Andromeda

Amikor Maths a város egyik legdrágább bevásárló utcájánál parkol le, már sejtem, hová jöttünk.

– Nem! – nyújtom el a magánhangzót, miközben felé fordítom a fejemet, és a nyomaték kedvéért látványosan ingatom is.

– De! – felel ugyanolyan stílusban, mint én.

– Na, nem! – az e-t megint nyújtom, mint a rétestésztát. Nem, mintha túlságosan értenék a rétesekhez.

– Na, de! – nem úgy tűnik, mintha meg tudnám győzni.

– Maths, egy vasunk sincs! Egyetemi kutatók vagyunk! Tehát csórók! – magyarázom intenzív gesztikulálás közben. Nehogy már nekem vásároljunk báli ruhát, miközben örülünk, amiért ételre van pénzünk, meg arra, hogy ne a szabad ég alatt aludjunk! Itt jegyezném meg, utóbbi lehetőség számomra nem lenne túl nagy lelki megterhelés.

– Ha elmész a Palotába, valamit viselned kell a bálon! Igazán megérdemled, hogy te is rendesen jelenj meg! – a mutatóujjával integet felém, mint amikor próbál megdorgálni valami miatt. – Szóval indulás, nem fogadok el több olcsó ellenérvet!

Kiszáll a kocsiból, és én követem a példáját. Inkább nem is akarom tudni, honnan van a pénz, amit most el tervezünk szórni. Félreértések elkerülése végett, egészen biztos, hogy tisztességes úton jutott hozzá, csak azt nem tudom, mégis hogyan, miből és mikor.

Már a boltok között sétálva is kívülállónak érzem magam. Mindenki csinos, élénk színű ruhákat visel, a hajuk hibátlanul van feltűzve, a ruhájukhoz illően van kifestve az arcuk. Én egy térdig érő, világosszürke szoknyában és a derekába gyűrt kék felsőben, meg a hosszú, kiengedett hajammal nem illek a képbe. Nem azzal van a gond, amilyen vagyok, hanem azzal, ahol.

Szorosan felzárkózok Mathshez. Egyrészt, mert majd' megszakad a szívem, amiért annyian megbámulják a szeme miatt, és nem tudok ellene mit tenni. Másrészt, nem szeretnék elveszni itt.

Séta közben egy nő megáll velünk szemben. Először azt hiszem, a műszemet nézi, de gyorsan rá kell jönnöm, hogy engem fürkész. Kicsit összehúzza a szemét, mintha ismerős lennék neki, de nem tudná, honnan. Mindenesetre nekem egyáltalán nem rémlik, hogy valaha találkoztam volna vele. Hirtelen szólásra nyitja a száját, de Maths karon ragad, és behúz az egyik boltba. Ennyit arról, hogy valaha megtudom, ki volt az odakint.

– Jó napot! – köszönök a széles művigyorral felénk tartó férfinek. Fejemet tenném rá, hogy ő az eladó.

– Jó napot, kisasszony! Milyen nagyszerű nap ez, hogy esküvői ruhát próbáljon! – vonogatja a szemöldökét, miközben Mathsre sandít. Az én szemöldököm felszalad, és éppen megszólalnék, hogy tiltakozzak, de műszemű barátom megelőz ebben. Lemondóan sóhajt, aztán kicsit bosszúsan néz az eladóra.

– Colbert, hányszor mondjam még el, hogy ne próbálj senkivel sem összeboronálni? – az arckifejezéséhez képest halál nyugodtan kérdezi. Gyanítom, akkor ismerik egymást. – Arról nem is beszélve, hogy azért jöttem, hogy az adósságod fejében felöltöztesd egy nagy volumenű bálra a húgom!

Ha két ellenkező nemű mindenhová együtt mászkál, és láthatóan közeli kapocs van köztük, az emberek rögtön szerelemre asszociálnak. Ez elég kellemetlen tud lenni, lévén sosem tudnék úgy nézni a legjobb barátomra, mint a nagybetűs Fiúra vagy nagy Ő-re. Maths a legjobb barátom, a tanácsadóm, és az egyetlen ember, aki mindig megérti, amit mondok. Nem hall vagy lát bele sem többet, sem kevesebbet. Ez pedig kölcsönös. Az ilyen kellemetlen helyzetek elkerülése végett, amennyiben olyan emberrel állunk szemben, akivel nem valószínű, hogy valaha még találkozni fogunk, szimplán előadjuk, hogy testvérek vagyunk. Elég hiteltelen, semmi hasonlóság nincs köztünk.

Colbert rögtön nem akkora poénzsák, mint egy pillanattal ezelőtt. Továbbra is azzal az idegesítő művigyorral néz rám.

– Jöjjön csak! Milyen színű ruhára gondolt? – kezd el beljebb terelgetni az üzletbe. Körbepillantok. Sokkal több szín van itt, mint amik közül képes lennék választani.

– Hát... igazából... nem tudom – motyogom. Az idegenekkel való beszélgetés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. – Talán kék.

Az eladó bólogat, és egy sornyi felvállfázott, kék ruhát húz elő. Leemeli az egyiket. Világoskék, selyemnek tűnik, viszont van egy, illetve két nagy hibája. Nincs vállpántja, és olyan rövid, hogy pólóként hamarabb hordanám. Az arckifejezésem elég meggyőző lehet, mert rögtön felkap egy másikat.

Sötétkék, bársony, és ­– áldja meg érte az ég, aki tervezte – földig ér. A hátán egy rész csipkéből van.

– Ez szép – bólintok. Nem szeretnék hálátlannak tűnni, mert tényleg nagyon tetszik a ruha, de szeretnék innen mielőbb szabadulni. Valamiért nem érzem itt jól magam.

Átveszem Colberttől a ruhát, és a próbafülkébe megyek. Amilyen gyorsan csak tudom, felveszem, és a tükörbe pillantok, mielőtt kilépek a függöny mögül. Nekem tetszik, de furcsán érzem magam benne. Ritkán öltözök ki ennyire.

– Na? – kérdezem, ahogy kisétálok. Maths mosolyogva felmutatja a hüvelykujját. Visszavigyorgok.

– Egyszerűen meseszép! Tökéletes! Mintha önre öntötték volna! – lelkendezik Colbert. Egy pillanatra elhiszem, hogy tényleg olyan vagyok, amilyennek az eladó állít, de tudom, hogy ő akkor is ezt mondaná, ha pocsékul festenék. Megbízhatatlan figurának tűnik.

– Köszönöm! – felelem röviden.

– Várjon, mielőtt visszaöltözik... – mutatja fel a kezét, afféle „egy pillanat" stílusban, majd eltűnik egy csomó díszes doboz mögött. Amikor visszatér, az egyik kezében egy pár cipő, a másikban pedig egy fejdísz van. Az üzlethez képest szerencsére mindkettő elég szolid darab. Előbbi olyan anyaggal van bevonva, mint amiből a ruha készült, és van egy kicsi sarka, amit még el tudok viselni. Utóbbin apró, sötétkék és átlátszó ékkövek sorakoznak. A csillagokra emlékeztetnek.

Belelépek a cipőbe, a fejdíszt pedig elég esetlenül a hajamra teszem. Ahogy megmozdulok, előre is csúszik az orromra, néhány hajtincset is húzva maga után. Maths megigazítja rajtam, és mintha egy röpke pillanatra büszkeséget vélnék felfedezni a szemében.

– Nem sok ez? Mármint... nem leszek túlöltözve? – kérdezem bizonytalanul.

– Nem! – vágja rá Colbert.

– Hidd el, lesznek nálad jobban túlöltözött lányok. Teljesen jó leszel így – mondja Maths.

Valamivel magabiztosabban bólintok, és visszamegyek a próbafülkébe. Miután visszaöltöztem a saját ruháimba, és egyeztettük, hová és mikorra szállítsák a ruhát, megint kilépünk a szín-kavalkádban fürdő utcára.

– Szóval tartozott neked Colbert? – kérdezem.

– Még hozzá jó sokkal – feleli Maths. – Tudtam, hogy pénzben sosem fog fizetni, és csak halogatja. Ebből viszont nem tudott kihátrálni. Duplán jól jártam!

Kérdő tekintettel nézek rá.

– Behajtottam rajta a tartozását, és megoldottam a báli ruhád kérdését. Én valószínűleg sosem vettem volna ott magamnak semmit.

– Világos. Köszönöm! – mosolygok szélesen. Jól esik, hogy eszébe jutottam.

– Ugyan! – kócolja össze a hajam vigyorogva. – Cserébe ma te mosogatsz!

Nyelvet öltök rá. Ennyit simán megér a dolog.

Az egyetemhez érve az egyik hátsó ajtó felé tartunk. Az a fránya őszi szél megint nagyon feltámadt. Miközben küszködök a hajammal, a szemem sarkából hirtelen mozgást látok. Fel sem fogom, mi történik, csak a karjánál fogva arrébb rántom Mathst, ő pedig a földre húz, és a fejem fölé tartja a karját, a másikat meg a sajátja fölé. Csörömpölés és egy kiáltással ötvözött káromkodás hangja hasít a levegőbe, utóbbi az egyik mérnöktől, aki az első emeleten van. Az egyik ablaküveg kiszakadt a helyéről, egy kis novemberi szél miatt. A hátunk mögött szilánkok terülnek szét, ahol még mi álltunk az előbb. A szívverésem minimum a normális háromszorosára gyorsult.

– Jól vagytok? – néz ki az ablakon Calvin. Magas, szemüveges mérnök, akinek néha kicsit szabados a szókincse. Az előbbi szóhasználatát, amikor a szél kikapta az ablakot, meg is értem. Ha lett volna időm, lehet, én is hasonlóképp reagáltam volna.

Végignézek magamon. A lábszáramon van egy hosszú, vékony vágás, de inkább nevezném karcolásnak. Fáj és lüktet, de ennél nagyobb baj is történhetett volna.

– Én jól – kiabálok fel neki, aztán Mathsre nézek. Nem látom, hogy neki bármi baja esett volna.

– Én is – felel ő is. – De ez mégis mi a franc volt?

Calvin vállat von.

– Fogalmam sincs. Egyszer csak kikapta a helyéről a szél. Ez az épület lassan életveszélyes lesz.

– Tudom – motyogja a matematikus. Észreveszi a lábamon a karcolást. – Andromeda, menj be, ne mászkálj itt!

Kissé megadóan bólintok, és befelé indulok. Szívesen segítenék feltakarítani, de nem fogják hagyni. Amilyen szerencsém van, valószínűleg a kezembe is állnának üvegszilánkok.

Olykor annyira elkeserítő, ahogy a szemem előtt omladozik az otthonom. Ez az épület állítólag egy fontos hely, az ország legnagyobb és legjelentősebb egyeteme, illetve kutatóközpontja. Itt születnek az álmaink, és itt próbáljuk megvalósítani őket, de azt érzem, senkit sem érdekel, mi történik. Hagyják, hogy tönkre menjen minden, aminek sosem szabadna, és mi semmit sem tehetünk ez ellen. Beleszakad a szívem. Kíváncsi vagyok, aki miatt itt tartunk, tisztában van-e vele, mit művel.

A szobámba megyek. Az apró helyiség tele van régi és valamivel újabb könyvekkel, elavult antik távcsövekkel, csillagtérképekkel, és van egy föld- és csillaggömböm is. Az íróasztalomat elborítják a jegyzetfüzetek, tollak és papírok. Otthonos kis szoba. A falamra és a plafonomra csillagépeket festettünk, az ágyam mellett olvasólámpa áll. A falnak tolt szekrényemhez lépek, és kiveszek belőle egy másik szoknyát és pólót, hátha a mostaniba akadtak kisebb üvegszilánkok. Miután átöltöztem, az íróasztalomhoz ülök, és megint megkísérlem a lehetetlent; rendet tenni.

Már egészen jól haladok, amikor kopogás üti meg a fülemet.

– Szabad! – vágom rá, és kíváncsian nézek az ajtómra. Joe lép be rajta.

– Mutasd a lábad! – indul el felém. Megint csak nagyszerű helyzetünket szemlélteti, hogy egy biológus funkcionál orvosként, mert nincs más erre a célra.

– Semmi komoly, csak megkarcolta egy szilánk – emelem fel a lábam, hogy lássa, tényleg nem kell amputálni. Semmi feleletet nem kapok, csak kinyitja a kis táskáját, amit mindig magával hurcol. Én csak a fakó szőke, összefogott haját látom innen.

– Ez most csípni fog – figyelmeztet előre, de mire felkészülhetnék rá, már a lábamon landol fél üveg sebfertőtlenítő. Elfintorodok. Tényleg csíp. – Én szóltam! – emeli fel a kezét védekezően, valamit még piszkál a lábamon, majd feláll. Egy csipesszel felmutat egy... véres szilánkot.

– Semmi komoly, csak megkarcolta egy szilánk, és benne is maradt – idézi gúnyosan mondata első felében az én szavaimat. Tudja jól, hogy nem szeretem a vér látványát, de azért meglóbálja még az orrom előtt a belőlem imént kiszedett üvegdarabot. Azt reméli, így majd legközelebb komolyabban veszem a karcolásokat.

– Jól van már, honnan tudhattam volna...

– Nem tudni kell. Ha alig egy méterre tőled szilánkjaira törik egy ablaküveg, akkor jössz és megmutatod! – a hangja ellentmondást nem tűrő. Jogos, amit mond, de tényleg meg sem fordult a fejemben, hogy ott maradhat a lábamban egy szilánk. Hátborzongató belegondolni.

– Rendben, persze – bólogatok. – Köszönöm, Joe! – mosolygok rá hálásan. Nem viszonozza. Ő már csak ilyen. Úgy tesz, mintha senkit sem szeretne, de még sosem láttam senkit, aki annyira ádázul küzdene bárkiért, mint ő. Ha jobban belegondolok, megértem, miért ilyen távolságtartó. Ha túlságosan kötődik valakihez, az is érzékenyebben érintené, ha azt az embert kellene egyszer ellátnia, és nem tudna rendesen a dolgára összpontosítani. A helyében lehet, én is ezt tenném. Távol maradnék mindenkitől, hogy szükség esetén nagyobb eséllyel tudjam megmenteni.

Este sokáig forgolódok az ágyban. Egyszerre túl sok minden jár a fejemben. Egyre inkább menni szeretnék, de közben hiába is tagadnám, félek. Holnapra el kell döntenem, mi legyen, és ez a sürgetés csak még nehezebbé teszi az egészet. Valahogy minél közelebbi egy határidő, én annál később készülök el az adott dologgal. Szeretnék érveket állítani a „menni" és „maradni" mellé is, de tudom, hogy a végtelenségig sorolhatnám. Most nem tudok észalapon dönteni. Felülök, a falnak támaszkodok, és sóhajtok, majd az ablakhoz megyek. Maths ablakának síkja merőleges az enyémére, ráadásul nyitva is hagyta. Előveszek a fiókomból egy zokni gombócot, és átdobom hozzá. Hosszú percekig semmi mozgolódást nem látok nála. Már azt hiszem, alszik, és nem vette észre az átdobott „labdát", de ekkor az ablakához lép.

– Mondd! – dörzsöli meg a szemét.

– Megyek! – jelentem ki, miközben a párkányra támaszkodok.

– Hova? – néz rám összehúzott szemmel, aztán hirtelen rátör a felismerés. – Ja, a Palotába. Nagyon helyes! – bólogat, közben lehajol, és visszadobja a zokni gombócom. Elég primitív módszer a zokni dobálós rituálénk, de ennél jobb ötletünk nem volt eleinte, mostanra meg hagyománnyá vált. Elkapom a gombócot, és visszateszem a fiókomba.

– El kell kezdenem pakolni, mert akkor – az órára pillantok – ma indulok.

Hajnali kettő van. El nem tudom képzelni, hogyan találtam ébren Mathset.

– Most akarsz pakolni? – kérdezi lemondóan. Kissé bátortalanul bólogatok, amire egy még lemondóbb sóhaj az első reakció. – Segítek!

Becsukjuk az ablakokat, és néhány másodpercen belül már a bőröndömbe dobáljuk a holmijaimat. Nem, mintha túl sok lenne. Mivel egy hónapra megyek – egek, ez rengeteg idő! –, gyakorlatilag az összes ruhámat viszem.

– A távcsövedet majd viszed külön táskában – töpreng Maths. Kevés cuccom van, de a bőröndöm még így is elég kicsi, régi és agyonhasznált. Kemény munka kilogisztikázni, hogyan férjen el benne minden. – A könyveid nem fognak elférni – mondja ki az ítéletet.

– Na, nem! Dehogynem fognak! Majd itthon hagyom ezt, meg... – kezdem kipakolni azokat a darabokat, amiket most már feleslegesnek látok. Maths pedig ugyanezzel a lendülettel pakolja őket vissza.

– Persze, rögtön a pulcsikat hagynád itthon! Aztán jön a levél, hogy tüdőgyulladásod van! Hogyne kellenének, Andromeda! Ne viccelj már! Könyvek ott is vannak!

– De mi lesz, ha nem használhatom a könyvtárat? – kérdezem, közben megint kiveszem az egyik pulcsit.

– Miért ne használhatnád? – teszi vissza Maths. Ezúttal nem veszem ki.

– Ha nem lesz mit olvasnom, kinyírlak! – mutatok rá összehúzott szemmel.

– Ha lebetegszel a saját figyelmetlenséged miatt, kinyírlak!

– Megállapodtunk! – rázom meg a kezét. – És most segíts becsukni a bőröndöt!

Mindketten ráülünk a bőröndre, és a cipzárakat és csatokat rángatjuk. Közben reménykedünk, hogy nem most fog elszakadni még egy helyen, mert a cérna elfogyott.

Cayen

Nem sietem el a megérkezett lánnyal való találkozást. Ha jól saccolom, Rose másfél órája szólt rám, hogy másszak ki a jakuzziból, és ne várassam tovább szegény Carolát. A társaságom remélhetőleg eléggé kárpótolja majd.

A lépcsőn lefelé sétálva kicsit összekócolom a hajam. Nagyságrendekkel jobban nézek ki úgy, ha nincs tökéletesen megigazítva.

A fogadószalonba lépve széles mosollyal sétálok a lány felé. Hosszú, sötétbarna és hullámos haja kreol arcot keretez. Egész helyes, és szép mosolya van. Kicsit talán túl erős alkatú, de ettől függetlenül egészen csinos.

– Fenség! – pattan fel, ahogy elég közel érek. Kezdődik a szokásos procedúra, amit minden látogatóval végigzongorázok.

– Üdvözöllek, Carola! – mosolygok vissza. Hirtelen elfog az érzés, hogy valami nincs rendben. A lány arcáról egy szempillantásnyi időre eltűnik a mosoly.

– Courtney MacFlynn vagyok – közli, csak úgy mellékesen. Aha, szóval ez nem stimmelt. Jól indítok.

– Elnézést, majd igyekszem megjegyezni! – nevetgélek egy kicsit, de úgy tűnik, ő nem vevő a humoromra. Az ő baja.

Mindketten helyet foglalunk, és hozatok italt.

– Honnan jöttél? – érdeklődök. A magázódást már fel is adom, úgy is rövid időn belül tegeződnénk.

– A Kerba-szigetekről – feleli. – Apám a Kerba Tartomány helytartója – teszi hozzá, hátha ez mond nekem valamit. Nos, nem. Bryndennel ellentétben én nem tartom számon név és család szerint, hogy melyik tartományban ki tolmácsolja apám szavait. Szinte képtelenség is lenne, hiszen az országunk két hatalmas földdarabból áll, amiket nagyon-nagyon régen Amerikának neveztek. A két nagyobb része között vannak a Kerba-szigetek.

– Az nagyon szép hely. Egyszer jártam ott, jót napoztam – villantom meg neki hófehér mosolyom. Ezzel szépen ki is vívok magamnak egy kis szempilla rebegtetést. Másra sem vágytam.

Kénytelen vagyok még egy órán keresztül hallgatni a fecsegését az apja gazdagságáról, befolyásáról, meg a szigetek szépségéről. Egy teljes óra az életemből erre ment rá. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Még csak egyen vagyok túl az ötvenből. Ha mind ugyanezt fogja előadni, maradandó agykárosodást fogok szenvedni. Nem vicc, a diliházban fogok kikötni!

Menekülési tervem első lépéseként megmutatom neki a szalont, amit Rose és anya kifejezetten az érkező kisasszonyoknak rendeztettek be. Szép, nagy helyiség, bár kicsit túlzásba estek a dekorációt illetően. Minden szikrázóan fehér és a falon egy négyzetcenti szabad felület sincs. Meg úgy egyáltalán, sehol. Én nem értek hozzá, de szerintem borzalmasan túlcsicsázták.

– Tehát ezt a szalont a többi lánnyal közösen fogom használni? – kérdezi Courtney.

– Igen, igen, közösen – bólogatok neki. Ideje lelépnem. – Igazán élvezem a társaságod, de sajnos mennem kell.

– Nem tarthatnék veled esetleg? – próbálkozik be azzal, amivel valószínűleg mindenki be fog.

– Nem hiszem, hogy tetszene a program.

– Azért próbáljuk meg, hátha mégis jól érezném magam! – kacsint rám.

– Mint mondtam, nem valószínű, hogy tetszene. A kutyámat sétáltatom meg a sötét, mocsaras erdőben. Ráadásul a szoknyapecér vadászok is ma tartanak vadellenőrzést. Jobb lesz neked itt, az út fáradalmait is ki kellene pihenned – sorolok mindent, ami csak eszembe jut. Mielőtt válaszolhatna, az ajtóhoz sietek. – További szép napot! – meg sem várom a feleletet, csak kilépek az ajtón. Tényleg kutyát kell sétáltatnom, lassan lemegy a nap.