Osszián óvatosan ülésbe tornászta magát, majd a takaró alá rejtett vázlatfüzetét és grafitceruzáját is előhalászta. Próbált annyira halkan mozdulni, amennyire csak tudott, hogy ne vegyék észre, hogy felébredt.

A homlokára tapasztotta a kezét, de feleslegesen, mert anélkül is érezte, hogy tűzforró a bőre. Mindegy, nem foglalkozhatott a lázával, mert neki kellett ülnie vázlatolni, hiszen már december 5-e volt, ő meg még sehol sem tartott a pályázattal. Az idei kulcsszó az „Űr” rengeteg lehetőséget tartogatott magában, és Osszián nem is tudta igazán, hogyan fogja meg a témát. Majd a vázlatok talán segítenek rendbeszedni a gondolatait.

Ahogy lefelé hajolt, azonnal belehasított az arcába a fájdalom. Nyögve szorította a kezét az orra mellé, hátha akkor enyhül a nyomás, de egészen addig nem lett jobb, amíg felfelé nem nézett. Osszián várt, a nyögése kihallatszott-e, de az anyja halkan pakolászott tovább a konyhában, Auróra a fürdőben lebzselt. Megúszta.

A doki egész hétre kiírta, de már szerda volt, és Osszián nem érezte úgy, hogy hétfőn képes lesz iskolába menni. Ha jövő héten is itthon marad, akkor majd a téli szünet előtti utolsó hétre fog beesni, az összes tanár mindenféle dolgozattal fogja várni, neki meg semmi ideje sem lesz rajzolni. Most volt muszáj.

Amikor újra a lap fölé hajolt, a homlokában megint lüktetni kezdett a fájdalom. Nem baj, kibírja!

Auróra lekapcsolta a fürdőben a villanyt. Osszián kezében a ceruzával, megdermedt egy pillanatra, hátha a húga benéz hozzá, de a lány a konyha felé indult. Osszián végre húzott egy vonalat. Az űrre próbált gondolni, de a fejében csak ragacsos nátha folydogált.

A konyhában felzenélt Auróra mobilja. Osszián a hörgős metált kínzásként élte meg, mintha valaki belülről fejszével ütötte volna a koponyáját.

Az űr, az űr, az űr, az űr, az űr...

A keze végre mozgásba lendült, bolygókat skiccelt a papírra, és végre beindult a fantáziája. Talán valami emberalak, a háttérben bolygók és csillagok. Az űr, mint a semmi, vagy az űr, mint a jövő. Esetleg az űr, mint a hiány.

Addig rajzolt, amíg meg nem hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Osszián riadtan nézett fel. Ki jöhetett hozzájuk reggel hétkor? Odakintről gyanús suttogás hallatszott be, így Osszián gyorsan a takaró alá dugta a vázlatfüzetet a ceruzával együtt, és visszafeküdt az ágyba. Csakhogy ahogyan a takarót magára húzta, a ceruza leesett az ágyról, és végiggurult a parkettán.

Azért Osszián behunyta a szemét, hátha nem is jön be hozzá senki, hátha nem is veszik észre.

Amikor nyílt az ajtó, Osszián megpróbált úgy kinézni, mint az édesdeden alvó beteg. Szíve a torkában dobogott. Csak benéznek, és mennek is tovább, és hagynak rajzolni, ezt mantrázta magának. Nem sokkal később ruhasuhogás hallatszott, majd becsukódott az ajtó. Osszián halkan kifújta a levegőt és kinyitotta a szemét, csak hogy a vigyorgó Bálint szemébe nézhessen.

– Lebuktál – mondta Bálint, majd felvette az ajtóig elgurult grafitot.

Osszián pislogva figyelte, ahogyan lehajol, a kapucnija előre hullik, majd vissza, amikor felegyenesedik. Tenyerén ott ült Osszián grafitceruzája. Arcán vörös foltok nyíltak, szőke haja az egyik oldalon rövidre volt nyírva, a másikon a füle alá ért. Apró mozdulattal megnyalta a száját és Osszián sosem kívánta még ennyire, hogy ne legyen beteg.

– Csak álmodlak? – kérdezte óvatosan Osszián. Nem volt az a lázálmodó típus, de Bálintnak most az egyetemen kellene lennie.

– Dehogy – felelte Bálint, majd Ossziánhoz sietett, és a hideg kezét a homlokára simította. Jól esett.

– Miért nem vagy az egyetemen?

– Ellógtam. Hazajöttem a legelső vonattal – vont vállat Bálint. Osszián csak most vette észre a kezében lévő táskát.

– Mert beteg vagyok?

– Meg mert hiányoztál – bólintott Bálint, majd ledobta a táskát, lehúzta magáról a pulcsiját, Osszián székére dobta, aztán Ossziánhoz lépett, és felemelte a takaróját.

– Tudtam, hogy rajzolsz.

A vázlatfüzet ott lapult a takaró alatt. Bálint nem nézett bele, csak az íróasztalra tette, majd végre tényleg bebújt Osszián mellé a takaró alá.

– Basszus, de forró vagy.

– Bocsánat, a láz – mormogta Osszián. Bálint hozzá préselődő teste annyira megnyugtató és otthonos volt, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét.

– Aludnod kellene.

– Itt maradsz?

– Persze.

Osszián elmosolyodott, aztán el is sodorta az álom. Az álom, amiben Bálintokat rajzolt, meg bolygókat és csillagokat.