~Mira szemszög~

A kis szóváltásunk után kimentem az udvarra, hogy közöljem Patrikkal, hogy sajnálom, de hazamegyek. Nem vagyok az a lány, aki megfutamodik annyitól, hogy egy köcsöggel kell egy légtérben lennie, de egyszerűen ezt a Zozó gyereket a hátam közepére se kívántam. Nem azért döntöttem úgy, hogy hazamegyek, mert gyáva vagyok, hanem azért mert semmi kedvem nem volt veszekedni. Na meg persze nem akartam elrontani Patrik sütögetős délutánját. Ja, bocsánat azt már a bátyja elrontotta. Miután szóltam Patriknak, hogy hazamegyek, elkezdett könyörögni, majd mikor már rájött,hogy felesleges idegesen berontott a házukba. Imi még annyit mondott, hogy megérti, és majd máskor találkozunk. A többieket nem hatotta meg, hogy leléptem. 

Lassú léptekkel indultam el hazafelé, mivel időm mint a tenger. Minek akkor sietni, úgy sem csinálok semmi érdekeset. Gondoltam, elmegyek bmx-ezni, mert úgy sincsenek most nem kívánt személyek a parkban, de már kezdett sötétedni, úgyhogy el is engedtem ezt az ötletet. Már az utca végén jártam, és éppen fordultam volna le, amikor...

-Mira.-szólított meg lágy hangon valaki, kezét pedig a kezeimbe csúsztatta. Hirtelen megfordultam, és amikor megláttam ki az rögtön elrántottam a kezemet. Visszafordultam, és folytattam az utam.

-Mira, állj már meg .-nyúlt megint a karom után, de még időben sikerült elhúznom a kezem.

-Mit akarsz?-fordultam teljes testtel a fiú felé, de nem számítottam, hogy ilyen közel lesz. Túl közel. Szinte mellkasunk összeért. Rögtön hátra léptem, Ő pedig csak mosolygott rám. Mit mosolyog?? Ez idióta...

-Csak azért jöttem, mert Patrik hisztizik, amiatt, hogy léléptél.

-Azt tudom. Nem megyek vissza.

-Hát jó, én megpróbáltam.

-Még is mit?-nevettem el magam kínosan.

-Visszahívni téged.-válaszolta egyszerűen.

-Közölted velem, hogy Patrik hisztizik. Ezt én is tudtam. Ez neked a visszahívás?

-Hát, ja. Az.

-Mit is vártam tőled?-kérdeztem, de inkább magamtól, mint tőle.

-Örülj már, hogy utánad jöttem.-ohh, borzasztóan örülök. Életem legszebb pillanata, sosem felejtem el. Remélem érzitek az iróniát.

-Akkor mehetsz is vissza.-mondtam, majd elindultam a házunk irányába.-Patriknak pedig mond meg, hogy majd talán máskor. 

-Amikor én nem leszek otthon?-jött utánam.

-Pontosan. És ne gyere utánam kérlek, idegesítesz.-lépkedtem tovább, anélkül. hogy hátranéztem volna az engem követő fiúra.

-Miattam léptél le. Szóval hatással vagyok rád.-ezzel megállt, és hallottam a beszédén, hogy mosolyog.

-Maximum olyan hatással, hogy bármelyik percben feltudnálak pofozni.-megint megfordultam, majd az előttem karba tett kézzel álló fiúra pillantottam és megforgattam a szemem.

-Ennyire megszeretnél érinteni?-leengedte a kezeit majd közelebb lépett felém. Automatikusan hátrébb léptem én is, mire ő megint lépést tett előre, én pedig végül a kerítésnek ütköztem háttal. Vészesen közel állt hozzám. Éreztem ahogyan veszi a levegőt, majd ki is fújja azt. Éjsötét barna szemeibe néztem, tekintetét ő is az enyémbe fúrta. Sokáig bámultuk így egymást. Arra lettem figyelmes, hogy szeme már nem a szemeimet nézi. Tekintete lassan cikázott a szám és a szemem közt. Közeledett felém és miliméterek választották el ajkait az enyémtől , amikor is észbe kaptam és elfordítottam a fejemet. Bal keze szorosan tartotta a kerítést a fejem mellet, hogy a fiú rám ne essen.

-Gyerünk Mira, üss csak meg bátran.-suttogta halkan a fülembe, hogy csak én halljam. Bár az utca kihalt volt, meg is úgy vigyázott a szavaira, mintha egy nyüzsgő emberek között lennénk.

-Szállj már le rólam.-mondtam, majd mellkasánál fogva ellöktem magamtól. Úgy vigyorgott, mint, aki most kapta meg élete legjobb karácsonyi ajándékát. Megkerültem a fiút, majd szaporábban szedtem a lábaimat. A sarkon még hátrapillantottam, de bár ne tettem volna. Ugyan ott állt, a régi zöld vas kerítésnek dőlve. Egyenesen engem nézett és még mindig mindig óriási mosoly ült a száján. Gyorsan elkaptam a tekintetem, majd sietősre váltva a tempót indultam hazafelé.

 Alig vártam, hogy hazaérjek. Nem lakom olyan messze tőlük, de még is mintha évek alatt értem volna el a kapunkig. Útközben egész végig azon gondolkodtam, hogy mi volt ez az egész, ami két perccel ezelőtt történt. Hirtelen beugrott a két barna csillogó szempár, ami olyan sötét volt, hogy percekre eltudna veszni benne az ember. Majd a résnyire nyitott halvány rózsaszín ajkak, amik az én számra pályáztak. Újból és újból lejátszódott ez a fejemben. Végül értetlenül ráztam meg a fejemet. Majd 10 perc kapuban állás után lenyomtam a kilincset. 

A lemenő nap sugarai gyéren világították meg a döbbenettel teli arcomat.

Kempf Zozo az előbb akart megcsókolni. Engem.

🌸Úristen! Nagyon szépen köszönöm a több mint 300 megtekintést! Itt az új rész is , ennek örömére. Jó olvasást!❤🌸