Madison

Hát persze, hogy én vagyok az a szerencsétlen, elsett barom aki a Halálzónában ragadt. Persze, hogy mindenki el tudott menekülni, engem pedig eltapostak, mire felnéztem a családom sehol sem volt.

Meg fogok halni

Úgyhogy akár be is mehetnék az erőműben legalább hamarabb érne már a halál. Igaz, tegnap történt minden, de én meg akarok halni.

Lassan elindultam a mag felé, ahol annak idején a hatalmas robbanás történt.

Dúdolást hallok a valahonnan. Valaki egy szomorkás dallamot dúdol.

Mégsem vagyok egyedül!

Reménykedve léptem a bokrok közé, s valóban ott ült valaki a földön. Munkásruhája koszos, haja a szemébe lógott, smaragdzöld tekintetét rámemelte.

-Helló.

Köszöntem mire ő meglepetten vonta fel a szemöldökét.

- Te látsz?!

- Persze.

- Nem! Nem igaz, végre egy látó! Ember vagy?

- Nem, zombi! - forgattam meg a szemem.

- Én pedig szellem!- lelkendezett.

- Na persze.

- Nekem elhiheted, hogy szellem vagyok, csajszi.

- De, de én látlak!

- Tudom. Különben mi a francért beszélnél hozzám?

Talán ez volt az a pillanat amikor totálisan beléd estem, Alexander. Ahogy olyan szerencsétlenül bámultunk egymásra két elesett harcos.

Alexander

Szellemként élni a Zónában nem túl szórakoztató. Fütyürészhetsz semmit téve egész nap, átsuhanhatsz a radioaktivitástól bűzlő falakon. Amikor azonban már két éve ezt csinálod, kezd kissé unalmas lenni.

Éppen egy melankónikus dalt dúdolva ültem a bokorok között, mikor valaki odalépett.

Csodaszép volt, haja szőke, szeme kristálykék (márha van ilyen szín), kék blúz volt rejta, farmerral.

Beszélt hozzám. Látott.

Azt hiszem ekkor szerettelek meg teljes szívemből, Maddie.