Andromeda

Megfordítom a borítékot, és végigszakítom. Nem sűrűn kapok levelet a palotából, ha mégis, az általában egy gratuláció valamelyik kutatásom eredményéért, ez a boríték viszont más. Sokkal csicsásabb, és nem az egyetemre érkezett, hanem a bácsikámhoz.

Kiemelem a rózsaszín keménypapírt. Cikornyás betűkkel virít rajta, hogy egy meghívót tartok a kezemben. Széthajtom, és már szinte az előtt látom magam előtt a szöveget, hogy elolvasnám: „Tisztelt A. S. Noxas! Ezennel meghívjuk a palotában tartandó természettudományos konferenciára..." – számítok rá én, de az elképzelésem meg sem közelíti a valóságot. Olvasás közben a szemöldököm először felszalad, aztán összevonom, aztán megint úgy dönt, jobb neki a homlokom közepén.

Tisztelt Noxas kisasszony!

Ezennel a legmélyebb szeretettel meghívom Cayen herceg december elsején tartandó báljára, amelynek keretében kiválasztja jövendőbelijét.

Megjelenésére feltétlenül számítunk!

Kéretik a bál előtt egy héttel a Palotába érkezni, és a bál után leghamarabb három héttel távozni!

II. Albearth, Wlorre királya

Alig, hogy végigérek a levélen, Triton bácsi kikapja a kezemből. Próbálom visszavenni, de elég sikertelen minden próbálkozásom, sikerül elolvasnia.

– Nem megyek! – jelentem ki.

– Dehogynem mész! – vágja rá.

– Nem megyek! – ismétlem meg nyomatékosan, még a karomat is összefonom magam előtt. Nem sértődnék meg egy kis kirándulástól, de ez a bál nekem több okból sem tetszik. Először is, ennél gondosabban túlcicomázott meghívót akarva sem lehetne készíteni, ehhez már tehetség kellett az udvarnak. Ennél jóval alaposabb és nyomósabb indok viszont, hogy ebben az épületben, ahol momentán állok, összesen két csillagász van. Nem egy, nem három, nem ötven, hanem kettő. Az egyik én vagyok, a másik Erhard professzor. Ha egy hónapra – mert a négy hét, az egy hónap, akárhogy nézem – itt hagynék mindent, hogy a hercegnek rebegtessem a szempilláimat, és táncoljak jobbra-balra a bálon, az egy nagyon csúnya húzás lenne, mert a tudomány nem állhat meg addig, amíg én távol vagyok, Professzor pedig nem csinálhat mindent egyedül! Itt van rám szükség, így meg még annyira sem szeretnék menni, mint egyébként, hiszen egyébiránt eszemben sincs férjhez menni a következő... jó pár évben. Vagy évtizedben.

– De, igen, oda mész! – ezek szerint Triton bácsikám sem tervezi feladni. Felőlem játszhatunk ilyet. Én azt mondom, nem, ő azt mondja, igen. Szórakoztató lesz.

Szórakoztató lenne, ha a nagybátyám nem indulna meg a lift felé. Beszáll, és mire utolérném, az ajtó becsukódik. Összeszorítom az ajkaimat, aztán köztük kipréselem a levegőt. Gyakran azt kívánom, bárcsak örökké itt maradhatnék, az egyetemen, a laboroknál. Annyira nyersnek hangzanak ezek a szavak, de nekem az idő múlásával egyre több értelmet kaptak. Itt vagyok a legboldogabb, ahol Professzor minden helyzetben támogat, Maths pedig az egyetlen barátom a világon. Triton bácsi viszont már az első perctől fogva el akart hozni innen, egy pillanatra sem támogatta, hogy itt legyek, annak ellenére, hogy világos, nekem az egyetlen dolog, ami igazán megy, az a kutatás.

Nem tudom, mire készül a nagybátyám, de úgyis megtudom, kár idegeskednem. Megfordulok, és a kaja automata felé veszem az irányt. Az óriási üvegbúra alatt érzem a kellemes őszi napot az arcomon, térdig érő szürke szoknyám elrejtett zsebéből előveszek egy hullámcsatot, és félretűzöm az arcom elé lógó tincset. Hallgatók egy kissé nagyobb csoportján vagyok kénytelen átfurakodni, hogy az automatához érjek. Félelmem beigazolódott, Star egy csomag ropi mellett ül, és kétségbeesetten pislog rám kifelé.

– Nem tanultál a múltkoriból? – csóválom a fejem, de azért leguggolok és kinyitom a kis csapóajtót, amin normális esetben a nassolni valót szedném ki, nem a mókusom. – Na, gyere le onnan – nézek fel Starra, aki okos szemeivel méregeti a távolságot, amekkorát meg kell tennie, hogy kijusson. Nagy nehezen úgy dönt, megéri lemászni onnan, hogy kijöhessen. Amikor végre kijut, a karomba bújik, és nagyon csúnyán néz az automatára. Nyilván véletlenül sem az ő hibája, hogy bemászott oda.

Starral a kezemben megindulok a lépcső felé, közben akaratlanul is elfordítom a fejem, és kinézek az ablakon. Takaros kis város a miénk. Egykor metropolisz volt, de mára az egyetemünk a legnagyobb épület a közelében. A városból alig látok valamit, igazából egy kis folt a látóhatár közelében, lévén a fényszennyezés hatásainak minimalizálásáért jó messze kell lennünk a közvilágítástól. Ha utcai lámpák vennének körül éjszaka, szinte semmit sem látnék a csillagokból. Ennek következtében nem lennének tanulmányok, amikkel elkéshetek, és záros határidőn belül megőrülnék. Nem a tanulmányok miatt, hanem mert nem látnám a csillagokat.

– Mr. Noxas összebalhézott Professzorral – hallom Maths hangját a lépcső felől.

– Valahogy sejtettem – nézek rá. A lépcsőkorlátnak támaszkodik, és töprengve nézi a szemközti falat, a műszemével meg néha engem. Eleinte nagyon ijesztő és furcsa volt, amikor valamennyire külön irányba tudta fordítani a szemeit, de mára megszoktam, és csak feltűnik, nem kapok frászt tőle. Ha annyira zavarna, már összefogtam volna Joe-val, hogy összehangoljuk a rendes szemével.

– Mi a helyzet? – teszi fel azt a kérdést, amit mindig feltesz. Gyakorlatilag bármilyen élethelyzetben megállja a helyét: ha boldog vagyok, ha szomorú, ha betegen fekszek, vagy ha éppen a nagybátyám veszekszik Professzorral.

– Levelet kaptam a Palotából – indulok felfelé a lépcsőn. Felzárkózik mellém, és fürkészve néz, nyilvánvalóan várja a folytatást. – Meghívót – teszem hozzá kelletlenül. Annyira szívesen elmesélném neki, „mi a helyzet", de olyan idegen a rendes, laborban töltött életünktől az a meghívás, hogy nem tudom, hogyan kezdjem el.

– Konferencia? – kérdezi, bár kiül az arcára az értetlenség. Egy konferencia meghívótól még nem lenne ekkora perpatvar, amekkora valószínűleg van. Megrázom a fejem. – Andromeda, mi baj van?

– Semmi, Maths. Vagyis, nincs akkora baj, hogy aggódni kellene, csak egy pici, de meg fog oldódni. Triton bácsi majd lehiggad, és elfogadja, hogy nem megyek sehová – mondom, mintha őt próbálnám meggyőzni, pedig magamat éppen annyira igyekszem megnyugtatni.

– Megint el akar vinni? – közben az egyik, lépcső melletti ablak tágas beugrójára mászik, és leül. Követem a példáját. Gyakran a legfurcsább helyeken kezdünk beszélgetni, ez is csak egy a sok közül. Sok könyvet olvastam, az egyikben egy testvérpár gyerekkorukban hasonló módon beszélgetett otthon, mint mi. Ez egyrészt egy nagyszerű dolog, hogy ennyire közel állok valakihez, másrészt meg kegyetlenül szomorú, hogy majdnem tizennyolc, illetve Maths esetében huszonhárom évesen egy egyetem falai között érezzük magunkat leginkább otthon.

– Inkább elküldene – húzom a szám, közben Star füle tövét vakargatom. Maths egyre értetlenebbül bámul rám. – Meghívót kaptam a herceg báljára, ahol kiválasztja a jövendőbelijét, Triton bácsi meg minden áron el akar küldeni oda! – foglalom össze tömören a lényeget.

– És miért nem akarsz menni?

Azt hittem, érteni fogja, mi a problémám. Nem baj, akkor kifejtjük, rajtam ne múljon!

– Nem hagyhatom magára Professzort, rajtam kívül ő az egyetlen asztrofizikus. Egy hónapot kellene a palotában töltenem, az meg rengeteg idő, itt nagyobb szükség van rám – pillanatnyi szünetet tartok. – És nem tervezek mostanában férjhez menni, ezért felesleges lenne odamennem. Lesznek ott elegen nélkülem is.

Maths elgondolkozik, hol az ablakon bámul kifelé, hol az arckifejezésemet fürkészi, hol a falat tanulmányozza. Én csak várom az enyhülést hozó elmésséget, amit remélhetőleg mondani fog.

– Professzor miatt ne aggódj! Bár nem vagyok csillagász, valamicskét tudnék segíteni neki. És ha ez a boldogságod kapuja, de nem lépsz át rajta miatta, bűntudata lesz, és haragudni fog magára, amiért nem lökdösött át – kétkedő tekintetemet látva megáll az okfejtésben, és hallhatóan kitérőt tesz eredeti gondolatmenetéhez képest. – Fontos neki a boldogságod, és nem fogja hagyni, hogy elszalaszd. Na de, visszatérve az eredeti indokaidra – apró szünetet tart. – Igen, egyébként tényleg szükség van rád, de a Palotából is láthatod a csillagokat, és nem hiszem, hogy megtiltanák, hogy magaddal vidd a távcsöved. Ezen kívül... mi van, ha beleszeretsz a hercegbe, és ő is beléd? Adj neki egy esélyt, de első sorban magadnak add meg a lehetőséget egy nagyszerű dologra!

Elgondolkodok a szavain. Lehetséges, hogy igaza van, de én továbbra sem szeretnék menni.

– Nincs rá szükségem, hogy szerelmes legyek – jelentem ki roppant elmésnek gondolva magam, de ahogy a mondat elhagyja a számat, már tudom, hogy igazából ostobaságot beszélek. A sületlenségeimhez szerencsére a legtöbben már hozzászoktak.

– Azért hiszed ezt, mert még nem voltál szerelmes – annyira biztosan jelenti ki, mintha tényleg tudná, hogy nem voltam. Azt hiszem, egyszer a gimiben belezúgtam valakibe, de gyorsan kiábrándultam az illetőből, miután labdának használta a csillaggömböm. – Ha másért nem, az én kedvemért menj el a bálba! Legfeljebb kijelentheted, hogy neked volt igazad.

– Mert nekem lesz igazam. Időpocsékolás lesz, és szemétség Professzorral szemben – motyogom bosszúsan. Kissé dühös vagyok, amiért kezd meggyőzni róla, hogy menjek.

– Nem szemétség, ha végre kiteszed a lábad innen, hogy más dolgokat is megtapasztalj. A labor nem szalad el, és mi is itt fogunk várni, amikor haza jössz. Nincs mit veszítened.

A lépcső felé fordítom a lábaim, hogy lemásszak a párkányról.

– Akkor simítsuk el a balhét odafent – sóhajtok. Nem fogom ténylegesen elismerni, hogy meggyőzött, mert még elbízza magát, és elkezd esküvői ruhát nézni nekem.

Mindhárman felfelé indulunk, Star a korláton szalad, mi pedig a márványlépcsőt koptatjuk.

Cayen

Végigsietek a kőlépcsőkön. Kissé egy zongorára emlékeztet a látványa, a márvány- és gránitfokok váltakoznak. Ahogy haladok, egyre lassítok; semmi kedvem a hivatalos ügyekhez, végül mégis odaérek apám dolgozószobájához.

– Ma mivel fogsz kínozni? – lépek be ásítva.

Apa felnéz rám az ovális faasztala mögül. Megigazítja a szemüvegét, sóhajtva végigsimít a szakállán, aztán elém tesz egy kupac papírt.

– Itt van néhány alapvető információ a meghívott kisasszonyokról. Szeretném, ha átolvasnád – a szájhúzásomra szigorú pillantással felel. – Ezen kívül kapsz egy komolyabb feladatot is. Érkezett egy panasz, amit kezelnünk kell, és ezt most te fogod megoldani.

Felemelem a papírköteget, és egy kurta bólintás keretében elindulok, hogy a kedvenc helyemen lássak nekik, hátha ott elviselhetőbb lesz.

A könyvtárba lépve a világ két legjobb dolga fogad: magány és könyvillat. Ez a helyiség egy egész épületszárnyat foglal el, és alig látok el a végéig. Egyetlen hibája, hogy sok polc üresen áll, és az ismeretek közül sok van, amiről kiderült, hogy nem úgy van, ahogy annak idején leírták. A szép- és szórakoztatóirodalom viszont elég széles skálán jelen van. A polcok tetején antik régiségek pihennek; földgömbök, feltekert térképek, és sok olya kacat, amikről fogalmunk sincs, micsodák. Ezek a kacatok az Összeomlás előttről maradtak ránk.

Az ablak mellett, a kedvenc asztalomnál ülve nem tudom eldönteni, melyik a kevésbé kellemetlen munka a kettő közül. Végül a hölgyek papírjaival kezdek, az kicsit könnyebb olvasmány lehet egy panasznál.

Szép ábránd. Lehet, hogy könnyűolvasmánynak lehet titulálni, de egyszerűen rengeteg van! Szerintem még apám sem gondolta komolyan, hogy egyesével fogom végigolvasgatni őket. Elkezdek véletlenszerűen kivenni a kupacból néhányat. Szörnyen meglepő; tízből öt általában valamelyik politikus lánya, kettő vállalkozóé, kettő hírességé, és a maradék egy az egyéb kategória, aki valószínűleg egy apa által ismert pár lánya. Izgalmas. Alig várom, hogy személyesen is találkozzak velük, és mindegyiküktől ugyanazt hallgassam végig. Húsz emberig még tűrhetőek lennének az ismétlődő történetek, de egyáltalán nem húszan lesznek. Megszámolom őket, és majdnem sírva fakadok: ötven lányt hívtak meg. Engem halálra ítélt a saját családom.

Megdörzsölöm az arcom, pislogok párat, reménykedve, hogy mindjárt felébredek ebből a rémálomból. Ötven elkényeztetett fruska, egy hónapig a Palota falai között... Mit vétettem, hogy ezt érdemlem?

Ideiglenesen úgy tudom megszűntetni eme rémálmot, ha félreteszem az információs lapokat, és inkább a panasszal foglalkozom. Szétnyitom a gondosan hajtogatott levelet, és nekilátok végigolvasni a szabályos kézírást.

Felséges Király!

A Loorentrophi Természettudományi Egyetemet képviselve írok Felségednek. Úgy gondolom, mindannyian tisztában vagyunk a tudományok és kutatások fontosságával. Itt, az ország legnagyobb kutatóközpontjában mi a jövőért dolgozunk, teljes szívünket és lelkünket beleadjuk minden nap, hogy újjáépítsük az Összeomlás előtti világunkat, ám vannak korlátaink. Ez a korlát leggyakrabban az, hogy nincs miből eszközöket vásárolnunk, vagy építenünk, nincs miből felújítanunk a laborjainkat és előadóinkat, nincs miből fizetni a kutatókat. Egyszerűen nincs miből fenntartanunk magunkat, mert a támogatás, amit kapunk, már elnézést a kifejezésért, de arra elég, hogy ne omoljon ránk az épület. Engedje meg, hogy hozzak egy példát: egész egyetemünkön összesen 15 matematikus van (amelyből 5-en elméleti fizikusok is), 10 biológiával foglalkozó egyén, 8 vegyész, 5 geográfus, illetve földtörténész, 7 mérnök, és összesen 2 asztrofizikus. Közülük sokan nagyon fiatal, becsületes és tehetséges emberek, akik megérdemelnének egy gyönyörű életet, de nincs miből élniük, mert a tehetségüket nem fizetik meg. Kevesen vannak, kevés a pénz, és rengeteg a munka, ők mégis lankadatlanul építik a jövőjüket.

A legmélyebb alázattal kérem, Felséges Király, gondolkodjon el ezen, és tegyen valamit az ügyben, mert évről évre többen itt hagyják a laborokat, mert belefáradnak, hogy a semmiért tönkremenjenek az éjszakázástól. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nagyrészt 30-40 év alattiakról beszélek, a legfiatalabb kutatónk jelenleg 17 éves. Tudták, milyenek a körülmények, mégis szenvedélyesen szeretik, amit csinálnak.

Köszönettel és alázattal:

Prof. Roland Xerveus Erhard,
Loorentrophi Természettudományi Egyetem

Tényleg elég reménytelennek tűnik a helyzet, és nem mondom, hogy nem sajnálom őket, de annak a pénznek van más helye. Ahogy a levélben is benne van, a tudósok tisztában voltak vele, mit vállalnak, tehát választhattak volna mást. Az már az ő felelősségük, hogy így döntöttek. Nem tehetek értük semmit. Előveszek egy másik lapot, és egy rövid levélben megfogalmazom, hogy jelenleg nem áll módunkban több anyagi támogatást nyújtani. Összeszedem a holmim, felállok, és kifelé indulok, hogy visszavigyem a kötegeket apának, közben a folyosón egy kacsintás keretében egy szobalánynak adom a levelet, hogy feladja. Apát nem találom a dolgozószobájában, így az asztalán hagyom a kupacot.