Sziasztok!
Ez a nap is eljött... Fogalmam sincs, hányan fogják ezt látni, remélem pár emberhez azért eljut.
Elmondhatatlanul hálás vagyok annak a maréknyi embernek, akik szerették ezt a történetet. Tényleg, ti voltatok az ok, akikért kínkeservesen, de kicsikartam magamból a legutóbbi 2-3 fejezetet. De nem bírom tovább. Egyszerűen nyűgnek érzem ezt az egészet, a történetet meg borzasztóan gyengének.
Imádok fogalmazni, imádok verseket, cikkeket írni, még a novellák is hagyján, de a hosszabb terjedelmű, könyvszerű írások nem az én világom. Nem is a mennyiség miatt. A legnagyobb gondom, hogy a párbeszédeim borzalmasan gyengék, erőltetetten hatnak, közük sincs ahhoz, amit a már kiadott könyvekben olvasok.  A másik, hogy hiába csináltam karakterlapot, hiába írtam le előre a fő cselekményszál minden lépését, egyszerűen bénának tartom, elcsépeltnek. A szívem szakad meg, de azt hiszem, könyvírói karierrem itt véget ér. Húztam a dolgot, ameddig csak lehetett, a múltkor nekiültem az új fejezetnek. Háromszor írtam valami förmedvényt, háromszor töröltem ki az egészet. Nem megy. Nem az én világom.
Bocsánatot kérek azoktól, akik szerették amit csinálok, és esetleg még várták is az új fejezeteket. Bocsánat, bocsánat, bocsánat. És hatalmas köszönet, hogy itt voltatok, és támogattatok az olvasásokkal, csillagokkal.
Merengőre továbbra is töltöm fel a verseket, ha születik valami új. A blogomra továbbra is érkeznek cikkek, ha valakit érdekelnek ezek, szívesen megosztom a linkeket hozzájuk.
Hatalmas puszi és ölelés mindannyiótoknak!