Haloványan süt le a téli nap sugára
Az ég tetejéről Ossziánra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
Hisz Ossziánnak így is nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Így lesi a tizenekettedik osztályt a folyosóvégen.
A folyosón Bálint míg szerte lézengett,
Osszián az ablakban hangosan lélegzett.

Tengersok ember sétál el körülötte,
De ő egyikre a szemét sem vetette;
Egy karnyujtásnyira mentek a tizenkettedikesek,
Osszián kezei reáintettenek.

De nem ám a tizenkettedikesek lábira,
Hanem a csapatban a szőke Bálintra,
A szőke Bálintnak karcsu termetére,
Szép hosszú nyakára, gömbölyű szemére.

Bálint kapucnija fejére föl van húzva,
Nehogy a hideg tél jól kifogjon rajta;
Kapucni sötétből villog két szép arcocskája
Török Osszián csodálkozására.

Mert a folyosón álldogáló Osszián
A Török Osszián volt, ki is lehetne más?
Ki pedig a kapucnit a fejére húzta,
A Bálint az, Osszián szívének választottja.

„Szívemnek választottja, lelkem focistája!”
A Török Osszián így szólott hozzája:
„Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát szép zöld szemeidnek,
Gyere ki az osztályból, hadd öleljelek meg;
Vedd le a kapucnit csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”

„Tudod, Ossziánkám, örömest kimennék,
Ha a matekleckével lemaradva nem lennek;
Sietek megírni, mert mindjárt jön a Harkai,
Egyest kapok megint, ez lesz a harmadik.”

Ezeket mondotta a szőke csuklyás Bálint,
S a nyelvével elégedetlenül csettint.
De Török Osszián feléje elindul,
Közelebb megy hozzá, a csalogatva így szól:

„Gyere ki, Bálintom! gyere ki, feketén!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a Harkai nincs is itt mellettünk,
Hidd el, a matekkal könnyedén megleszünk.”

Kicsalta Bálintot édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.