Andromeda

Már a folyosó végéről hallom, hogy kissé emeltebb hangvételű társalgás zajlik az irodában. Nagy valószínűséggel Professzor tovább bírja higgadtan, de tudom, ő is körülbelül annyira kedveli a nagybátyámat, mint a reggeli koránkelést. Mielőtt az ajtóhoz érnénk, Maths elkapja a karom, és óvatosan visszahúz. A mutatóujját a szájához emeli, én pedig a falnak lapulva bólintok. Rossz szokásunkhoz híven előbb hallgatózunk, hogy tudjuk, mibe fogunk belecsöppenni perceken belül.

– Én vagyok Andromeda gyámja, önnek nincs joga dönteni róla, hová mehet! – tombol Triton bácsi. A mondatában van valami, ami nagyon is szíven üt; igaza van. Professzornak jogilag semmit sem ér a szava velem kapcsolatban. Azzal nyugtatom magam, hogy ha tényleg nem lenne beleszólása, már rég nem itt lennék. De még itt vagyok, ezen az egyetemen, már majdnem három éve.

– Önnek sincs joga dönteni róla! Már majdnem tizennyolc éves, képes eldönteni, mit akar! – Professzor nem emeli fel a hangját, de mégis határozottan beszél. Büszke mosoly terül szét az arcomon; ilyen a mi Professzorunk! – Mr. Noxas, ön is tudja, hogy Andromeda helye itt van. Az egyetem közelíti meg legjobban az otthonát. Ne akarja minden áron kiszakítani onnan, ahol egyértelműen boldog!

Pillanatnyi csend következik. A sarkamon hintázva feszülten figyelek, olyannyira, hogy meg is billenek, és hadonászni kezdek. Maths elkapja a vállamat, és megállít egy helyben. A hatás kedvéért úgy enged el, mint amikor valami elképesztően labilis dobozkupacot próbál úgy tartani. A mutatóujjammal az ajtó felé bökök, majd a válaszul kapott bólintást követve odalépek és kopogok. Nem várok választ, mert a bácsikám „érvelésétől" valószínűleg úgysem hallottak. Mathsszel halálosan nyugodtan, mosolyogva besétálunk.

– Mi a helyzet? – pislog ártatlanul Professzorra a matematikus. Gondolom, békés beszélgetésindításnak szánta, de senki sem vesz tudomást róla. Egyszerre ketten szólnak hozzám, és néhány másodpercen belül feltűnik, hogy Maths is mondani kezdte a magáét.

– Elmész a bálra, nincs több vita! – csap az asztalra vöröslő fejjel a nagybátyám.

– Ebben az irodában ne merjen kiabálni egyetlen kutatómmal vagy hallgatómmal sem! – vet rá szigorú, már-már dühös pillantást Professzor, aztán hozzám fordul: – Egyáltalán nem muszáj odamenned, ha nem akarsz! – mondja nyugodtan.

– Menj el! Egy próbát megér, hidd el! – szól bele Maths is, miközben mindenki más tovább szajkózza az előző mondatát. Ahogy a fiú ezt kimondja, minden tekintet rászegeződik. – Nem élheti az életét egy egyetem falai között, de nem is lehet arra kötelezni, hogy szerelem nélkül akarjon meghódítani valakit. Egy kis kirándulás jót fog tenni, ha kedvet érez hozzá.

Erre senki sem tud mit mondani. Professzor várakozóan, Triton bácsi pedig sürgetően néz rám. Nem akarom itt hagyni a laborokat. Legszívesebben itt maradnék, mert nincs abban logika, hogy feleslegesen utazzak a Palotába, de ha már Maths elintézte, hogy dönthessek (élet apró örömei), nem fogom kapásból földbe tiporni az erőfeszítéseit.

– Alszok rá egyet – motyogom kelletlenül.

Triton bácsi már éppen nagy levegőt vesz, nagy valószínűséggel azért, hogy rám pirítson, amiért nem vágtam rá rögtön, hogy megyek, ám Mathsnek és Professzornak egyszerre fogy el a türelme.

– Ember, nyugodjon már le! – szólalnak meg egyszerre. Na, igen, az évek meg a rutin. Lenyűgöző, mennyire összeszoktak.

A nagybátyám magában motyogva, dühösen távozik. A légkör rögtön nagyságrendekkel kellemesebbé válik. Az egyik forgós, irodai székbe ülök, és kicsit pörgök vele. Na, itt nem számít, hány éves vagyok, ez ugyanolyan jó móka marad. Ahogy viszont a falhoz ér a háttámla, némi vakolat hullik a padlóra. Mindennapos jelenség, hogy szétfoszlik az épület.

– Andromeda, szeretném, ha ma éjszaka rendesen aludnál! – ül le Professzor is, kicsit kisebb lendülettel, mint ahogy én szoktam ugyanezt előadni. – Nem szeretnélek a laborban találni! – ritkán hallom igazán komolynak. Általában elég humorosan is elő tudja adni az ilyen típusú, „egyéb" kategóriás utasításait, amik nem kapcsolódnak a munkánkhoz. Kelletlenül bólintok, mert ez azt jelenti, hogy akkor kell lefeküdnöm, amikor a csillagok felkelnek. Rossz időzítés.

Joe dugja be a fejét az ajtón.

– Erhard professzor, jött egy levele! – lóbálja meg a papírt. Professzor elkezd feltápászkodni, de Mathsszel egyszerre lépünk az ajtó felé, hogy odavigyük neki. A fiú megelőz, így visszakucorodok a szokásos helyemre; a bőrszékbe. Előrehúzom a már majdnem derékig érő hajamat, és elkezdek néhány tincset összefonni. Mivel én éjszaka tudok dolgozni, Maths pedig általában mellém szegődik jobb kéznek, most semmi különösebb dolgunk nincs. Habár, ha lenne, akkor is itt lopnánk még kicsit a napot. Néha minden különösebb ok nélkül ücsörgünk így hárman az irodában, vagy valamelyik laborban. Szeretek a társaságukban lenni, mert olyasmit érzek, amit nélkülük sosem éreztem még; tartozok valahová. Nem érzem úgy, hogy útban lennék nekik, annak ellenére, hogy amikor ide kerültem, Maths úton-útfélen, szünet nélkül azt hangoztatta, hogy mennyire láb alatt vagyok. Professzornak sikerült a legantiszociálisabb matematikusra bíznia tizenöt éves koromban, hogy tanuljak tőle, és pátyolgasson, amikor ő nem teheti. Maths meg sem próbált jó képet vágni a feladatához, én pedig meg sem próbáltam megkönnyíteni a dolgát. Ebből végül az származott, hogy amikor megkedvelt, azt nem kötelességből tette, és nem képmutatásból, én meg... én azóta sem változtattam a jó szokásaimon, ugyanúgy rendszeresen eddzem az idegrendszerét. Nem szándékosan teszem, egyszerűen vannak olyan megszólalásaim és cselekvéseim, amiktől szegény falra tudna mászni. Amin tudtam, változtattam; már nem szedem szét bosszúból a számológépét, ha valamivel kihúzza nálam a gyufát. Cserébe ő sem rejti el sehová a jegyzetfüzetem. Mintha Professzor az első perctől tudta volna, hogy a legjobb dolog, amit velünk tehet, ha összezár minket. Jobban átlátott rajtunk, mint mi saját magunkon. Lenyűgöző, micsoda zseni. Igazi példakép-figura.

Professzor a levélre pillant, és meglepve motyog maga elé:

– Nahát, ez gyors volt... – azonnal ki is nyitja a borítékot. Mathsszel kíváncsian pislogunk rá, összesen három szemmel. Úgysem fogja megmondani, mi van benne, ha nem ránk tartozik, de mindig reménykedek, hogy hallok valami érdekeset. Az arca egyre komorabbá, már-már szomorúvá válik, ahogy halad a sorok között. Megesküdnék rá, mintha még a ráncai is tovább mélyülnének.

– Minden rendben, Professzor? – szakad ki belőlem az aggódó kérdés. Ő megdörzsöli az orrnyergét, és egy pillanatra az íróasztalán lévő képre pillant. Amikor először felfedeztem, hogy mi van rajta, kicsit elérzékenyültem; Maths, Professzor és én. A laborban ülünk, és valaminek nagyon örülünk, mert teli szájjal vigyorgunk a kamerába. Talán akkor készült, amikor Maths megkapta az elkészült műszemét, de az is lehet, hogy éppen én kaptam hosszú idő után először egy rendesen működő teleszkópot. Fogalmam sincs, de nagyon boldogok vagyunk, köpenyben ülünk, átkaroljuk egymás vállát, Professzor pedig a hátunk mögött állva a vállainkra teszi a kezét, miközben az ő arcáról is süt a boldogság.

Professzor nem felel a kérdésemre, és ez mindenre megadja a választ. Nem szokott hazudni nekünk, és most sem akar, ezért nem mond inkább semmit.

– Professzor, mi a helyzet? – kérdezi Maths is. Megint nem érkezik válasz, ezért várunk, és várunk, és csak várunk, miközben még csak nem is pislogunk. Mintha a szemünk pillanatnyi becsukásával lemaradnánk bármi fontosról. Végül megszólal Professzor, de nem azt mondja, amire számítottunk:

– Ha már úgy sincs semmi dolgotok most – néz ránk felváltva –, el tudnátok ugrani a boltba?

Egyszerre és hangosan kezdünk méltatlankodni. Egyértelműen valami rossz hírt kapott, és segíteni szeretnénk neki, ő meg erre elküld minket a boltba!

Halványan mosolyogva int minket csendre.

– Ígérem, el fogom mondani, mi a helyzet – néz jelentőségteljesen Mathsre, hogy érezze, szándékosan használta az ő szavait –, mert valójában úgy is tudjátok, de nem most fogom ecsetelgetni.

Elővesz egy cetlit, és elkezdi írni a bevásárlólistát. Mint említettem, Mathsszel gyakorlatilag itt élünk, a szó szoros értelmében. Mivel ő elég messziről érkezett, az ország másik feléből, a kollégiumban pedig már nem volt hely, Professzor az egyik használaton kívüli épületszárnyban alakított ki neki egy szobát, a sajátjától nem messze, lévén ő is ebben az épületben lakik. Szerintem ez egy zseniális húzás volt. Én úgy lettem bentlakásos kolonc a nyakán, hogy még egyetemi karrierem elején egyszer nagyon összevesztem a nagybátyámmal, és megszöktem. Az éjszaka közepén egy hátizsákkal másztam be egy emeleti ablakon, amit nap közben nyitva hagytam magamnak. A laborban aludtam, a hátizsákom volt a párnám, a köpenyem meg a takaróm. Elég meggondolatlan voltam, de szerencsére jól sült el a dolog. Reggel Maths talált meg, és először Professzorhoz vitt, hogy elmondjam, mi történt, utána kénytelen volt „haza" passzolni. Azt hittem, nekem végem, és talán soha többet nem is mehetek az egyetemre. Még sosem féltem annyira semmitől, és nagyon dühös voltam magamra, amiért ellehetetlenítettem a saját álmaimat, és talán mindent el fogok veszíteni, amit szeretek, egy buta döntés miatt. De legnagyobb szerencsémre alig egy hét múlva nagyon kellemes meglepetés ért. Mindent megbeszéltek Triton bácsival, és valahogyan meggyőzték, hogy itt maradhassak. Nekem is lett egy saját szobám.

Hamarosan már az egyetem egyik elektromos meghajtású kocsijával tartunk a város felé. Az út elég döcögős, és az autó sem a lengéscsillapításáról híres, de gyalog túl messze lenne. Maths folyamatosan jobbra-balra szlalomozik, hátha sikerül a tó-mélységű útkrátereket kikerülni, de kisebbekbe így is beleszaladunk. Mialatt ő teljesen beleéli magát a szitkozódásba és a felháborodott sóhajtozásba, én az ablaknak támasztom a homlokom, és miközben a rázkódás szinte centrifugálja az agyam, a tájat bámulom. Az Összeomlás idején volt néhány... kisebb-nagyobb baki. Az iskolában nem igen dörgölik az orrunk alá, mik voltak ezek, a kérdéseimre adott válaszok terelések voltak. Azonban látom, amit látok; amerre a szem ellát, a terület foltos. Zöldellő ligetek és kiszáradt, terméketlen talajú területek váltogatják egymást, teljesen szabálytalanul, foltokban. Ahol vannak növények, ott rengeteg van, ahol viszont semmi sincs, ott olyan, mintha még az eső sem esne oda. Nem ez a szakterületem, de erős tippem van rá, hogy különböző kémiai anyagok juthattak ki a természetbe, ezzel megváltoztatva azt. Fogalmam sincs, milyen volt a környezet az Összeomlás előtt, de azt tudom, hogy nem ilyen.

Loorentrophban már jelentősen tűrhetőbb az út minősége, és Maths is kevesebbet szidja fennhangon a feltételezhető felelősöket. Kisebb-nagyobb kertes házak előtt hajtunk el, ahogy a belváros felé tartunk. Még ott is legfeljebb bérházak és esetleg nagyobb bevásárlóközpontok vannak, de felhőkarcolók sehol. Szerencsés helyen élünk, Loorentroph azon kevés városok egyike, ami zöld. A különböző házak falain kúszónövények futnak fel, a járdák mellett fák nyúlnak az ég felé. Nehéz elképzelnem az egykori metropoliszt, amiből már csak ennyi van. Még a város neve is megváltozott. Nem tudjuk, hogyan nevezték eredetileg.

A szupermarketnél leparkolva meg kell állapítanom, hogy hétköznap kora délután továbbra sem sok ember fordul meg itt. Rajtunk kívül csak három kocsi van az egész parkolóban. Ahogy kiszállok, a hűvös őszi szél belekap a hajamba, és egy részét a számba fújja. Néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen olyan szerencsétlen, akivel a természet rendszeresen megkóstoltatja a saját haját. Hosszas próbálkozás és több sikertelen kísérlet után végre sikerül hátrafognom, és Maths után sietek, aki természetesen lehagyott. Aztán csodálkozik, hogy a szabályokat felrúgva szaladok a parkolóban.

Miután belépünk az üzletbe, és szerzünk bevásárlókosarat is, átfutom a Maths kezében tartott listát. A szokásos módon vásárolunk be. A listán lévő dolgokat kettéosztjuk, és versenyzünk, ki szedi össze először a saját adagját. Maths most is ugyanúgy, mint máskor, kettétépi a cetlit, és nekem adja az egyik felét. A bolt elején hagyott bevásárlókocsink végéhez állunk, és elkezdünk visszaszámolni.

– Három... Kettő... Egy... Vásárlás! – kiáltunk fel a végén, és elindulunk a polcok között. Sorban pakolom a kezembe a lisztet, csomagolt sonkát, vajat és kenyeret, aztán már rohanok is vissza a kosárhoz. Biztos vagyok benne, hogy én nyertem. Nos, tévedtem. Maths elégedett vigyorával találom szembe magam.

– Ez... nem igazság! – teszem csípőre a kezem, miután a kosárba tettem az élelmiszereket.

– Ilyen az élet – és fütyörészve tolni kezdi a bevásárlókocsit a pénztár felé, ahol kedvenc pénztárosunk mosolyogva vár minket. Eleinte nem volt odáig a rohangálásunkért, de miután többszörösen bebizonyítottuk, hogy tudunk vigyázni közben, nehogy lelökjünk valamit, megbékélt velünk és a versenyünkkel. Én továbbra is duzzogó arckifejezést öltök magamra, ahogy fizetni megyünk.

– Legközelebb majd sikerül – kacsint rám Mrs. Swift, sorban beütve az árakat a számológépébe.

– Egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan tudott hamarabb végezni nálam, Mrs. Swift! – húzom a szám, miközben panaszkodok a pénztárosnak és egy szövettáskába pakolok. Maths megelégeli az értetlenségem, és a pultra teszi a lista rá tartozó részét. Egyetlen egy doboz tej szerepel rajta.

– Csaltál! – nézek rá hitetlenkedve.

– Te pedig hagytad – kócolja össze a hajam vigyorogva. Úgy érzem, néha csúnyán kihasználja a naivitásom. Azt hiszem, elég morcos arcom lehet, mert levesz a polcról egy csokit, hogy Mrs. Swift annak az árát is beleszámolja a végösszegbe. Kifelé sétálva el is fogyasztom az édességet.

A csomagtartóba pakolt cuccokkal indulunk el visszafelé. Arra számítok, hogy az egyetem felé vesszük az irányt, de az egyik kanyarnál Maths az ellenkező irányba tekeri a kormányt. Olyan érzés, mintha a gyomrom a másik irányba ment volna tovább.

– Hová megyünk? – kérdezem kíváncsian.

– Majd meglátod. Szerintem nagyon tetszeni fog!

Vállat vonok, és tovább bámulok kifelé a szélvédőn.

Cayen

Nyakig merülök a jakuzzik vizében. A medencecsarnokom fala és padlója kékes-zöldes árnyalatú kövekkel és ásványokkal van kirakva, ami elég klasszul illik a kezemben tartott, kék koktélhoz. Igazán rám fért már egy kis pihenés. Sajnos ez nem tart sokáig. Brynden hevesen, mogorva arckifejezéssel viharzik be, megtörve azt a drága csendet és nyugalmat, amit most igényelnék.

– Cayen, te semmirekellő, szoknyavadász... – kezdi sorolni az állandó jelzőimet, miközben kikapja a kezemből a koktélt, és jó messzire tőlem lerakja. Szemforgatva szólok közbe. Semmi kedvem megint végighallgatni.

–Ne folytasd, tudom! Semmirekellő, szoknyavadász, lusta szemétláda vagyok, aki összetörte valamelyik szobalány szívét a sok közül. Katasztrófa. Végezz ki ezért, légy szíves! Megérdemlem – gördítem lefelé a szám szélét. A bátyám még mindig dühösen mered rám.

– Cayen Vonhauyten! Azonnal gyere ki abból a medencéből! Most elvetetted a sulykot! Három lány egyszerre...?

Tudom, hogy nem fejezte be a mondatot, de úgy érzem, muszáj kijavítanom egy hatalmas tévedését.

– Nem három, de ezek szerint csak hárman sértődtek meg.

Brynden nagyokat pislog rám, és szerintem végleg elveszti a hitét bennem. Mintha ő sosem vetett volna szemet egyetlen szobalányra sem.

– Rendben – bólint, amolyan „nem rendben" stílusban. – Akkor engedjük el az összetört szívű szobalány-témát. De mégis hogy gondoltad, hogy az LTE – utal a Loorentrophi Természettudományi Egyetemre – vezető professzorának levelére összesen három mondattal reagálsz, amiből kettő a megszólítás és az elköszönés? Meg sem próbáltál intézkedni az ügyben! Az az egyetem képzi az összes valamire való orvost az országban! Rád tényleg semmit sem lehet bízni?

– Honnan tudod te egyáltalán, mit írtam? – döbbenek le.

– Mert annyi eszed volt, hogy a piszkozatokat a könyvtárban hagytad, és még ki is pipáltad rajtuk, melyik a végleges!

Ez azért kissé kínos. Ezzel a hanyagságommal tényleg kezdeni kell valamit, de a fő vitatémáink igazán nem akkora katasztrófák, mint ahogy Brynden látja.

– Az a panaszlevél rám volt bízva, semmi közöd hozzá! Majd ha tényleg olyan nagy baj lesz belőle, viselem én a következményeket! – legyintek, közben elfordítom róla a tekintetem. Nem hiszem, hogy az fogja tönkretenni az országot, vagy bármi mást, hogy nem öltem bele egy csomó pénzt a tudományba. Meg fogják tudni oldani nélkülem is.

– Csak tudod – gondolkozik el a bátyám –, ezt a romhalmazt nem te fogod örökölni!

Sóhajtok, közben a vizes hajamba túrok.

– Megint kezded ezt a hülyeséget?

– Igen, Cayen, kezdem a hülyeséget – emeli fel a hangját –, mert olyan érzéketlenül játszol a hatalmaddal, ami már tűrhetetlen!

– Semmi közöd hozzá, mit csinálok! – vetek rá haragos pillantást, aztán összeszorítom az állkapcsom, mielőtt még jobban belekezdek a veszekedésbe. Valószínűleg neki is elege lesz belőlem, mert felkapja a koktélom, hátat fordít, és távozik ott, ahol bejött. Jól teszi. Nagyon kezd elegem lenni belőle, hogy azt hiszi, megmondhatja nekem, mit csináljak. Mondjuk ha a koktélomat itt hagyta volna, azt nem vettem volna zokon.

Már jóhiszeműen lehunyom a szemem, hogy pihenjek végre valahára, amikor valaki megint rám ront. Valahogy gondolhattam volna, hogy a sógornőm lesz az. Azt hiszi, majd kibékít minket.

– Cayen... – kezdi a vörös hajú, szeplős hercegné.

– Nem érdekel, Rose! – vágom rá, még mielőtt folytathatná. Kissé talán elfog a bűntudat emiatt. Nem ő tehet róla, és mindig jó szándékkal fordul felém.

– Megérkezett az egyik kisasszony – jelenti ki egyszerűen, aztán ő is kimegy. Valószínűleg nem kíváncsi a dühöngésemre. Én pedig nem vagyok kíváncsi a megérkezett fruskára.