egy teleszkóp, egy torony tetején! Méghozzá nem is akármilyen teleszkóp, hanem egy Noxhard Coelum 0205-ös! A szám onnan jött, hogy február ötödikén fejeztük be.

Óvatosan hozzáérek, és boldogan sóhajtok. Nincs olyan dolog a világon, ami egy tudóst úgy és annyira boldoggá tenne, mint a saját alkotása.

Miután képes vagyok felocsúdni a döbbenetből és a hirtelen jött örömből, a korláton túlra nézek. Az egyik irányba végtelen erdőket látok, két oldalt hegyeket. Az egyik hegyről hosszú, de vékony vízesés zúg alá. Mélyen beszívom a tiszta, hűvös levegőt. A késő őszi szél kissé kócolja a hajamat, és én boldogan tűröm.

A torony másik oldala felé nézek, és még az előzőnél is lenyűgözőbb látvány tárul elém. A Palota tényleg olyan formájú, mint a felkelő nap. A sugarai egy pontból futnak szét, és ahogy egy sugáron nő a távolság a kiindulási ponttól, a tornyok egyre magasabbak. Már ez a fokozatosság is szemet gyönyörködtető, de a két szélső főszárny végén lévő tornyok alacsonyabbak, és a D szárny felé közeledve egyre magasabbak. Egy hatalmas, több dimenziós orgonasíp-készlet. Ahogy körbe nézek, minden ég felé törő épületelem teteje alacsonyabban van annál, amin állok. A hegyeken kívül semmi sem fogja zavarni a kilátásomat az égre. Az építmény széléhez sétálok, és lenézek: ez egy csúcsos, kúpban végződő torony, aminek a legtetejét kicsit megcsonkították, így kialakítva a teraszt. Ez a napom kifejezetten jól indul. Az itteni emberek nyilván nagyon kedvesek és figyelmesek, ha ennyire ügyeltek rá, hogy nyugodtan csillagászkodhassak.

Bármennyire kellemesen érzem magam a saját lakrészemben, csak nem ülhetek itt null-huszonnégy.

Rémlik, hogy amikor megérkeztem, áthaladtunk egy szalonon, amin a többi lánnyal osztozok. Kíváncsi vagyok rájuk, és jó lenne legalább beszélőviszonyban lenni velük.

– Na, Star, mit szólsz? Próbáljunk barátkozni? – kérem ki a mókusom véleményét, aki kissé kétkedő tekintettel méreget. Jó, igen, a barátkozás sosem volt az erősségem, nem is igénylem túlságosan a korombeli lányok társaságát, de nem akarok egyedül lenni.

– Higgy bennem egy kicsit, jó? – indulok el. Star, ha nem is hisz szociális készségeimben, de követ.

A vakítóan fehér szalonba érve már nem csak a mókusom kételkedik, hanem én is. Hát kell nekem ez a felesleges stressz? Rajtam kívül körülbelül negyvenöt-ötven lány van itt, és a többségük teljesen jól elvan. Egymással beszélgetnek, magazint olvasgatnak, a hajukat fonogatják. Én meg állok a folyosóajtóban, és pislogok rájuk, mint egy hülye. Taps-taps, Andromeda, így tovább!

Azért ilyen könnyen nem adom fel a tervem, hogy társaságot találjak magamnak. Erőt veszek magamon, és elindulok közöttük, keresztül a szalonon. Fogalmam sincs, hogyan tervezem ezt a barátkozás-dolgot, de majdcsak eszembe jut valami. Először mondjuk, keresek egy szimpatikus arcot. Igen, ez azt hiszem, megfelel első lépésnek.

Teszek még pár kört, és kezdem tényleg nagyon idiótán érezni magam. Biztos valami szociális fóbiám van, amit az idegen hely váltott ki. Az egyetemen ennél azért könnyebben kommunikálok az új emberekkel, pedig ott sem ez a kedvenc elfoglaltságom.

Na, jó, ezt csak nem csinálhatom. Ők is ugyanolyan idegenek itt, mint én, nincs mitől feszélyezve éreznem magam. Mély levegőt veszek, és odalépek egy szőke lányhoz, aki egy fotelban ülve nézelődik.

– Szia! – ülök le a mellette lévő karosszékbe. Kezet nyújtok neki, de miután értetlenül pislog rám, felmerül bennem a gondolat, hogy a kézrázogatás inkább a tudományos körökben szokás, meg a politikában, de nem egy kisasszonyoknak kialakított szalonban. Van mit tanulnom.

– Andromeda Noxas vagyok, és te? – mosolygok rá. Bár önző dolog kissé, de megnyugtat, hogy látom, ő még félénkebb, mint én. Óvatosan megköszörüli a torkát, aztán halk, vékony hangon megszólal.

– A nevem Susannie Sayer – ennyi. Semmit sem fűz hozzá, nem kérdez, és nem hoz fel semmilyen témát. Akkor majd én elindítom a beszélgetést. Ugyan nehezen megy az új emberek megismerése, de a kedvesség és a türelem már annyira nem áll távol tőlem. Már amennyire hihetek a saját önismeretemben.

– Honnan jöttél?

– A Labber-félszigetről – feleli még mindig eléggé halkan és bizonytalanul. – És te?

– Loorentrophból – nézek rá, és közben feltűnik, hogy egy világos rózsaszín borítóval ellátott könyvet tart a kezében. – Az micsoda? – kíváncsiskodok. Susannie lesüti a szemét.

– A naplóm – simítja meg a fedelét.

– Mindig annyira érdekesnek találtam a naplóvezetést – gondolkozok el. – Én is írtam régebben, amikor nem volt kinek elmondanom, mit érzek. Aztán valahogy értelmét vesztette – vonok vállat.

– Hogy-hogy értelmét vesztette? – világoskék szemeiben érdeklődés csillan. Nehéz beszélgetni vele, azt el kell ismernem, de úgy érzem, megéri.

– Lett egy barátom, akinek mindent elmesélek. Miután neki elmondom a dolgokat, már nem érzem szükségét, hogy le is írjam. Ettől még megvannak a teleírt füzeteim, és a mai napig, olykor-olykor leírom beléjük, amiket még neki sem tudok elmesélni, de nem mondanám, hogy rendszeresen vezetem.

Susannie elmosolyodik.

– Csodálatos lehet – olyan elragadtatással mondja, amit mélységesen megértek. Tizenöt éves koromig olyan reménytelenül vágytam a barátságra, mint semmi másra. Nem volt senkim a gimiben, akivel megoszthattam volna a titkaimat, a nagybátyám pedig nem az a felnőtt, akinek a lelkemet nyugodtan kiönthetem. Susannie egész biztosan idősebb nálam, látszólag mégis olyan elérhetetlen számára az emberi kapcsolat ezen formája, mint nekem volt. Sok olyan regényt olvasok, amik a régi időkben játszódnak ­– sajnos a technológiai szinteket egyik sem boncolgatja túl bőven, így ilyen tekintetben semmi hasznukat nem veszem. A legtöbb ilyen könyvben a főhősnek vannak barátai, legalább egy-két igazán megbízható, és teljesen egyértelmű, hogy jobbá és könnyebbé teszik egymás életét. A saját környezetemben viszont sokkal több magányos embert látok, mint azt elfogadhatónak találnám. Lehet, hogy a könyvek, amiket olvasok, olyannyira csak fikciók, hogy még az emberi kapcsolatokat is eltúlozzák, és igazából soha nem is létezett az az önzetlenség, amiről olvasni szoktam. Az viszont nem lehet, hogy az emberek ne vágyjanak a barátságra; ha a valóságban megteremteni nem is tudják, talán ezért írnak róla olyan sokat. Én azért hiszek benne, hogy mindenki képes ezt a hidat felépíteni egy másik emberrel. Nekem és Mathsnek sikerült, és az életem azóta sokkal, de sokkal szebb és jobb. Persze, olykor hiányzik, hogy ne egy két-plusz-egy személyes klubot alkossunk – ha belevesszük Professzort is –, de úgy érzem, így is nagyságrendekkel jobban jártunk, mint a körülöttünk élők nagy része. Mi itt vagyunk egymásnak.

– Az is – bólintok. – Mióta az egyetemen vagyok, sosem vagyok egyedül – mondom. Susannie összevonja a szemöldökét, és elgondolkozva néz rám.

– Hány éves vagy?

– Tizennyolc leszek hamarosan – felelem, és rájövök, miért kérdezte. Elég fiatalnak tűnök még, hogy úgy beszéljek az egyetemről, ahol egy ideje már ott vagyok. – Tizenöt éves korom óta kutatok – próbálok meg magyarázatot adni neki. Elkerekedik a szeme.

– Jesszusom... tizenöt éves korod óta... – suttogja megint elragadtatva. Ez kezd kicsit kellemetlen lenni. Nem vagyok én akkora csoda, hogy el kelljen tátania a száját. – És miket kutatsz?

– Leginkább az eget. Asztrofizikus vagyok. De gyakran besegítek a mérnököknek is, amiben csak tudok, vagy a vegyészeknek – magyarázom. – Jelenleg a Marsot figyelem a legtöbbet. Érdekesnek találom.

Susannie kíváncsian pislog rám. Az érdeklődésnél semmi sem tud jobban esni. Önkéntelenül is elmosolyodok.

– Miért érdekes? – kérdezi. – Mármint, én nem értek hozzá egyáltalán, csak érdekel, hozzáértőként mit találsz rajta érdekesnek.

Egyrészt örülök a kérdésnek, másrészt meg előre sajnálom szegényt. Ez most el fog tartani egy ideig.

– Először is... ez volt annak idején az első bolygó, aminek pontosan meg tudták határozni a helyzetét a Naprendszerben. Az összes többi ezután következett – kezdem magyarázni. – A fennmaradt forrásokban, amiknek csak töredéke használható, gyakran emlegetik a Marsot. Nem tudjuk, mivel kapcsolatban, de biztosan fontos! – azt veszem észre, hogy felemelkedtem a fotelból. – A felszíne vörös, ami sok mindenre utalhat. Én azt mondom, vas-oxid is lehet. A vasoxid pedig maga a rozsda, aminek valahogyan ki kellett alakulnia. Minden bolygóról fel lehetne tenni elég kérdést, de a Marsról mindig lehet eggyel többet – járkálok, miközben teljes átéléssel magyarázok. – Miért van róla annyi említés? Ráadásul, bár ez nem jelent szinte semmit, a Mars az utolsó földtípusú bolygó a Naptól távolodva, a kisbolygókat leszámítva. Sőt, az sem kizárt, hogy mi, emberek már jártunk ott az Összeomlás előtt – csapongok a témák között. Professzor szerint ez az egyik legnagyobb előadói hibám; vagy annyira zavarban vagyok, hogy motyogok és kapkodok, vagy annyira el vagyok ragadtatva, hogy véletlenszerűen mondom, ami eszembe jut. A legutóbbi kijelentésemmel magamra vonom... gyakorlatilag mindenki tekintetét. Egy pillanatra zavarba jövök, és le akarok ülni, vissza Susannie mellé, de egy bíztató mosolyt küld felém, és int, hogy ne hagyjam abba. Az egyik tükör mellől egy bronzbőrű, gesztenyebarna szemű lány szólal meg.

– Folytasd! – szól rám, nem túl kedvesen. De legalább érdeklődik.

– Amikor a Mars felszínét figyelem, ha elég nagyra állítom a nagyítást, csak halványan, homályosan látszik minden, de vannak rajta mozgó pontok. Periodikus a mozgásuk, mindig ugyanarra mennek, adott idő alatt vissza érnek egy adott pontra. Fogalmam sincs, mik lehetnek azok, és hogy kerültek oda – megint beleélem magam a témába. – Ami viszont a legérdekfeszítőbb, hogy vannak olyan eszközeink, amiket ismeretlen hullámok, sugárzások szoktak megzavarni. Nem kizárt, hogy a Marsról érkeznek. Nem tudjuk értelmezhető formájúvá tenni őket, vagy rájönni, pontosan mit jelentenek, vagy egész pontosan honnan jönnek, de vannak, és mindig ugyanolyanok, ugyanakkor jelennek meg, és ugyanazt váltják ki.

Amikor elhallgatok, a csend szinte kiabál a szalonban. Kipirult arccal fordítom körbe a tekintetem. A többi lány elképedve, töprengve néz rám. Annyira sok a miért, és a talán, és a „nem kizárt"... A bizonytalanság majd' megöl, de legalább motivál, hogy még többet akarjak megtudni arról a bolygóról.

– Andromeda kisasszony – szól egy kedves, ám határozott hang az ajtóban. A hang tulajdonosa, egy rókavörös hajú, szeplős, fiatal nő int, hogy menjek oda.

Már a piros, térdig érő bársonyruha egyértelművé teszi, hogy a királyi család tagja. A lányok arrébb állnak egy-egy lépést, így könnyen oda tudok sétálni, miközben a biztonság kedvéért a kezembe veszem Start.

Kérdőn, kissé megszeppenve nézek a nőre, miközben odaérek.

– Rose Vonhauyten hercegné vagyok – mosolyog rám, majd int, hogy kövessem. Hátrapillantok, ahol a többi lány kezd visszatérni a Mars-szónoklatom előtti tevékenységéhez. – A király már vár.

– Tessék? – szalad ki a számon, bár úgy érzem, inkább kiugrik. A szemeim elkerekednek, és nagyokat pislogok a hercegnére. Ő mit sem törődik az értetlenkedésemmel, miközben a folyosón halad, én pedig követem. Szóval megyünk vizitre a királyhoz. Teljesen hétköznapi esemény, nem igaz...?

Szolidan megsúgom mindenkinek: nem, nem az.

Cayen

Ahogy lefekvés előtt, úgy felkelés után is ugyanarra gondolok, ugyanolyan értelmetlenül. Andromeda Noxas szemeire. Érthetetlen, miért hagyott bennem ekkora nyomot, ahogyan először rám nézett. Ő is csak egy a sok közül.

Boldogan veszem tudomásul, hogy most, reggel még semmi dolgom, vagy még nem tudok róla. Boldogok a tudatlanok, ugyebár.

Boyarral az oldalamon kilépek az egyik hátsó ajtón, a friss, reggeli levegőbe. Nyújtózkodok egyet, aztán mosolyogva a kutyámhoz fordulok.

– Mehetünk, pajti? – simogatom meg a buksiját. Kedves, hálás szemeit rám emeli. Ezt a kutyát nem lehet nem szeretni.

Amilyen gyorsan csak tudunk, keresztülrohanunk a szökőkutakkal teli díszkerten. Az erdő előtti, bokáig érő fűben már tényleg futunk, nem csak idegesen szedjük a lábunkat. A Palotában egyedül a könyvtárat tartom elviselhetőnek, de idekint, a szabad levegőn tényleg jól érzem magam. Az óriási, ég felé törő épület nyomasztó, és az ember odabent akaratlanul is egyszerre érzi magát bezárva, és egy szörnyeteg által lenyelve.

Boyar gond nélkül kerülgeti a fákat, én viszont néha nekik támaszkodok, miközben a megszokott úton futok közöttük.

Hosszú percekig tartó loholás után a vadászlakhoz érünk. A faház három emelet magas, hosszú épület. Emeletenként négy lakás foglal benne helyet, az alsó szinten csak kettő, meg a nappali és a nagykonyha.

Ahogy belépek a bejárati ajtón, a konyhában és a nappaliban felpattannak a kockásinget, vagy vadászoverált viselő férfiak. Intek nekik, hogy üljenek le. Boyar megáll a konyhánál némi frissítőért, én pedig feltrappolok a lépcsőn. Stefan éppen kilép a lakásából. Szeplővel borított arcán széles mosoly terül el.

– Reggelt!

– Reggelt! – csapok a tenyerébe. Stefan Schwafel ma is ugyanolyan, mint szokott. Tetőtől talpig a vadászoverálja borítja, ami odakint tökéletesen elrejti majd a vadak szeme elől, amikor zsákmányért megy. Sötétbarna haját ugyanolyan kócosan hordja, mint én. Már egészen kicsi gyerekkorunk óta ismerjük egymást, mindig együtt tépáztuk a felnőttek idegszálait. Ennyi év után vannak szokások, amiket átvettünk egymástól.

A földszinten lehajol Boyarhoz, és szokásosan megszeretgeti egy kicsit.

Ahogy elhagyjuk a vadászlakot, sokkal felszabadultabbá válunk. Mind a vadászok, mind én elég feszélyezetten érezzük magunkat odabent. Nem tartozok oda.

– Na? – kérdezi Stefan.

– Mi „na"? – kérdezek vissza, mintha nem tudnám, mire kérdezett rá.

– Milyenek a menyasszonyjelöltek?

– Szörnyűek – röhögöm el magam, és teljesen komolyan is gondolom, de eszembe jut Andromeda arca. Aztán a mosolya is, és a szemei. Távol álljon tőlem, hogy túl sokat töprengjek rajta. Ő is csak egy az ötvenből.

– Gondolom – motyogja félmosollyal az arcán Stefan.

– Most mit vigyorogsz? – morgom. Hát nehogy már ilyen tudálékos arcot vágjon itt nekem, mint aki tudja, mi jár a fejemen! Mármint, ha tudná, nem vágna ilyen arcot.

– Tetszik neked valamelyikük?

– Ne viccelj már... van köztük, aki jól néz ki, de mindannyian csak buta libák. Egyik sem érdekel – nézek rá olyan közönnyel, mintha arról beszélnénk, mennyire porzik ma az út.

– Ahaaaaa, biztosan – vigyorog Stefan.

– Stefan Schwafel! Befejeznéd? – komolyan kezdek ingerültté válni. Miért kell belém kötnie?

– Mit fejezzek be? – próbál ártatlan képet vágni, de folyamatosan elvigyorodik.

– Ezt! – mutatok végig rajta.

– Nem azok a lányok a szörnyűek, hanem te! – magyarázza. – Biztos van köztük valaki, aki még neked is elfogadható.

– Igen, elfogadhatóak, amíg nem kell feleségül vennem egyiküket! – nem értem, miért jöttem ki hozzá. Komolyan, egyszerűen nem értem saját magamat.

Csendben sétálunk még egy ideig, amíg egy tisztásra érünk, ahol Boyarnak dobálunk egy botot.

– Egyikőjük tegnap éjjel érkezett – mondom hirtelen. Nem tudom, mi visz rá erre. – Andromedának hívják.

Stefan bólogat és int, hogy folytassam.

– Nagyon különös lány. Furcsa, de mintha nem is földi teremtmény lenne. Fogalmam sincs, hogyan írjam körül – gondolkozok el. – Nem tetszik, nem szerettem belé, és nem különb a többinél. Csak egyszerűen... mégiscsak más valamiben – néhány másodpercre elhallgatok. – Van egy mókusa – teszem hozzá.

– Egy mókusa? – vonja fel az egyik szemöldökét Stefan. Alacsony és szikár alakja elég mulatságosan fest ilyenkor.

– Igen. A bundája fémes színű, és nagyon furán néz.

– Aha, szóval nem csak a lány fura, hanem a háziállata is. Szép kis házasságnak nézünk elébe...

– Stefan! Egyiküket sem fogom feleségül venni! – nagyon kezd felbőszíteni. Egy ideig megint csend telepszik ránk.

– Ha mégis muszáj lenne elvenned valakit – utal rá, hogy valószínűleg így lesz. A hangja komolyan cseng, kivételesen –, olyat válassz, akin nem tudsz uralkodni, de ő sem akar rajtad. Meg aztán, olyat, aki mellett nem tűnne olyan szürkének a Palota.

Stefan ritkán mond bármi bölcset vagy elméset, ez most egy igen ritka pillanat. Mivel ez nem sűrűn esik meg, ha meg mégis, akkor igaza van, próbálom mélyen az elmémbe vésni, amit mondott.

– Utóbbit értem, előbbi miért? – nem hiszem magamról, hogy olyan nagyon uralkodó természet lennék, hogy erre külön ki kelljen térni.

– Mert ha mindenben vakon követne téged, nagyon hamar ráunnál, és sok ökörségbe is belekeverednétek. Rövidtávon tényleg szórakoztatóak a buta lányok – csillan meg a szeme. Nem én vagyok a környéken az egyetlen, akit kedvelnek a hölgyek, és viszont. –, de hosszú távon rettenetesek. Ki ezért, ki azért, de azok.

Ilyen komoly kijelentés sem esett ki még a száján, mióta ismerem. Ha a tanácsot nem is, a dátumot biztos megjegyzem.

– Jó, majd íratok velük valami tesztet, hogy kiszűrjem a gyengeképességűeket – jegyzem meg cinikusan. Nem kell tudnia, hogy komolyan veszem őt. Csak eltelne magával.

– Majd szólj, segítek összeállítani – mosolyog rám cinkos módon. Mindegy, milyen okos dolog csúszik ki a száján, utána ugyanolyan barom módon viselkedik, mint előtte.

A botot kereső Boyar után nézek. Izgatottan szimatol, de egyre távolabb a helytől, ahol a fadarab földet ért.

– Boyar! – kiáltok oda, de nem igen hatja meg őméltóságát. – Boyar!

A kutyám továbbra is úgy tesz, mintha nem „Boyar" lenne a neve. Gyors, határozott léptekkel indul el a fák között.

– A francba már! – morgolódik Stefan. Elindulunk utána.

Itt jóval sűrűbb az aljnövényzet, mint az erdő többi részén, ahol járni szoktunk. A lábam folyamatosan beleakad az indákba, borostyánba, gyökerekbe, meg egyéb erdei szutykokba.

Boyar zörgeti a leveleket, és néha egy-egy vakkantással jelzi, merre jár. Jobban értékelném, ha visszajönne.

Stefan arrébb hajt egy ágat, és azzal a lendülettel el is engedi. Természetesen arcon talál.

– Bocs – szól hátra a válla fölött, válaszul a dünnyögésemre. Még jó öt percig megyünk. Ilyen mélyen még sosem voltam az erdőben.

– Nem megyünk tovább – jelenti ki Stefan, és megáll.

– Tessék? Miért? – vonom fel a szemöldököm. – Beijedtél? – jut eszembe az aduász.

– Nem, de itt nem megyünk tovább – amúgy is vékony szája még jobban elkeskenyedik. Az ágak között megpillantok valamit, ami nem olyan zöld, mint eddig minden. Inkább szürkés.

Félre hajtok egy cserjeágat és egy lelógó faágat is.

– Cayen, azt mondtam, menjünk! – Stefan szinte pánikolva rivall rám.

Az ágak mögött valami különös tárul fel, amiről ez idáig fogalmam sem volt. A növényzet már alaposan benőtte, de foltokban még látszódik egy félig kőből, félig pedig valamiféle fémből készült épület romja. Kísérteties és hívogató. Valamiért a szívem a torkomba ugrik, és egy-egy pillanatra úgy érzem, valaki figyel minket onnan.

Stefan megragadja a karomat, és gyakorlatilag elvonszol onnan a sűrű erdőn keresztül. Hallom, hogy Boyar is jön utánunk, zörgetve a sűrű, buja aljnövényzetet.