- Kislányom, a falon túl emberek laknak. Egyszerű emberek, de esküszöm, gonosz szívűek! - kiáltott a király, és minden érzelmét beleadta - Könyörtelenül játszanak az emberi mivoltukkal, a nőknek kilóg mindenük, a férfiak ölik egymást, hogy fitogtassák erőiket. Elzárkóztam a világtól, és a nadolyok varázslatukkal elrejtették a várat, és a körülötte lévő kertet, hogy emberi szem ne pillanthassa meg a kastély falait. Biztonságban vagyunk!
   A hercegnő nézett, és nem tudta, mit is mondjon. Az apja 16 évig titkolta, hogy emberek élnek a külvilágba, helyette undorító, eltorzult, öldöklő szörnyetegekről mesélt, akiktől óvakodnia kellett. Akik miatt nem hitt már a kinti világ szépségében.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte a lány, szomorú hangon. - Miért kellett előlem titkolóznod?
Számonkérő viselkedése általában nem lett volna illő a királlyal szemben, még akkor sem, ha a király maga az apja, de most egyiküket se zavarta. Most nem hercegnő és király beszélt egymással, hanem apa és lánya, akik már jó ideje nem beszélhettek így egymással. Most a lánynak minden más is eszébe jutott. Az anyja, akit a kinti világba száműztek, mikor megpróbált megszökni vele, mikor még kicsi volt. Apja megharagudott a feleségére és száműzte oda, hogy egyedül, család és barátok nélkül haljon meg a vadonban. Thado 10 éves arca is eszébe jutott, mikor még együtt fedezték fel a palota minden apró zugát. Ő is elszökött, hogy ne kelljen itt meghalnia, egy kis királyságban.
- Ők lehet élnek még akkor! - gondolta Aysa. Hiszen akkor még a fiatal Thadot is megtalálhatták a vadonban és magukkal vihették, felnevelhették őt ott, a kinti világban. Anyja is biztos ott él még, épségben.
- Engedj ki engem! - kiáltott a lány, miközben apja arcán rémület tükröződött. Nem értette, hogy annyi ijesztgetés és tiltás után hogyan akarhat még lánya kimenni a számára teljesen ismeretlen világba.
- Kicsi Aysa, hát nem érted? A fal neked olyan magas, a tölgykapu téged véd, nem azért, hogy kimenj rajta. Nem mehetsz rajta ki. Itt kell maradnod örökre és ezen nem nyitok vitát! - hangzott a felelet könyörtelenül és a hercegnő szíve majd megszakadt. Sírással küszködve győzködte apját.
- De apám! Ott van anya meg Thado! Meg kell találnom őket! Hallod?! Meg kell találnom őket!
Hangja a végére teljesen elfúlt, zokogásba tört ki, és nem volt senki, aki megvigasztalja. Apja nem állt fel trónjából, csak nézte, ahogy a lánya a terem középen összecsuklott, és keservesen sírt. Nem tudja egyik sem, meddig zajlott ez így, mikor a hercegnő felkelt, megtörölte a sírástól maszatos arcát, majd vörös szemekkel a királyra nézett.
- Gyűlöllek - jelentette ki, majd kiszaladt a teremből, vissza se nézve apjára.
   Addig szaladt, amíg a palotából kiérve, nem ért el a kapuig, amit mérgében elkezdett ütni és kiabálta, hogy engedjék ki. A katonák idegesen nézték, de tudták, hogy nem nyithatják fel neki a kaput. Igor is felfigyelt jegyese viselkedésére, és megpróbálta lenyugtatni, hátha megnyugszik.
- Ne kiabál! Nem lenni jobb - mondta erős keleti akcentussal, és hatalmas tenyerét a lány apró, gyenge vállára rette. A lány összerezzent az érintéstől, és azonnal megpróbálta lerázni, viszony a férfi szorítása sokkal erősebb volt. Megfogta a kezét, szorította, és a lányt elkezdte visszarángatni a palotába. Aysa nem nagyon tudott ellenkezni, a nála kétszer nagyobb Igorral szemben, aki egészen a lány világos rózsaszín szobájáig húzta, majd becsukta maguk után az ajtót.
   Kettesben voltak, és a lány egyre kellemetlenebbül érezte magát. Igor egyre közelebb jött, egészen addig, amíg alig pár centiméter választotta el az arcukat egymástól. A férfi mosolyát most inkább vigyornak látta, barna szeme most sötétebben csillogot, miközben a szeme a lány dekoltázsára villant egyszer kétszer. A lány próbált hátrálni, de az ágy az útját állta a menekülésben.
- Én tudni téged lenyugtatni. Szeretne? - kérdezte, és megvillantotta fehér fogsorát. A lányt halálfélelem kerülgette, ha ez az ember akar tőle valamit, akkor meg sem tudja akadályozni.
- Hozzám ne merj érni, különben apám bitófára küld! - sziszegte a lány, hátha sikerül megfélemlítenie a hatalmas harcost. Viszont Igor csak nevetve hátrább lépett egyet, és az ajtó felé vette az irányt, de onnan még egyszer visszafordult.
- Te lenni enyém egyszer. Te lenni hitves. Lesz egyszer ágyamban.
   Az ajtó csapódása után a lány reszketve omlott rá az ágyra. Zokogása végeláthatatlannak tűnt, egyáltalán nem bírta abbahagyni. Fájt a lelke a tehetetlenség érzésébe, abba, hogy nem mentheti meg őket, és félt, hogy egyszer Igor felesége lesz. Elkezdte csépelni a falat, hátha az megold valamit, hátha a kezébe nyilalló fizikai fájdalom enyhíti a lelkébe dúló zivatart.
   Sokáig tartott, mire sikerült lenyugodnia, de rettegése nem múlt el. Mostmár nem csak azért kell innen eltűnnie, mert vágy a kinti világ után, vágy az önállóságra, hanem mert semmiféleképp nem mehet hozzá a keletihez.
   Poppy már egy ideje az ajtóban nézte őt, nem mert bemenni a dühöngő lányhoz, viszont most, hogy zokogása alábbhagyott, rászánta magát, hogy ő legyen megint a lány védőfala, lelki támasza. Ezt a szerepet tölti be kisbaba kora óta, hiszen a király mindig elfoglalt volt. Amíg ő a semmi kis királyságot uralta, addig nem volt ideje egy gyermekkel foglalkozni. Vagy csak nem akart időt szánni ennek, sosem volt egy átlagos apatípus, csak szabályokat állított fel, amit be kellett tartani mindig.
   Poppy gyengéden ölelte fel a vékony lányt, aki kebleibe fúrta az arcát és úgy zokogott tovább. A nő csak néha értett ki egy-egy szót, a sok elfúlt mondat közül. Végül a lány felnézett, egyenes bele Poppy zöld szemeibe. Emlékezett Thadonak is ilyen volt, tudta kitől örökölte a fiú.
- Segíts rajtam, drága Poppy. Ments meg kérlek. Nem maradhatok itt.
   A szolgálólány szeméből egy könnycsepp folyt ki. Fia is mindig el akart menni, látni akarta a nagyvilágot, majd egyszercsak elment és soha nem talált vissza. Ha elengedi, ha segít neki, őt se látja többé viszont, mégis, valamit tenni kellett. A kinti világ csábítja a hercegnőt és nem akar itt lenni, nem akar egy gyönyörű helyen lakni, hiszen bármilyen pompás, varázslatos, akkor is börtön, ami korlátozza az itt élők szabadságát.
- Este menj le az őrnagyhoz és mond meg neki, hogy én küldtelek. Mond meg neki, hogy engedjen ki. Ő majd ellát tanácsokkal.
   Aysa nem hitte el, amit hallott. Végre megszökhet innen, nem kell hozzámennie a keletihez, nem kell örökre szomorúan, bezárva élnie.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ugrott Poppy nyakába, és szorosan megölelte.
A szolgálónő zokogni akart, de nem gyengülhetett el. Most csak az számított, hogy Aysa biztonságban legyen. Úgy gondolta, ha az őrnagy elviszi a legközelebbi faluba biztonságban, akkor nem lehet baj.
   Aysa nem tudta mivel fog ez a döntése járni, mik lesznek a következményei, de tudta, hogy meg kell próbálnia. Az este pedig gyorsan közeledett.

¤¤¤¤¤

   Ahogy leszállt a Nap, és testvére, a Hold átvette az uralmat gyermekeivel, Aysa kilépett a sötét folyósokra. Az éjszaka árnyai előbújtak már, most minden apró dolog árnyéka hátborzongatónak nézett ki. A lány csak halkan mert lépdelni, nehogy bármelyik szolgát felkeltse lépteinek zajával. A legtöbb ember kedves itt vele, de mégis, vannak olyan emberek itt, akik királypártiak és a hercegnőt valami rossz tréfának vélték, hiszen ha az a lány trónra ülne, a királyság elbukna.
 

  Ahogy a lány kinyitotta a palota nyikorgó ajtaját, megcsapta, a kinti levegő hideg fuvallata, és hálát adott, hogy felvette meleg kabátját, kesztyűjét. Mégis, a kapu hangja miatt kirázta a hideg őt.
- Ha erre nem kelt fel senki, semmire sem fog - gondolta magában.
Az istállóba szaladt be, tudván, hogy az őrnagyot ott biztos megtalálja. Ő az egyetlen, aki nem alszik ilyenkor, csak mikor a Nap sugarainak a halvány fénye látszik, akkor hajtja álomra a fejét.
- Jóestét! - köszönt be a lány, mikor megpillantotta Gabriel őrnagyot, aki épp gyönyörű fehér lovát simogatta. Dante tudott a világon a leggyorsabban szaladni, bárkit vagy bármit utolért. Egy távoli világ mágusa készítette neki patkóját, amivel hosszú távolságokat volt képes megtenni, olyan volt, mintha a szél vitte volna az embert.
- Ilyen későn mi járatban itt hercegnőm?
   A lány először nem tudta, hogyan kezdjen bele a mondanivalójába. Mit is mondjon, hogyan fogalmazza azt meg, amivel az őrnagy komoly bajba kerülhet.
- Segítségre van szükségem őrnagy úr. - kezdte Aysa - El kell innen mennem...
Gabriel őrnagy csak megfogta a vállat, és berántotta az egyik üres boxba.
- Shh, itt a falnak is füle van. Tudom mit kell tennem - mondta, és ránézett a lány hátán levő virágmintás hátizsákra. - Összepakoltad a legfontosabb holmijaid?
   Aysa bólogatott. Most először futott át rajta a kinti világtól való félelem. Semmit sem tudott arról, mi várja a falon túl, a messziségben, mégis ha visszanézett a palotára, ami még mindig sötéten állt, szíve elhúzta őt innen.
- Gyere - mondta és Dantéhoz vezette a lányt, majd felültette rá. A ló teljesen nyugodtan viselkedett, észre se vette a körülötte levők idegességét.
- Van egy titkos átjáró, amiről összesen két ember ismer. Az egyik én voltam, a másik pedig... A másik embert te nem ismered. Még maga a király se tudja, hogy az ácsmesterek készítettek egy másik kijáratot is, de én sejtettem, hogy szükség lesz rá.
- Legalább nem kell azon aggódni, hogy jutok át a kapun, hiszen az őrök könnyen kiszúrtak volna, és akkor puccsba dől az egész terv.
   Lassan vezette ki a lovat az istállóból, hátán a lánnyal. Aysának a gondolatai össze-vissza kavarogtak a fejében, pro- és kontra érveket hozott fel arra, hogy a terve mennyire jó vagy éppen mennyire rossz.
   Egy ideig a fal mentén sétáltak, mikor egyszer csak az őrnagy megállt.
- Biztos vagy benne hogy ezt akarod? A kinti világban senkire nem számíthatsz, csak magadra.
- A hercegnő vagyok - jelentette ki a lány. - A döntésem végleges.
Az őrnagy bólintott.
- Hát legyen. Kiviszlek az erdőből, a közeli falu szélére. Onnantól magadról kell gondoskodnod.
   A lány bólintott, Gabriel pedig benyomta az egyik téglát. A lány nem tudta, honnan tudhatta a férfi, hogy melyiket kellett beljebb nyomni, mégis, a férfi kicsit sem tétovázva tette meg. A fal egy része kijjebb jött, majd mint egy rendes, sima ajtó, kinyílt. Az őrnagy fölugrott a lóra, és vágtára fogta. A lány félt, hogy leesik róla, olyan gyorsan száguldottak az ösvényen. Soha ilyen sebességet nem tapasztalt eddig. Elkapta a szabadságérzet. A boldogság, és a nyugodtság érzése, de ez nem tartott sokáig. Farkas falkát hallottak, de a lány nem gondolta, hogy ennyire közel vannak hozzájuk. Csak akkor jöttek rá, mikor a falka előttük volt már. Dante próbálta kikerülni őket, de letérve az ösvényről, a sima, poros út helyett, most kavicsos, köves, gyökeres úton kellett mennie a királyi paripának és az egyik ágban megbotlott és kicsuklott a lába. Az őrnagy hamar reagált, hála annak, hogy rajta páncélzat volt, megfogta a lányt, és így nem estek olyan nagyot.
- Szaladj! - rántotta fel a lányt. - Mássz egy magas fára és ne gyere le onnan. Ezek a farkasok most ellenek, védik a családjukat, esélytelen, hogy ne támadjanak meg. Menj, és ne nézz vissza!
   Aysa rémülten szedte a lábat, nem úgy látszott, hogy bármelyik farkas követné őt.
- Vajon az őrnagy megmenekül?
- Ugye nem hal meg?
- Mi lesz vele egyedül?
Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben szaladt. Ruháját széttépkedték a fák ágai, a tüskés bokrok. Aysa félt, szíve a torkában dobogott. Mostmár szívesen vágyott a palotába vissza, ahol biztonság vette körül.
   Szaladt egyenesen, ahogy a lába bírta, közbe jutott csak eszébe, hogy amit hallott, az a fájdalmas kiáltás, az őrnagy utolsó hangja volt.
A sűrű erdő lassan egyre ritkább lett, de még közel sem volt vége, mikor a lány egy hatalmasat esett az egyik kiálló gyökérben, és a sötétség teljesen elkábította.