Aurora Florence Prince egy átlagos huszonöt éves lány, átlagos barátokkal, átlagos munkahellyel és átlagos problémákkal. Egyetlen szenvedélye van, a drogok. Na és az alkohol. Tizenkilenc éves kora óta dolgozik, azóta saját magát tartja el. Most viszont úgy dönt, hogy kiszabadul a mókuskerékből, amiben hosszú ideje bent ragadt. Ott hagyja a családját, hogy távol tőlük új életet kezdhessen. Felmondott a munkahelyén, és minden megtakarítását összeszedve, egy bőrönddel és egy sporttáskával Magyarországra költözik. A hátán egy kisebb hátizsákkal sétál a repülőgépen a helyét keresve. Kezeivel belekapaszkodik a táska pántjaiba és egyáltalán nem zavartatva magát, hangosan rágózik. Egyetlen egy üres ülés volt már csak a gépen, de azért leellenőrzi, hogy oda szól-e a jegye. Nyugtázza magában, hogy valóban ide kell ülnie, majd egy nagy buborékot fújva leveszi a táskáját és ledobja az ülésre. Szőke, hullámos haja laza kontyba kötve pattog a feje tetején. Megigazítja magán pink haspólóját. Ezen kívül még egy magasderekú, szaggatott farmert visel, a derekán neon lime színű susogós pulcsi díszeleg, lazán rákötve. Fehér sportcipővel koronázta meg cseppet sem szokványos szettjét. Leülve ügyet sem vet a mellette ülő férfira, aki az arcába húzott fekete pulcsival és egy meglehetősen nagy napszemüveggel a fején tekint ki a repülő ablakán. Aurora ölébe veszi hologramos kistáskáját, és kiveszi a fülhallgatóját belőle, de még nem rakja be a fülébe. Beköti magát, és vár a felszállásra. Sohasem utazott még repülőn, így eléggé izgul.

Valahogy így mutatna be egy narrátor, ha egy könyvbéli szereplő lennék. Jó, mi?

Hali!

Aurora vagyok, és ez itt a Jackass.

     Nem kellett a felszállásra sokat várni, ugyanis az utaskísérő tájékoztatása után szinte azonnal elindul a repülő.

Bazdmeg, ez kurva szar.

Az emelkedés kínzó perceit légzésgyakorlatokkal próbálom könnyebbé tenni.

Gyerünk, szív... sűrít, fúj, kipufog. Ja, nem, ez egy dalszöveg.

Jót kuncogok a saját hülye poénomon, a mellettem ülő ügyet sem vet erre, továbbra is unottan tekint ki az ablakon, az ülésen megtámasztva a fejét.

Ez hülye. Hogy lehet ezt ilyen nyugisan kibírni?

Hosszan fújom ki a levegőt, amikor elérjük a repülési magasságot. Kikapcsolom az övemet, és berakom a fülhallgatót. Elindítok egy tetszőleges zenét, ami a telefonomon van, majd újra a táskámhoz nyúlok, és egy könyvet veszek ki belőle. George Orwell 1984 című regénye. Körülbelül a könyv negyedénél bele van tűzve egy régi McDonaldsos blokk, mert amikor elkezdtem olvasni egy hosszú nap után a hazafelé tartó buszon, ez volt kéznél hirtelen könyvjelző gyanánt, azóta pedig nem is kerestem rendes könyvjelzőt hozzá. Na, nem mintha lett volna ilyesmim, folyton random papírfecnikkel, vagy esetleg ceruzával jelzem magamnak, hogy hol is tartok éppen.

Kamuzok, nem is szoktam olvasni.

Dináé a könyv, ezt adta búcsú ajándéknak, hogy „okosabban érkezz Magyarországra".

Milyen kedves.

     Igazából nem is tudok a könyvre figyelni, mert állandóan el vonja valami a figyelmem. Felpillantgatok, kíváncsian figyelve a körülöttem lévőket. Végül el is rakom a könyvet, és a fülhallgatót is a táskám mélyére. Hátradőlök az ülésén, és az ölemben összekulcsolva a kezeimet nézelődök. A másik oldalon lévő széksorban egy anyuka ül a kisfiával. A kisfiú végig az ablakra tapadva kémleli a vattacukor felhőket, szinte meg sem moccan előle, így az anyuka is nyugodtan tudja a divatmagazinját olvasgatni. Előtte egy idős házaspár ül, kuncogva sutyorognak, egymás kezét szorongatva. Egy pillanatra elmosolyodok. Mindig is vágytam erre. Valakivel annyira szeretni egymást, hogy az életét a legvégéig összekösse valaki máséval. Egy olyan valakivel, akit tiszta szívéből, őszintén szeret.

– Elnézést – hallom meg magam mellett a szomszéd férfit. Felé fordítom a fejem, akkor látom meg, hogy felállt a helyéről és valószínűleg arra vár, hogy kiengedjem.

– Jaj, bocsánat – mosolyodok el szórakozottan, és feljebb ülök, hogy a férfi elférjen a lábam előtt, aki se szó, se beszéd, ki is kerül, és a mosdó felé veszi az irányt.

Érdeklődve nézem a távolodó idegen hátát. Összehúzatlan fekete pulcsija egyik fele lebeg, ahogy siet az illemhelyiség felé. Hosszú fekete haja csigákba rendeződve libeg utána.

Tisztára, mint egy göndör Piton professzor.

     Az egyik stewardess megáll mellettem.

– Elnézést kisasszony, ajánlhatok esetleg mogyorót, vizet, bármit?

– Milyen alkoholt tartanak a gépen? – fúrom a tekintetem az övébe. Megrökönyödve néz vissza rám.

– Öhm, whiskey, vodka, illetve gin van raktáron.

– Vodkából kérnék kettőt.

A nő szemeiből áradó döbbenet szinte fojtogat. Megvonom a vállam.

– Ideges vagyok, ez az első repülőutam.

Megkönnyebült sóhajjal veszi fel újra tökéletes mosolyát és egy „máris hozom" válasszal a következő utashoz érkezik.

Szőke haja gondosan, szoros kontyban simul a tarkójára kék sapkája alatt, az ugyanolyan színű kosztümje pedig teljesen felveszi a teste vonalát. Egy fia ránc sincs rajta. Megpillantom a mosdóból kilépni az ismeretlen ismerőst. A körmöm mellett a bőrt rágdosva figyelem, ahogy egyre közelít és egy mosoly kíséretében kikerüli a stewardesst. 

Harapás. Fájdalom. Vér. Még egyszer.

Mikor visszaér, automatikusan feljebb húzom a lábam, hogy a férfi be tudjon ülni a helyére, mire kapok egy kedvesebb köszönetet, de az út további részén a férfi újra csendbe burkolózva néz ki a fejéből. Én is úgy döntök, hogy inkább megnézek egy filmet.

     Jó pár órával később megkezdi a repülő a leszállást.

Cseppett sem tetszik ez a helyzet.

Sokkal rázósabb, mint a felszállás volt, ezért görcsösen az ülésébe kapaszkodva próbálom túlélni ezt az egészet. Alapvetően nem vagyok egy félős fajta, de az eleve hosszú repülőút miatt már eléggé frusztrált lettem és ez a furcsa szituáció még jobban feszélyez.

Na meg hát ugye a szervezetem is hiányolja már a szokásos mámor adagját.

Hangos puffanással jelez a gép, hogy földet ér és pár másodpercre a repülő is megrázkódik. Visszatartott lélegzettel, lehunyva a szemeimet várok, hogy végre megálljon a gép. 

A szám belső részébe harapok.

Vérvérvér.

Amikor ez megtörténik, szinte felpattanok a helyemről, magamhoz rántva a táskámat indulok el a kijárat felé, mintha puskából lőttek volna ki.

Milyen hülye hasonlat már ez. Ezt is mammertől tanultam. Nyilván.

Minél előbb le akarok szállni, mielőtt még elhatalmasodna rajtam a pánik. Ahogy kilépek a friss levegőre megmagyarázhatatlan nyugalom jár át. Hatalmas levegővételekkel araszolok le a lépcsőn, egyenesen a reptér aulájába tartok, hogy felvehessem a csomagjaim.

     A sporttáska hamar előkerül, viszont a bőröndre még sokat kell várni. Időközben a gépről ismerős arcok kezdenek mellém szállingózni. Rajtam kívül már csak pár ember várja a csomagjait. Megpillantom orgonalila bőröndömet, amit anyám kifejezetten utál, főleg, hogy mindenféle matricával van tele ragasztgatva. Közelebb lépek a futószalaghoz, hogy megpróbáljam leemelni, de annyira nehéz, hogy nem boldogulok vele. Hirtelen benyúl mellettem egy kéz, könnyedén lerántja a bőröndöt a szalagról. Megilletődve nézek a mosolygós szemű, magas férfira, aki történetesen az útitársam volt. Egy halvány mosoly kíséretében megköszönöm a segítséget, és magam után húzva a bőröndöt a reptér mosdója felé veszem az irányt.

Várok valakit. 

Egy roppant fontos személyt. 

Mert mi az, amit egy mámorért mindent megadó lány elsőként megtesz, ha teljesen máshova költözik?

Naná, hogy szerez egy dílert.

Csakhogy a tagnak már itt kellene lennie, viszont a mosdó előtt egy lélek sincs. Bemegyek a slozira is, hátha ott van, de sokszoros szólongatás után és minden fülkébe benézve sem találok ott senkit, ezért újra kimegyek, és leülök egy padra.

A lábam ösztönösen ideges dobolásba kezd. Mit szépítsek rajta? Pangok.

További fél óra várakozás után sem jött senki, így ingerülten nyúlok a telefonomhoz. Már tárcsázom is az otthoni anyagosom számát. Hál istennek pár csörgést kellett csak várnom rá.

– Áhh, szia Gyógymanó, hogy s mint? Élvezed a magyar levegőt?

– Élvezném, ha itt lenne a tagod.

– Na, miért vagy morci? Megártott a repülés?

– Nem vicces Diego, hol az embered? Rég itt kellene lennie.

– Nyugodtság van, amigo! Ismersz már vagy nyolc éve, cserbenhagytalak én bármikor is? Ha azt mondom, hogy megbízható az emberünk, akkor az is.

Mérgesen fújtatok egyet, majd meglátom, hogy egy egészen jól öltözött férfi egyenesen a szemeimbe nézve, határozott léptekkel sétál felém.

Nem igazán erre számítottam.

– Asszem' ő tart éppen felém, leteszlek, ha mégsem ő volt az, tíz perc múlva megint hívlak.

– Ay, ay gyógymanó, pusszancs.

– Ne hívj így – mordulok rá, de válaszul csak nevet egyet, és kinyomja a telefont. – Átkozott mexikói.

A férfi nemes egyszerűséggel leül mellém, és elővesz egybarna papírzacskót, abból pedig egy tortilla tekercset, aminek a papírjára rá van írva, hogy Diego.

Igen, határozottan ő az én emberem.

Nem szól semmit, csak majszolja az ételét. Oldalra pillantva végigmérem. Galambszürke öltöny, jól fésült szőkésbarna haj, egy-két helyen ősz hajszállal tarkítva. Olyan negyven év körülinek saccolnám.

Vajon mi visz rá egy ilyen jól szituált embert arra, hogy dílerkedjen?

Mikor végzett, felém fordul.

– Kéred a másikat?

Egy határozott bólintás a válaszom.

– Felteszem Diegoval megegyeztetek az árban.

– Ja, igen persze.

A kistáskámból előhalászom a pénztárcámat, és kiveszem az előre félretett pénzt Diego számára.

– Nem volt időm átváltatni.

– Nem akadály.

Átadom a bankókat, az ismeretlen pedig feláll, lesimítja öltözékét, zsebre tett kézzel az egyik kifutó felé közeledik.

Kicsit remegve ugyan, de én is felállok, és egyenesen a mosdóba iramodok. Bezárkózok az egyik wc fülkébe. Hirtelen mozdulatokkal leteszem a cuccot a lehajtott wc ülőkére. Az összehajtogatott tortillában benne van minden, amit kértem. Kokain, LSD bélyeg, fű, egy kevés amfetamin és angyalpor is.

Széles vigyorral nyitom ki a kólás zacskót, kiszórok egy keveset a kézfejemre, éppen csak annyit amennyi lenyugtat, és felszívom. Hátradőlök a mosdó falának. Lehunyt szemekkel várom a hatását.

Pár perccel később újult erővel indulok meg kifelé a reptérről.

Mondanám, hogy lenyűgözött a hely látványa, de csak egy sima repülőtéri kilátás volt, semmi több.

A férfi még egyszer felbukkan, sietős léptekkel masírozik el mellettem egy úrhoz sietve, aki egy fekete Range Rover mellett álldogál. Beszállnak mind a ketten az autóba és eltűnnek a látóteremből. Megpillantok egy szabadon álló taxit, így odasietek.

– Bocsánat, szabad? – szólítom meg a kocsi mellett álló fiatal nőt, aki bólintva eldobja a félig elszívott cigarettáját.

– Isten hozott Budapesten! – mondja kissé kedvtelenül, és besegíti a csomagtartóba a csomagokat, majd beszállunk az autóba. – Hová lesz a menet?

– Bocsika, egy szösszenyetni pillanat! – előhúzok a zsebemből egy papírfecnit, amin a lakás címe van, és odaadom a neki. Pár perccel később, már a magyar utakon rójuk a kilométereket.

     A panelrengeteg között lavírozva figyelem a pesti sokaságot. Elég jó időben érkezhettem, mivel nem volt akkora forgalom, mint amit mammer szokott mesélni, ha egyszer-kétszer hazalátogat a még élő rokonaihoz, barátaihoz.

Teljesen más hangulat uralkodik Santa Barbarához képest. Nyugisabb, meghittebb.

Aztán lehet, hogy ez csak az univerzum félrevezetése számomra, és amint kiteszem a lábam a taxiból, szerencsétlenségek sora lesz a nyomomban.

Nem lennék meglepve.

Nem egészen fél óra múlva sikeresen megérkezünk a háztömbhöz, amiben a lakás található, már várt is ránk egy őszülő férfi.

Fizetek, és magamhoz véve a csomagjaimat indulok bemutatkozni a férfinak.

– Hali, öhm... Aurora Florence Prince! – nyújtom kicsit esetlenül a jobbomat felé, amit egy erős kézfogás követ.

– Nagy István. Jöjjön, nincs sok időm.

Bunkó ráktarisznya!

Sietős léptekkel indul felfelé a lépcsőn, én pedig ügyetlenül próbálom követni, magam után ráncigálva a csomagjaimat. Szerencse, hogy csak egy emeletet kell megmászni. Egészen a folyosó végéig vezet, időm sincs körbenézni, bár nem is tudom, mi érdekes lehet egy zárt folyosón.

Ha legalább nyitott lenne, mint mamci régi képein...

Bekopogtat egy teljesen semleges barna ajtón, amin a kilences szám díszeleg. Nem sokra rá pár kattanás hallatszódik, majd nyílik az ajtó. Egy nyakigláb fiú nyitja ki. Borzasztó magas. Mármint az én százhatvanöt centiméteremhez képest. Száznyolcvan biztos megvan.

Azta!

– Kishölgy, ő itt a lakótársad! A gondjaira bízlak, ha bármi baj van, ő tudja a számom. Mennem kell, Sziklai úr majd mindent megmutat!

Azzal minden további nélkül sarkon fordul és elmegy. Döbbenten nézek utána.

– Szia! Sziklai Csanád – zökkent ki a fiú érces hangja. Pillanatok alatt nézek vissza rá, és egy ezer wattos mosoly kíséretében dobom le magam mellé a sporttáskám. Kiegyenesedve fogok vele kezet.

– Aurora Florence Prince!

Egy félmosollyal üdvözöl, majd mezítláb kilép az előtérbe, és megfogja a csomagjaimat.

– Jaj, igazán nem kell!

Kedvesen biccent az ajtó felé, így kelletlenül besétálok.

Lenyűgözve nézek körbe a tágas nappaliban. Az egyik falon egymás mellett van vagy három duplaszárnyú ablak, alatta párnákkal kirakott széles párkány. A helyiség közepén barna kanapé, színes párnákkal, előtte dohányzó asztal, közepén egy váza, színes virágokkal. Amerikai konyhás nappali, ott is inkább a meleg színek dominálnak.

Tisztaság, rend.

Tetszik.

– Mindig ilyen rendezett vagy? – fordulok Csanád felé, aki éppen most rakja le a csomagokat a konyhapult mellé.

– Többnyire. Nem szeretem a kuplerájt. Jól beszélsz magyarul, hol tanultad?

– A nagyszüleim magyarok. A rendszerváltás idején költöztek ki Amerikába, gyerekkorom óta beszélek ezen a nyelven.

– Ó. Kicsit reménykedtem, hogy használhatom végre az angol tudásomat – neveti el magát a tarkóját vakargatva.

De szép a mosolya.

– Hát, szívesen beszélgetek veled angolul – mosolyodok el.

– Kedves tőled. Gyere, megmutatom a szobádat.

Újra megfogja a bőröndöm és a táskám. Előre megy egy fehér ajtó felé. Széles hátát körbe öleli a sötétkék póló, izmai megfeszülnek, ahogy a nehéz csomagokat viszi.

Nincs ellenemre ez a látvány.

– Nos, ez lenne az.

A szobában nincs semmi extra, sima fehér falak, egy ágy, két szekrény, íróasztal székkel, meg egy ajtó az erkélyre.

– A tulajt mennyire zavarná, ha kicsit át lenne alakítva?

– Pista bá' többnyire jó fej, az én szobám sem így néz ki, nyugodtan csinálj vele, amit csak akarsz.

– Szuper.

– Magadra hagylak, ha beszélgetni akarsz, vagy valami, kint leszek.

– Köszönöm – mosolygok rá, szintén elmosolyodik, és egy biccentés után kimegy, maga után becsukva az ajtót.

     Megkönnyebbült sóhajjal vetem le magam az ágyra, és bámulom a cseppet sem érdekes hófehér plafont. Végre elkezdődött valami új, valami merőben más, mint amilyen az eddigi életem volt. Végre tényleg boldog vagyok. Észre sem veszem, hogy még mindig mosolygok, annyira elégedettséggel tölt el ez a helyzet.

Érdekes fazon lehet ez a Csanád. Na meg egészen helyes is. Reménykedtem benne, hogy nem valami százhúsz kilós kocka csávó lesz a lakótársam, de ez minden számításomat felülmúlta.

Na, nem mintha előítéletes lennék, csak, na.

Nyilván szebb látvány Ő, mint a képzeletbeli, kocka havercsávó.

Mielőtt kipakolnám a holmimat, újra a tortilla tekercshez nyúlok, és a reptéri mosdóban történtekhez hasonlóképpen ismét szippantok egy adagot az édes, fehér halálból.

Érzem, hogy most fog megváltozni gyökeresen az életem.

*****

Sziasztoook! Boldog sulikezdééést! XD (bocsi <3)

Szeptember elsejére gondoltam hozok egy kis meglepit, remélem tetszett <3 

Meséljetek, milyen volt az első sulis nap? ^^