Depresszió. Jelentése: Nyomott hangulat; lehangoltság, elkedvetlenedés.

Legalábbis ezt írja róla az értelmező kéziszótár. A valóságban ez nem ennyire egyszerű dolog. Lehetsz egyszerre levert, miközben száz százalékon pörögsz. Akarhatsz élni, beleállni teljes mellszélességgel az előtted álló akadályokba, miközben annyira félsz még lélegezni is, hogy inkább csak ülsz a szobádban és meg sem mozdulsz. Társaságra vágysz, ugyanakkor pisilni sincs erőd kimászni az ágyból. Eltelhet úgy egy egész nap, hogy egy falatot sem ettél, a gyomrod már elviselhetetlenül fáj, de egyszerűen annyira nem akarsz élni, hogy inkább nem foglalkozol vele.

És tudod, mi a legszarabb a depresszióban? Az, hogy kibaszottul nem tudod, hogy mi történik körülötted. A napok telnek, ismétlődnek. Felkelsz, dolgozol, úgy teszel, mintha minden rendben lenne, pedig kurvára fullaszt az egész. És a legpoénosabb benne, hogy szeretnéd, ha jobb lenne, mégis rohadtul félsz attól, hogy más irányt is vethet az életed. Beletörődsz a mostba és nem érdekel a jövő. Már nem álmodozol, már minden mindegy, csak teljen el a kibaszott nap, hogy lefekhess végre aludni és reménykedsz benne, hogy nem lesz már számodra holnap.

Nekem a tegnapi nap után nem volt ekkora szerencsém.

Tompa vagyok.

A szívem zakatol (sicc!), de az agyam nem érzékel semmit. Idegesítő. Egy ideje ébren vagyok, de nem merek megmozdulni. Csanád az ágy szélén alszik, fogja a kezem. Egész éjszaka itt aludt volna?

A kezem meg-megremeg, a fiók felé bámulok. Kell az anyag.

Próbálom elérni Csanádon keresztül a telefonom, kevesebb sikerrel, mint ahogy én azt elképzeltem. Nagyot sóhajtva fordulok vissza a plafon irányába.

– Csak szólj és odaadom – mormogja Csanád.

Felnézek rá, a szeme még mindig csukva van, talán meg sem szólalt, csak én képzeltem be. Lassan kinyílik az egyik szeme, álmosan néz le rám. Elmosolyodok.

– Itt maradtál.

Komótosan bólint, majd hirtelen felül, elengedi a kezem és megdörgöli a szemét.

Fura. Hiányérzetem támad.

Leveszi a telefont a töltőről és átnyújtja nekem.

– Bocs, de lenémítottam, egész este keresett valami Tamás. Nyugi, nem néztem bele, csak idegesített, hogy folyton zizeg. Jobban nézel ki.

Kicsit megszeppenve veszem el tőle a telót. Arca kifejezéstelen, nyoma sincs a tegnapi bohókás Csanádnak.

Tutira bipoláris.

– Jobban is érzem magam – mosolyodok el. – Köszönöm.

– Örülök neki. Ma itt maradsz az ágyban, nincs vita.

– De Csanád! – nyafogom. – Nem beteg vagyok, csak sokat ittam éhgyomorra.

Megforgatja a szemét egy mély sóhaj kíséretében.

– Rohadtul megijesztettél.

Szemében leheletnyi szomorúság jelenik meg. Bűntudatom van.

– Bocsánat – hajtom le a fejem.

– Ki van még a gyomrod, vagy jöhet egy kávé?

– Még mindig nem kávézom – nevetek aprót.

– Igaz. Én viszont iszok egyet, hozzak egy pohár vizet? – áll fel az ágyról egy nagy nyújtózkodás kíséretében.

– Köszönöm, nem.

Sarkon fordul, és itt hagy a gondolataimmal együtt. Mi a francot akart tőlem Tamás?

Hülye kérdés, na ugyan mit akart volna?

Feloldom a telefont és lesápadva nézem a húsz hívásjelzést és a majdnem ugyanennyi üzenetet. Az elejére pörgetek.

„Jót aludtál?"

„Este találkozhatnánk."

„Írj, ha van kedved."

„Élsz még?

„Ne csináld, most már kezdek aggódni."

„Kikapcsoltad a telefont? Nem érlek el, írj!"

„Nem vicces, elkezdjem hívogatni a környező kórházakat?"

„Basszus, Prince..."

Felmegy a vérnyomásom, reszketek a feltámadó adrenalintól. Ez aggódott értem. Apró nevetés hagyja el a szám. Kilenc óra múlt pár perccel, talán már ő is ébren van. Magamra csukom az ajtót, tekerek egy jointot és kimasírozok az erkélyre, tárcsázom Tamást. Pár kicsengés után fel is veszi.

– Kapd be, egész nap hívtalak tegnap!

– Neked is madárcsicsergős jó reggelt!

– Azt – morog. – Mi a franc történt tegnap?

– Semmi különös. Beszívtam, egész nap a halálon merengtem, a telóm lemerült, aztán bepiáltam, hánytam és elaludtam. Bocs.

– Ez igen...

– Mi van?

– Nem csinálhatod ezt, az éjjel elhagyott sikátorokat néztem át a holttested után kutatva.

– Oda ne rohanjak, na nem mintha nem járulnál hozzá a halálomhoz.

A másik oldalon egy ideig csend van.

– Talán innentől kétszer meggondolom, hogy eladok-e neked bármit is.

– Felfújod ezt az egészet – sóhajtom. – Tudok magamra vigyázni. Elvégre már öt éve ennek a rabja vagyok, és még egyszer sem adagoltam túl magam.

– Nem akarom, hogy miattam essen bajod.

– Előbb is gondolhattál volna erre, mucika.

– Apád a mucika.

– Az enyém nem – csípem az ajkaim közé a cigit. – Átmenjek, megnyugtassam a sérült kis lelked? – búgom olyan szexin, amennyire csak tudom. Úgy érzem most nekem is jól esne a társasága.

Inkább csak a farka – kuncog Monica.

Már csak te hiányoztál...

– Az lehet, hogy nem lenne rossz ötlet – válaszol Tamás.

– Felveszel, vagy metrózzak?

– A tegnapi után? Kizárt, hogy egyedül gyere.

Felnevetek.

– Nyughass már, nem vagyunk együtt!

– Nem, de attól még törődöm veled.

– Ja, képzelem. Ismersz össz-vissz két hónapja és eddig a pontig nem is beszéltünk valami sokat. Ó, és lehet, hogy mondtam már, de te vagy a dílerem. Csak dugni akarsz, és nincs is ezzel baj. Én is akarok. Adj fél órát és kész vagyok.

Nagy sóhaj hallatszódik felőle.

– Oké. A szokott helyen várlak.

– Csók. – Azzal kinyomom a telefont és átsurranok a fürdőbe rendbe szedni magam.

     A múltkorihoz képest egészen szexire veszem a figurát, még sminkelek is. Cseresznye ízű szájfényt kenek a számra, amikor végzek mindennel. Valamiért betegesen vonzódom mindenért, ami cseresznyés. Rágó, szájfény, parfüm, minden jöhet.

Lehet, előző életemben volt egy cseresznye farmom, és hatalmas abroncsos ruhákban szedtem a rózsás kötényembe a cseresznyét, aztán a piacon árultam nevetségesen kevés pénzért, ezért vagyok még ebben az életemben is csóró.

Vagy azért, mert mindig elpörgetem azokat a szaros manifesztálós videókat a Tiktokon.

Sosem tudjuk meg.

Kihúzgálom a rakoncátlan szálakat a csigákba rendeződött hajamon, majd utoljára végigmérem magam a tükörben. Tökéletes, kevésbé nézek ki szánalmasnak, mint legutóbb.

A tükörből veszem észre, hogy félig ki van húzva az éjjeli szekrényem fiókja. Hupsz. Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán gyorsan még szívhatnék egyet, de elvetem az ötletet. Jó volt úgy dugni Tamással, hogy teljesen szét voltam csúszva, de azt hiszem, most egy kicsit józanabbul akarok hozzáállni. Legfeljebb, ha nem tetszik úgy, akkor majd a második menet előtt kérek tőle valamit, ami felpörget.

Probléma megoldva. Elképesztően rugalmas vagyok.

Hátamra dobom a táskámat, és kilépek a szobából.

– Készülsz valahová?

Megrezzenek Csanád hangjától. Felé fordulok, a konyhapultnak dőlve kávézik. Nyelek egyet és elmosolyodok.

– Egy barátommal találkozom.

– Tamással?

– Történetesen igen – kezdem felhúzni a magassarkú szandálom.

Csanád nem szól egy szót sem, csak nekiáll elmosni a csészéjét. Úgy néz ki, hogy a buli után összepakoltak maguk után, ugyanis olyan az egész lakás, mintha a tegnap este meg sem történt volna.

Összeráncolt szemöldökkel egyenesedek ki.

– Most mi az, nem mondasz semmit?

– Mit mondjak? – nevet fel. – Felnőtt ember vagy. Itthon éjszakázol? – vonja fel az egyik szemöldökét.

– Nem tudom.

– Jó.

Valamiért annyira feszélyezve érzem magam. A számat rágcsálva sóhajtok nagyot.

– Akkor szia.

– Pá – int egyet és sarkon fordul a szobája felé.

Megvonom a vállam, és kilépek az ajtón. Szemem elé kerül Laca bá' csukott ajtója, beharapom az alsó ajkam, és két nagy lépéssel elélépek. Határozott három kopogást intézek az ajtóra, ami kisvártatva ki is nyílik.

– Csók, Laca bá'! – vigyorodok el. – Nem maradt véletlen abból a tegnapi pálinkából egy kevéske? – suttogom közel hajolva hozzá.

Cinkos mosollyal kuncog és a mutatóujjával beljebb hívogat.

– Hogyne lenne! Tán ízlett?

– Mi az hogy! – dobom le magam a konyha asztal melletti székre.

Kezem az asztalon hever, érdekes tapintású műanyag terítő van ráterítve, a sarkoknál már feslett, a minta is ki van rajta kopva, koszos rajzszög rögzíti az asztalhoz. A világosbarna falakon mindenféle mintájú kerámia tányér díszeleg, elmosolyodok. Anno mammernak is voltak ilyen tányérjai, de sosem kerültek fel a falra, a padláson porosodnak. Azt mondta, hogy azok még az ő nagymamájáé voltak, amiket megörökölt az anyja, végül ő. Felajánlotta anyámnak, neki nem kellett, azt mondta, ebben a modern világban ennek már nincs helye. Akkor megnyugtattam, hogyha egyszer elköltözöm, magammal fogom hozni azokat a tányérokat. Kövér gombóc furakodik a torkomba. Már nem is emlékszem, hogy milyen mintájuk volt, megfelejtkeztem róluk. Laca bá' apró, sörös korsó alakú feles poharakba tölti a pálinkát, az övét felemeli, én pedig visszatartva a könnyeim újra elmosolyodva hozzá koccintom az enyémet az övéhez.

– Isten, Isten! – mondja és lehúzza a pohárka tartalmát.

Én is így teszek, remélve, hogy az alkohol égető tüze elporlassza a gombócot a torkomban. Nem így lesz.

Picsába.

– Mi a baj lányom? – ül le szembe velem az öreg. Aggódó tekintete belemarkol a lelkembe. Mammeren kívül sosem nézett rám így senki.

– Mi baj lenne, Laci bácsi? – nevetek aprót.

– Ugyan lelkem, hát látom, hogy nyomja valami a szíved.

A gombóc a duplájára növekszik, próbálom lenyelni, de kibuknak a szememből az előbb visszatartott könnyeim.

– Hülyeség az egész – törlöm meg a szemem. Szorul a mellkasom, a könnyek csorognak az államon. Lesírom a sminkem, faszom.

– Az érzéseink nem hülyeségek. No. Meséld el, mi bánt?

Egy darabig hallgatok, aztán újra megtörölve az arcom nagyon sóhajtok.

– Tudja, hiányzik az otthonom – mondom halkan.

– Ez teljesen érthető.

– Nem, ez a legkevésbé sem érthető. Ott... engem nem igazán szerettek – fészkelődök a széken, nem akarok erről beszélni, valahogy mégis elhagyják a számat a szavak. – Én voltam a család fekete báránya, tudja?

– Ez biztosan nem igaz – simogatja meg érdes tenyerével a kézfejem.

– De, sajnos igaz. – Egy pillanatra újra elhallgatok, majd elmosolyodva felállok. – Köszönöm a pálinkát, Laca bá', de azt hiszem, most mennem kell.

Megértően bólint, és feláll, hogy ki kísérjen.

– Aurorácska, ha bármikor szeretnél beszélgetni egy pohárka mellett, csak kopogj át, a feleségem is biztosan örülne, olyan ritkán járnak haza a gyerekek.

– Rendben – mosolygok rá az ajtóból.

     Egészen Tamás kocsijáig azon gondolkozom, hogy mi vihetett rá arra, hogy ennyire megnyíljak egy idegen embernek. Mielőtt a sarkon lefordulnék, bekapok egy rágót, és egy kirakatban megnézem, mennyire folyt le a sminkem. Szerencsére csak egy kisebb szempillaspirál folt árulkodik arról, hogy sírtam, ezt gyorsan letörlöm és befordulok a kis utcába, ahol találkozni szoktam Tamással. Már várt rám.

– Hali! – dugom be a fejem az anyósülés felőli lehúzott ablakon.

Megrezzenve fordul felém.

– Szia.

– Morcos vagy – közlöm, miközben beugrom a kocsiba, és bekötöm magam.

– Nem mondod?

– Végig ilyen leszel?

Nagyot sóhajtva fordul ki a parkolóból.

– Nem.

– Akkor jó. – Végignézek rajta, egy sima fekete pólót és egy farmer rövidnadrágot visel. Teljes rálátást kapok izmos karjára, beharapom az alsó ajkam. – Jól nézel ki.

Elvigyorodik.

– Máris legelteted rajtam a szemed? – pillant rám.

Megforgatom a szemem.

– Tudod, ilyenkor azt szokták mondani, hogy „te is".

Felnevet és a csupasz combomra rakja a kezét. Még ebben a hőségben is jól esik a meleg érintése.

– Te is nagyon jól nézel ki.

A feje tetejéről a szeme elé csúsztatja a napszemüvegét, ami valahogy még macsósabbá varázsolja. Miért vonzanak engem ezek a stílusú pasik?

Hamarosan megérkezünk a házához, már nem megy előre a kutyákat megfogni, hiszen már ismernek. Ahogy becsukja az ajtót, neki is szorít, és az ajkaimra kap. Belemosolygok a csókba. A szájfényem egy része már az ő ajkán van, látszólag nem törődik vele. A combom alá nyúlva kap fel, ujjait a rövid nadrágom alá csúsztatja, megmarkolja a seggem.

Megcsap a parfümjének illata, fűszeres, illik hozzá. Frissen borotvált arcára simítom a tenyerem, annyira puha. Végigcsókolok egészen a nyakáig, ott elidőzök, hangos sóhajokkal tudatja velem, hogy tetszik neki, amit csinálok.

– Gyere, menjünk fel – sutyorog a fülembe, aztán ráharap a fülcimpámra.

Mint két hormonzavaros tini, szinte felfutunk a lépcsőn a szobájába. A bevetetlen ágyra ugrok, ott feltérdelek és a pólójánál fogva húzom magamra. Követelőzően marcangolja a szám, kezével feltérképezi az egész testem.

A szikrák közöttünk futótűzzé alakulnak át, perzseli a bőröm, de nem fáj, csak még többet akarok. Hömpölygő lávafolyam akarok lenni, és magammal akarom rángatni őt is. Mohón szabadítjuk meg egymást a ruháktól, felesleges akadályok, amik közénk állnak. Tamás fantasztikus. Minden szempontból. Tudja, hogy hol és hogyan érjen hozzám, olyan, mintha mindig is ismerte volna a testem gyenge pontjait.

Bárcsak lett volna otthon egy hasonló kaliberű dugópajtim. Megkímélhettem volna magam a koszos benzinkutas dugások élményeitől, amiket nős pasasokkal csináltam. Megborzongok az emlékre, visszagondolva elég szánalmas voltam.

Vagyok.

Hiszen mivel különb az, amit most csinálok?

Ugyanolyan szánalmasan vágyok minden pillanatra, amikor elhitetem magammal, hogy nem azért fekszik le velem ez az ember, mert jó a testem, hanem azért, mert meglátott bennem valamit, ami miatt esetleg szerethetne engem. Ugyanúgy rávetettem magam, mint ahogy azokra a férfiakra a mocskos lebujokban, csak a körítés más.

Szarom le.

Még ha szeretném is, hogy szeressenek, nem engedhetem meg magamnak azt, hogy bárkit is beengedjek abba az őrületbe, ami körülöttem van. Jó ez így nekem. Eltöltünk pár kibaszott jó órát egymás társaságában, aztán megy mindenki a dolgára felesleges körmondatok és érzelmekre nem pazarolva az időt.

Felnyögök, ahogy megérzem Tamás farkát magamban, ez hirtelen ért, azt hiszem, túlságosan elmerengtem magamban. Vajon észrevett belőle bármit is?

Túl józan vagyok.

Azért akartam tisztábban csinálni, hogy ne vonja el a figyelmem az a hülye ribanc Monica. Erre a saját gondolataim fosztanak meg a tiszta élvezettől. Ez ellen tennem kell valamit.

Kicsusszanok Tamás alól és a hátára lökve mászok rá. Ő nem habozva húz magára. Egyszerre nyögünk fel. Egy pillanatra megállít, látom rajta, hogy küszködik magával, elvigyorodok.

– Mi a baj, drága? Nem bírod a nyomást? – Óvatosan mozgok rajta, hátravetett fejjel nyög. Én tovább mozgok, egyre lendületesebben, egy ponton újra megállít és fordít rajtunk.

– Most véged, te boszorkány – súgja a számra, majd egy erőszakosabb csókot hagy rajta.

Kezeimet összekulcsolva a fejem fölé szorítja. Csókolni kezdi a testem minden szegletét. A bőröm felel a csókjai hívó szavára. Libabőr fut végig az egész testemen, ahogy apró csókokkal halad egyre lejjebb. Végigcsókol a hasamon található vízszintes hegen, elmosolyodok, de csak egy pillanatra. A következőben már a takarót szorítom magam alatt és szentségtelen jelzőkkel illetem a Mindenhatót.

Jó pár hosszú perc után pihegve fekszünk egymás mellett a plafont bámulva. Tamás zihálva felnevet és felém fordulva egy óvatos csókot hagy a tenyeremben, majd felül az ágyban, és remegő kézzel kivesz egy szál cigit az éjjeliszekrényére dobott dobozból. Hasra fordulva támasztom meg a fejem az ágyra könyökölve. Mosolyogva figyelem a mozdulatait. Csak most látom, hogy mennyire kidüllednek a karján az erek. Szexi.

Rágyújt, majd felém tartja a dobozt, egy félig kihúzott szállal. A szám közé csippentem és felülve várom, hogy meggyújtsa nekem.

– Most tényleg az ágyban cigizünk? – kérdezem kifújva a füstöt.

Megvonja a vállát.

– Ja.

– És, ha kiég?

– Veszek másikat.

– Ja, el is felejtettem, hogy a bőröd alatt is pénz van, Mr. Nagyarcú – forgatom meg a szemem.

– Ilyenek vagyunk mi gazdagok. Nagyképűek és piszok jól nézünk ki – mormogja az ajkamra, és ott hagy egy csókot.

Másabbat, mint amit pár perccel ezelőtt. Megnyalom a kipirosodott alsó ajkam, megízlelem őt.

– Nem is értem, miért nem marad meg melletted egy nő sem.

– Ezt mégis kimondta?

Széttárom a kezem körbe mutatva a szobán.

– Ha lenne bárki is, akkor az most itt lenne és nem én melegíteném fel az ágyad pár óráig.

– Ha hiszed, ha nem, volt – szív mélyet a cigibe, és félig törökülésbe feljebb húzódik az ágyon, kettőnk közé rakva a hamutartót. Belehamuzok, aztán a halántékomon támasztom meg a hüvelykujjam, várva, hogy tovább meséljen. – Pár évig jártam egy nővel, ide is költözött, talán szerettük is egymást egy ideig, aztán rájöttünk, hogy nem ugyanazt akarjuk. Róla kiderült, hogy leszbikus, rólam meg az, hogy hiperszexuális vagyok – von vállat.

– Az mit jelent?

– A szexfüggőség szép kifejezése – vigyorodik el.

– Azt nem nimfomániának hívják?

– Nőknél, de – bólint és újra beleszív a cigibe. – Egyébként neked miért nincs senkid?

– Ez komoly kérdés? – nevetek fel.

– Aha.

– Drog- és alkoholfüggő vagyok. Nem gondolod, hogy bárkit is belekevernék ebbe.

– Általában ez nem szokta érdekelni a függőket.

– Én nem olyan vagyok, mint mások.

– Az már egyszer igaz – mosolyodik el. Utolsót szív a cigibe, és elnyomja. – Tudod, gondolkoztam már ezen, ránézésre nem tűnsz függőnek, hogy csinálod? Hogy nem megy rá az elméd erre az egészre?

– Rámegy – bólintok. – Csak tehetséges vagyok a problémáim elrejtésében.

Látom rajta, hogy valami foglalkoztatja, de nem kérdezi meg, én pedig ráhagyom. Semmi kedvem lelkizni. Elnyomom a cigit, és az ölébe ülve megcsókolom. Kezét a derekam köré fonja és elölről kezdjük, amit az előbb abbahagytunk.