A hold üvegtányérja méltóságteljesen magasodott az alatta húzódó rét felett, ahol az angolperjék és pitypangok szelíden hajoltak meg előtte. Köztük apró lábain, akár a szellő úgy járkált kecsesen egy kislány. Vörös fürtjei két kis fonatban csapdosták vállait, ahogy a gyenge augusztusi fuvallat ruhácskáját is táncoltatta. Kreolos bőrén ékeskedő szeplői a felette sötétellő égre engedtek emlékezni, ahogy a fekete abroszon szétszóródott sórögökként tündököltek a csillagok szanaszét az égen.

Igen, ez én vagyok.

A rét közepén csordogáló patakon visszatükröződött a világító égitestekkel tarkított égbolt. Látszatra egy szakadék, amelyből egyenest a világűrbe pottyanhatsz.    Talán ez fogott meg benne annyira.                                                                             Lefeküdtem a fűbe, hogy onnan csodálhassam tovább az illúziót, mit sem törődve a szidással, amit majd a koszos ruhámért kapok. Imádtam nézni az előttem tátongó látszólagos űrt kusza ábrándokat szőve arról, milyen varázslattal találhatja szembe magát, ki mint virágszirom hull alá és sodorja egyre mélyebbre a vízfodor.              A víz csobogása és a tücskök ciripelése mellett léptek zaja ütötte meg füleimet, melyek egyre közelebbről érkeztek. Enyhén oldalra hajtottam fejemet, kíváncsian méregettem zöld szemeimmel a jövevényt.                                                               Visszatekintve kissé nyúzott, ám kedves arcát idősebbnek néztem, mint az lehetett.
–  Szia, csöppség leülhetek? – kérdezte maga kissé rekedtes hangján, mire csak bólintással feleltem.
A Hold és égi tünemények által adott félhomályban is jól kivehető volt magas, mégis kissé görnyedt alakja, viseltes ruhái és legfőképpen barna szemei, mikben mintha tényleg ott ragyogott volna az, az őszinte, kócos kissrác, akiről később ő is beszélt. Megköszönte és helyet foglalt, kedves mosollyal az arcán dúdolgatott egy szép dalt.
– Ki vagy te?
– Ha nagyon szépen, nyakatekerten akarnék fogalmazni, mondhatnám a szerencse lovagja vagy mondhatnám Világjáró, esetleg hívhatnám magam Szabadmadárnak, no, de hogy ki vagyok Én igazán? Csak egy vándor, aki már annyi ideje cipeli sorsát, hogy már a háta is belegörbült. – nevetett szórakozottan továbbra is ugyan azt a pontot bámulva, kezével közben a fűben matatva.
– Mit tetszik keresni? – döntöttem kissé oldalra fejem.
– Általánosságban... Egy tükröt, mely meg mondja végre az igazi nevemet, azt hogy ki lehetek, jelenleg... Kacsapénzt – tartotta elém nyitott tenyerét, majd kivéve belőle egy apró, lapos kavicsot a patak felé hajította. A kövecske ívesen pattogott a víz felszínén, majd végül alámerült a fodrozódó tükörképnek. – Próbáld ki!
Engem és gyermeteg fantáziámat kellőképpen lekötötte a vízgyűrűk képzése és vizslatása, jó ideig nem is hallatszott csak a vándor lágy melódiája, ami egy idő után énekszóként kúszott ki torkáról, finoman hányva a betűket öltötte formáját, mászott fülembe.                                                                                                           Már utólag nem is értem miért osztottam meg vele gondolataimat, melyet másnak nem is mertem felfedni, nehogy tudomást szerezzenek a számomra bűvös forrásról, mégis lénye bizalmat árasztott és végtelen nyugalmat, ami beszédre késztetett.
– Szerinted, ha valaki beleesne, mit látna odalent? – kérdeztem hirtelen, mire csak érdeklődve fürkészett engem gesztenyebarna tekintetével.
– Nem is tudom... Te mit hiszel?
Alaposan elgondolkodtam azon, mit is feleljek. Ezer meg ezer gondolat kavargott a fejemben a mélységről, amely előttünk tátongott, oly sokszor elmélkedtem már róla, mégse tudtam akkor egy elméletet sem felsorakoztatni egészen.
– Talán valami varázslat. – reflektáltam együgyűen, mire legnagyobb meglepetésemre a vándor csak keserédesen elmosolyodott.
– Ilyenkor még az ember hiszi a csodát. – kuncogott – De régen voltam már gyerek...

Igazából könnyen eltörölhette volna a bennem lévő ködképet egy apró lépéssel a vízfolyam közepébe, de nem tette. Hagyta, hogy azt képzeljem, hogy amit álmodtam, úgy lesz minden. Hisz tökéletes gyermekszemmel a világ, nemde? Talán utólag még hálás is vagyok érte, hogy nem tette.

A nap lassan súrolta a látóhatárt, közben a vándorból csak dőlt a szó és az ének, észre sem vettem, hogy pirkad csak mikor már a csillagok képe helyett a nap rózsaszín korongja tükröződött vissza.
– Összehajtom, majd a vánkosom, ha a hajnal rám talál. – hagyta félbe a dalt, majd rám nézett – Ideje mennem és ha jól sejtem, neked is illendő lenne. Köszönöm a találkozást, ifjú hölgy! – búcsúzott miközben felsegített, majd hátra fordult és ment amerre dolga vitte.

Azóta a patak is felduzzadt, vele együtt felébredtem, de magamat néha még mindig kisgyerekként látom, mikor este ellátogatok a patakhoz, ahol a vándort láttam. Hogy a szavaival éljek, a hamu alatt még izzik a parázs, talán hiszem, hogy vannak még csodák.