Borús, szinte őszies idő van, bár még csak augusztus első felében járunk. Hetek óta nem aludtam ilyen jól. Ahogy ledobtam magam az ágyra tegnap délután, úgy is maradtam. Hajnali fél öt van, most ébredtem fel.

Csanád valószínűleg benézhetett hozzám, mert a takaró rám volt terítve, illetve a tiszta ruháim is összehajtogatva vártak az íróasztalon.

Tök jó fej.

Az erkélyen ülve szívom a cigarettám, amit még Tamástól kértem, hogy legyen nálam, amíg nem jutok el a dohányboltba. Pöttyös, puha takaróba burkolózom, meleg, mint egy anyai érintés, amit sosem kaptam meg, legfeljebb egészen pici koromban.

Vicces, de honvágyam van.

Hiányzik, hogy reggel arra ébredjek, hogy anyámék valamin megint összezördülnek, aztán öt perc múlva úgy csinálnak, mintha mi sem történt volna. Hiányzik Dina „csak bekapok egy pár falatot, sietek" felkiáltása, miközben leszalad a lépcsőn, mert megint késésben van.

Lám, ő sem tökéletes teljesen.

Megbabonázva figyelem az égő cigit a kezemben. Perzselődik a papír és a dohány, a feltámadó szél messzire viszi a pernyét. Száll a füst, egybeolvad a köd alkotta sötét felhőkkel.

Milyen lehet füstnek lenni?

Könnyen viszi a szellő, vagy egy kicsit azért erőlködik vele?

Sípol a tüdőm, megint elfelejtettem levegőt venni. A parázs táncra perdül, apró mesebeli lények járnak rajta tűztáncot. Koboldok, manók, faunok fogják egymás kezét, körbe járják a cigi közepét, mintha tábortűz lenne.

– Ég a gyertya ég, el ne aludjék, aki lángot látni akar, mind leguggoljék – éneklem halkan.

Már csak akkor eszmélek, amikor megtörténik a baj.

– Picsába! – bosszankodok, amint megérzem az alkaromon landoló forró hamut.

Serceg a bőröm, kipirosodik, egy picit fáj, de nem vészes, kibírtam én ennél rosszabbat is.

De élek.

Mosolyra húzódik a szám. Elfér ott, a többi heg mellett. Nézzük a jó oldalát, ez legalább kör alakú.

Összehúzom magamon a plédet, és az égre tekintek. Villanás.

Egy.

Kettő.

Három.

Négy.

Öt.

Hat.

Dörgés.

Hat méterre csapott be a villám tőlem. Ami hülyeség, hiszen csak a fényt láttam, de elhiszem, hogy így van. Gyerekként, ha vihar volt, mindig ezt játszottuk a húgommal. Egyszer mammernél töltöttünk két hetet a nyári szünidőben. Hatalmas vihar jött, mind a ketten féltünk Dinával. Mama mondta, hogy ha látunk egy villámot, számoljuk a másodperceket, ezek jelzik, hogy merre jár a vihar, minél többet kell számolni, annál messzebb van.

Ma már tudom, hogy csak el akarta terelni a figyelmünket, hogy ne féljünk. Játékká varázsolta, elhessegette a körénk gyűlt sötétséget, napsugarat hozva az égre. Sosem felejtem el Dina arcát, ami rémületből, csillogó szemű boldogságba csapott át.

Azóta szeretem a nyári záporokat.

Kövér vízcsepp csattan az erkély korlátján, majd még egy és még egy.

Csipp.

Csepp.

Csepegek.

Vagy csepereg?

Mindegy.

Nyikordul a nappali egyik nagy ablaka. Csanád dugja ki a fejét rajta, szájában lóg a szokásos cigaretta, meggyújtja, és mélyet szív belőle. A füstje felém száll, érzem az émelyítő vanília illatot. De komolyan, hogy lehet ilyet szívni?

Én világéletemben rossz megfigyelőnek tartottam magam. Mióta itt lakom, már éleket sem látok, minden annyira homályos. Először arra gondoltam, hogy a szer miatt van, de azt otthon is használtam. Valamiért Csanádot mégis olyan intenzíven és élesen látom, csak a körülötte lévő dolgok vesznek a homályba. Szinte azt is látom, milyen színekből tevődik össze a bőrének árnyalata. Az arcán lévő összes pórust, minden egyes tökéletlen barázdáját látom.

Pislog egyet, lassított felvételként éri el a szemem. Apró csipadarab nyújtózkodik a két vízvonala között.

Bumm.

Elszakad, ketté válik, ahogyan az egymásba kapaszkodó szerelmesek, akiknél kihunyt a szikra.

Túl józan vagyok.

Ez nem jó. Nem tetszik ez az érzés.

Sípol a tüdőm.

Lélegezz!

Hol van Monica? Miért nincs itt, amikor kellene?

Pánikpánikpánik.

Menj már be, hogy én is bemehessek végre!

Mintha imáim meghallgattattak volna, utolsót szív a bagóba, majd miután elnyomja, eltűnik a feje az ablak mögött. Azonnal ledobva a takarót magamról berohanok, és szinte feltépem az éjjeli szekrény fiókját. Fehér pirulát kotrok ki az egyik zacskóból. A kezem ügyébe akadó egyetlen nehéz tárggyal töröm teljesen porrá. Lekaparom a maradékot a Szabadság szobornak öltözött Elton Johnt ábrázoló szobor talapzatáról, majd a mekis belépőkártyámmal öt egyforma utcát csinálok belőle. Egymás után szívom fel egy összetekert bankjegy segítségével.

Zakatoló szívem egyre lassul, meredten figyelek egy pontot a plafonon. Hátravetem magam az ágyon és lehunyt szemmel hallgatom a fülemben dübörgő tam-tam dobot.

Négyszer üti le valaki egymás után.

Háromszor.

Kétszer.

Egy ütés.

Semmi.

Abban az egy másodpercben úgy érzem, hogy végre elcsendesedik a világ. Ez az egy másodperc éltet.

Ezt kaptam én a drogtól. Mindent és semmit.

Minden egyes csendes másodperc a világot jelenti, minden egyes hangos kattanás semmi jót nem ígér. Minél több ilyen csendes pihenőt kínál, annál több ingert kapok büntetésül.

Talán meg is érdemlem. Ha legyőztem volna a félelmemet, Andy nem került volna a halál markába. Buta Aurora. Ostoba Aurora. Haszontalan Aurora.

Hangtalanul rázkódik a vállam, könnyek megállíthatatlan vízesése folyik a fülembe.

– Bűnhődnöd kell. A te hibád volt – súgja Monica.

– Tudom – zokogom vissza.

Mindent tudok. Öt teljes éve tudom, hogy minden az én hibám volt.

Csatt. Újabb baljóslatú villámlás. A kibaszott Zeusz úgy néz ki, humoránál van.

Dögölj meg te önelégült barom!

– Milyen érzés egy ember haláláért felelni?

– Kérlek, hagyd abba.

Spoiler: Monicának eszében sem volt abbahagyni.

Angyali mosollyal az arcán forgatta az Elton szobrot a kezében. Pedig nem volt ő angyal. Még csak démon sem. Csak az én szánalmas lelkem még szánalmasabb kiképzőtisztje. Mi több kínzója.

– Andy jó ember volt. Te pedig elvetted az életét.

– Nem vettem el.

– De nem is segítettél neki.

– Nem.

– Tehát megölted.

– Nem... – nyöszörgöm. – De.

– Felelősnek érzed magad?

– Igen.

– Látod magad előtt, ahogy a mélybe zuhan?

– Minden egyes éjszaka.

– Helyes. Emlékezz rá, hogy mit tettél!

– Hol a kibaszott vasvillád, ördög?

– Az csak a keresztényeknek jár – vigyorodik el. – Élvezik, ha kínozzák őket. Nem vagy te véletlenül keresztény?

– Én nem élvezem a kínzást.

– Ó, dehogynem. Mi másért lőnéd be magad minden nap? Hiányzom neked, ha nem vagyok veled.

Elakad a lélegzetem, egy pillanatra újra elfelejtek levegőt venni. Igaza van. Nem tudom tagadni a nyilvánvalót. Monica a legjobb barátnőm. Még ha egy rohadt ribanc is. Még ha nem is létezik.

     Monica Bellucci egész nap változatos szitkokat vág a fejemhez. Én pedig csak fekszem a plafont bámulva és könnyezve hallgatom, ahogy a sárba tipor minden egyes szavával. Hangja egy idő után egyre halkabbá válik, míg végül meg nem szűnik teljesen. Fellélegzek. Hirtelen tör rám a magány.

Hogy lehet valaki ennyire elbaszott?

Odakint kezd egyre sötétebb lenni, az utca zajosabbá válik, ahogy bulizni induló fiatalok csapatokba vergődve kocsmatúrát tartanak.

Halk kopogás tereli el a figyelmem. Egy darabig csak nézem a fehér ajtót, aztán letörölve a könnyeimet nyitok ajtót.

Csanád jégkék szemeivel találom szembe magam. A nappaliban halk alter zene kúszik be a sötét szobába.

– Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e, az egész napot idebent töltötted, még enni sem jöttél ki.

Hangos morgással adja tudtomra a hasam, hogy valóban így van.

– Öhm. Egy kicsit rosszul éreztem magam – öltöm magamra a tökéletesített műmosolyom.

– De már jobban vagy?

– Igen. Azt hiszem, egy kicsit kimerültem.

– Gyere, rendelek neked valami kaját, bár úgyis itt lesznek lassan a srácok is, tuti ők is akarnak majd valamit enni.

Hát persze, el is felejtettem, hogy mára iszogatást terveztünk.

– Ó, hát akkor megvárom őket.

– Az asztalon van egy kis chips addig, ha gondolod.

Szemöldökét vakargatva húzódik félmosolyra a szája, mintha zavarban lenne. Édes.

– Igazából le kellene mennem cigit venni, mindjárt jövök, addigra talán ideérnek a többiek is. Ja és meghívtam egy munkatársamat is, ha nem baj – hadarom, miután sietősen kikerülöm, és magamra rángatom a cipőmet és a vállamra akasztom a táskám. – Jövök mindjárt. Ja, ezt már mondtam, na mindegy szia!

Becsapva magam mögött az ajtót futok le a lépcsőn a körmöm melletti bőrt rágva. Az utcán túl sok az ember, ijedten kerülök ki mindenkit, nem akarom, hogy hozzám érjenek. A testemen a szőr vigyázzba állva mered az ég felé. Az egész napos önsajnálás meghozta a gyümölcsét, ismét rosszul vagyok az emberektől. Nyelem a levegőt, kétségbeesetten sietek a dohánybolt felé. Remegő kezemmel belököm az ajtaját, szinte el is felejtek köszönni. Mániákusan figyelek jobbra és balra, azt nézem, követett-e valaki.

Hogy miért? Nem tudom.

Megint eluralkodott rajtam az időszakos depresszióm. Mit is mondott annó a terapeutám? Vegyük számításba, hogy egyáltalán mi az, amit tudok.

Egy: Be vagyok állva.

Kettő: Lejöttem cigiért, mert tegnap elfogyott.

Három: Valamit kezdenem kellene magammal, ha vendégeket akarok fogadni.

Négy: Kurvára most landolt egy adag geci a bugyimon.

Öt: Le kell zuhanyoznom.

Hat: Mindjárt otthon vagyok.

Hét: Megint vérzik az ujjam.

Nyolc: NEM KÖVET SENKI!

Kilenc: kis Ferenc.

Tíz: Idióta vagyok.

Máris sokkal jobban érzem magam. Ja, nem. Amíg a lakáshoz érek, rágyújtok egy cigire. Édes, áldott nikotin, ami szétárad a tüdőmben, rákot, érelmeszesedést, stroke-ot okoz, de azért segít az idegeim lenyugtatásában: szeretlek!

Majdnem felbukok egy kiálló térkő darabban. Anyád.

Még van pár slukk a cigiből, mikor a kapuhoz érek. Gyorsan elszívom és a pár méterre lévő kopott zöld kuka hamutartójába dobom. Mellettem egy jól szituált fickó eldob egy félig elszívott cigit. Baszki, ezért még egy Boeing repcsi is leszállt volna.

– Olyan kurva nehéz lett volna még két lépést tenni, hogy a hamusba dobd, te fasztarisznya? – kiáltom utána.

Mintha meg sem hallaná, megy tovább öltönye zsebébe dugva az egyik kezét. Felveszem a még égő cigit és elnyomva a hamusba dobom.

– Kurva anyád – morgom az orrom alatt, miközben beírom a kapunyitó kódot.

Az elsőre felérve a szomszéd öreg próbálja bedugni a kulcsát a zárba. Jól láthatóan nem szomjas már, elmosolyodva lépek mellé.

– Csók, Laca bá! Segítsek?

Kérdőn néz rám vizenyős szemével, szinte hallom a fogaskerekeket forogni az agyában, szerintem azt sem tudja, ki vagyok. Aztán mintha megvilágosodna, örömmel ölel magához. Hónaljának savanyú szaga egyből megcsapja az orromat, visszatartva az öklendezést próbálok kiszabadulni az öreg szorításából. Mi a fasz volt ez a csávó fiatal korában, birkózó?

– Drága lányom! Nem kell, nem kell, megoldom, de ha mán' itt vagy! Nem akarsz meginni velem egy kupicával? Tegnap vitte az asszonyt a testvére egy hétre a szülőfaluba, osztan hozott egy jófajta vegyest, hadd kínáljalak mán meg, no!

Más esetben tiltakoznék ellene (a faszt), de most azonnal rávágom, hogy igen. Várhatnak még egy kicsit a többiek. Kikapom a kulcsot a kezéből, amikor már megunom, hogy szerencsétlenkedik, és beengedve magam előtt követem a lakásba. Nem nézek szét, semmi ingerenciám nincs rá, egyszerűen csak le akartam tudni azt a felest, aztán menni végre zuhanyozni. Undorodom magamtól.

Az egy felesből végül kettő lett, segítettem Laca bácsinak bekapcsolni a tévét és végre hazamentem. A zene már hangosabban szól, mint amikor elmentem, még hangosabb nevetések harsogták túl, ami csak egyet jelentett: Csankó már nincs egyedül.

Hű, mekkora detektív vagyok, azt a kurva.

     A farzsebemből kihalászom a dohányboltban vett bontatlan rágót és a számba dobok egyet. Lufikat fújva belőle nyitok be a lakásba. Megcsap a pia, Csankó cigarettája és temérdek mennyiségű lábszagú sajtos chips összekeveredett szaga. Nyami.

– Rory! – kiált fel Barna, amint meglát az ajtóban. Fütyül egyet és csetteg a nyelvével. Még egyszer megismétli, majd még egyszer.

Júlia is közöttük ül, láthatóan feszélyezve érzi magát, és kíváncsian fixírozza Barnát. Persze nem lehet hozzá szokva a Barna típusú emberekhez, nekem is kellett idő, mire megszoktam. Gyorsan lerúgom magamról a cipőt és mindenkihez odamegyek köszönni. Valamiért itt az emberek folyton puszilgatják egymást, ki érti ezt?

– Egy pillcsike, és jövök, csak lezuhanyozom.

– Mutasd a csöcsöd! – kiáltja Barna. – Bocs... – sóhajt és visszaül a helyére.

Kuncogva biztosítom, hogy nem haragszom. Hogyan is haragudhatnék egy Tourette-szindrómásra? Persze néha kurvára idegesítő, amikor százszor ismételgeti egymás után, hogy „kiskacsafürdik", de nem az ő hibája.

Egy két perces hideg zuhany után immáron tisztán (és gecis bugyi mentesen) ülök Júlia és Csanád közé, egy üveg sör társaságában.

– Kurvák vére folyjon habzó patakokban! Kurvák vére, kurvák, kurvák! – Barna olyan szinten forgatja a szemét, hogy attól félek, egyszer kiesik neki.

– Neki mi baja? – súgja közel hajolva hozzám Júlia.

– Megszállta egy démon – vigyorodok el, mire Barna csak felmutatja a középső ujját és nagyot kortyol a söréből. – Én is szeretlek – küldök neki egy puszit. – Tourette-szindrómás, nyugi amúgy ártalmatlan, csak akkor nem, amikor a hangok a fejében arra kényszerítik, hogy dugja bele a farkát a plüss macijába.

– Rohadj meg, Prince!

– Naaa, megbeszéltük, hogy a vezetéknevem csak az ágyban használjuk!

– Álmodozz csak!

Felnevetve kortyolok a sörömből. Fúj. Nem jó a rágóra. Csanád a fejét rázva kuncog bele a poharába. Vörös folyadék hömpölyög benne, elmerülök a burgundi örvényben. Azt hiszem, láttam már ilyet pár éve. Tisztán él bennem egy kép; hófehér csempe a lábam alatt, vérvörös folyó örvénylik egyenesen a lefolyóba.

– Föld hívja Roryt!

– Helló Föld, azt hittem, úgy hívnak, hogy Csankó – válaszolom reflexből.

Kipislogom az emléket, és mosolyt erőltetve magamra kortyolok újabbat.

– Éhes vagyok – közlöm Csanáddal, aki egy szelíd mosollyal nyúl a telefonjáért.

– Ki éhes még, barmok?

– Anyád a barom, barom – mordul fel Csinszka.

– Most anyám, vagy én?

– Te is, meg anyád is. Na, passzold ide a telód, hadd válasszak.

– Persze, ott a tiéd válaszd ki, aztán mondd meg.

– Fú, de gyász vagy!

– Az vagy te!

– Dik srácok, mi ez a Mónika show? – röhög fel Barna két füttyögéssel megspékelve.

– Mi az a Mónika show?

A nappaliban szinte megfagy a levegő. Mindenki, még Júlia is úgy néz rám, mintha valami ufó lennék.

– Csanád, mióta is lakik veled? – kérdezi elhűlve Csinszka.

– Mittomén' két hónapja?

– És még nem mutattál neki Mónika showt? – néz szemrehányóan Barna. – Hiszen ez hungarikum! Na, gyere ide nagyságos asszony, amíg ez a kretén intézi a kaját!

Megszeppenve ülök le mellé. Gyors mozdulatokkal gépeli be a telefonján, és a térdén megtámasztva mutatja felém a videót. Igazából meg sem tudnám mondani, hogy mi az, amit látok. Verekedés, válogatott szitkok, kurva anyázás, mintha egy mexikói szappanoperát néznék marha sok csúnya szóval kiszínezve. Vagy csak egy átlagos nap lenne egy Ohio-i lakótelepen. Imádom.

A telefonról jutott eszembe, hogy én egész nap hozzá sem nyúltam az enyémhez. Persze valószínűleg az égvilágon senki sem keresett.

Csanád becsapódik közénk, kezében a két kontroller, az egyiket átadja Barnának. Én felülök a kanapé tetejére Csanád mögé, aki valahogy automatikusan a térdemnek támasztva a fejét dobja fel a lábát a dohányzóasztalra. Mintha ez olyan természetes lenne. Bevallom, egy kicsit meglepődök rajta. Talán az, hogy ivott, egy kicsit feloldja benne a gátlásokat. Na nem mintha zavarna a dolog. Combomon támaszkodva unottan figyelem a kitudjamianeve játékot a tv képernyőjén. Elfordulva szemem elé tárul, ahogy Júlia és Csinszka kedélyesen cseverésznek, ami alighanem a legabszurdabb dolog, amit valaha láttam.

Júlia szokásosan egy világoskék ingben van és egy testhez simuló farmeben. Haja szorosan befonva, egy koktélt szürcsölget, míg mellette Csinszka neon rózsaszín spagetti pántos topban, falatnyi farmersortban dönti magába a sört. Egymás totális ellentétei. És még csak nem is ez a legfurább az egészben, hanem az, hogy Júlia mosolyog! Ki hitte, hogy ilyet is tud?

Lenézek Csanádra. Ő és Barna jókedvűen játszanak. Az ujjaim valahogy önálló életet élve belekúsznak Csanád fekete tincseibe. Olyan puha. Egy pillanatra felnéz, nem szól, csak egy csibészes mosollyal kacsint, és visszatér a játékhoz. Van a szája szélén egy anyajegy, alig észrevehető, valahogy mégis odavonza a tekintetem. Tökéletesen illeszkedik a mosolyának görbületébe.

Vajon milyen íze van az ajkának?

Felnevet, kilátszódik a foga, amiből le van törve egy darab. Kíváncsi lennék rá, hogy mi történt. Majd egyszer talán rákérdezek.

Végignézek ezeken az embereken, és valahogy olyan békés nyugodtság kerít a hatalmába, amit szökőévente egyszer érez az ember, és otthon valahogy sosem volt részem ilyesmiben.

     A szobám ajtaja félig nyitva van, bár háttal vagyok neki, különös módon hívogat. Nem is maga a szoba, hanem ami benne van. Vagy aki. Hallom a dohány és a fű zizegését a zacskóban, a kokain tabletták ölelkezését egy másikban.

Borsódzik a hátam.

A kezem megremeg, ahogy játszadozok Csanád egyik tincsével.

Nem akarom.

Dehogynem – mondaná Monica, ha itt lenne. De nincs itt.

Szóval minden rendben. Nincs itt, nem tud rávenni, hogy bemenjek és...

A picsába, mégis kell!

– Mindjárt jövök, csak asszem' csörög a telefonom – mosolygok le a többiekre, és leugorva a kanapéról a szobámba sietek becsukva magam mögött az ajtót.

Lázasan tekerek egy füves cigit és még a szobában rágyújtok. Az ágyon ülve veszem a kezembe a telefont, ami rommá van merülve.

Fasza.

Gyorsan feldugom, és amíg életre kel, mégis csak kimegyek az erkélyre elszívni ezt a szart. Hosszú évek óta most először éreztem úgy, hogy talán nem kellene ezt csinálnom.

Jó hülye vagyok.

Vagy nem is tudom.

Kit akarok hülyíteni? Sosem leszek képes elválasztani magam ettől az élvezettől és nem is akarom. Mi a franc ütött belém? Már megint túl józan vagyok.

Gyorsan elszívom a cigit és kirobogok a többiek közé, egyenesen a konyhapulthoz.

– Kér valaki whiskyt?

– Én! – vágja rá azonnal Csinszka, és fel is pattan a kanapéról.

Kihívó mosollyal támaszkodik a pulton, teljes rálátást kapok a piros csipkés melltartójára. Aprót nyelve szakítom el magam tőle, és kiöntöm a két felest.

– Csirió! – koccintjuk össze a két poharat.

Ő grimaszol, én viszont élvezem, ahogy az alkohol szétmarja a nyelőcsövem.

– Még egy?

– Máris? – hökken meg. – Miből van a gyomrod?

– Acélból és rossz döntésekből – kacsintok rá, mire elvigyorodik.

– Jó, tölts még egyet!

Azt is lehúzzuk, ezt már könnyebben veszi ő is. Leül az egyik bárszékre és megtámasztja az állát a kezén.

– Csanád azt mondta, bejövök neked – súgja alkoholmámoros tekintettel. Az arca cseppet kipirosodott, az enyém viszont konkrétan lángol.

– Ez az áruló majom!

– Jaj, nyugi, nem mintha nem vettem volna észre, hogy néztél rám, amikor az étteremben először találkoztunk. Csak nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

– Eddig.

– Eddig – vigyorog.

– És most miért akartál kellemetlen helyzetbe hozni? – mosolyodok el a pultra támaszkodva egyenesen a zöld szemébe meredve.

– Fogalmam sincs. Azt hiszem, jó ötletnek tűnt.

– Aha – bólintok. – És még mindig jó ötletnek tűnik?

– Nem tudom. Őszinte leszek, én totál heterónak vallom magam, de mióta megtudtam, hogy tetszem neked, nem tudok másra gondolni.

– Akkor van egy rossz hírem – öntök még a pohárba mind a kettőnknek. Odacsúsztatom neki az egyiket, és hozzákoccintom a másikat. – Nem teljesen biztos, hogy az vagy – húzom le az italom, és egy kacsintást követően ott hagyom.

Ég az arcom, mi volt ez?

Bevetem magam Csanád mellé, és a kanapé maradék helyén elnyúlva az ölébe hajtom a fejem. Két keze között kérdőn néz le rám.

– Csá – vigyorgok.

– Csá – köszön vissza. – Minden oké? Olyan vörösek a szemeid.

– Most ittam meg három feles whiskyt, milyen legyen?

– Én kérek elnézést.

– El van nézve. Amúgy meg tudom a titkod – szűkül össze a szemem.

– Milyen titkom?

– Elmondtál Csinszkának, te rossz, rossz fiú...

Elvörösödve harapja be az alsó ajkát.

– És akkor most mi lesz?

– Meg kellene, hogy büntesselek... De mivel jó napom van, megelégszem azzal, ha fizetsz, ide egy százast, te bűnöző! – tartom neki a markom, mire egy szemforgatás után valahogy kihalássza a hátsó zsebéből a pénztárcáját.

– Nesze, te liba! Most miattad nem fog kapni a futár borravalót.

– Hahh! Az a munkája. Nehogy már még borravalót is kapjon! Én se kapok miután feltakarítom a túlzabált gyerekek hányását az asztalról.

– Hmm, szexi.

– Gusztustalan vagy.

– Te meg egy törpe.

– Hé! A Harry Potterben is megmondták, hogy a törpe nyál jótékony hatású, megnyaljalak, kipróbáljuk?

– És még én vagyok a gusztustalan!

– Örülnél te, ha ez a nyelv itt – nyújtom rá a nyelvem –, megérintene téged!

Szórakozott mosollyal, csóválva a fejét fordul vissza a játékhoz.

– Hé, kretének! Nem kapcsolnátok inkább zenét?

A fiúk nagyot sóhajtva lépnek ki a játékból, és nyomnak be valami zenét. Fogalmam sincs, mi ez, de jó kis dallamos.

– Többet kellene fiúkkal barátkoznunk. Kurva! – fordul Csanád felé Barna, aki egyetértően bólogat.

– Ne is mondd! Én sem értem magam, miért ezt a lökött tyúkot választottam lakótársnak – bök le rám egy szemtelen vigyorral, mire a képébe vágok egy díszpárnát.

– Bunkó!

– Na, add csak vissza azt a százast, te kertitörpe!

– Anyádnak visszaadom a pokolban.

Riposztra már nincs ideje, mivel megszólal a csengő.

– Megjött a kaja! – ordítja kikelve magából Barna.

– Na, engedj, liba, különben nem lesz kaja a hasadban aztán majd este foghatom a hajad, amíg telibe hányod a wc-t.

Újra nyelvet öltök rá, de azért elengedem, mi tagadás, tényleg éhes vagyok már és egy kicsit talán a fejembe is szállt az alkohol. Amint felülök, olyan érzésem támad, mintha egy buborékban lenne szétloccsanva az agyam. Csanád alakja még jobban a homályba veszik, a hangok csak tompán jutnak el a fülemig.

Elmosolyodok.

Semmi pénzért nem cserélném el ezt az érzést semmire.

Csendben eszi mindenki a kis rendelt ételét, nekem egy kukoricás pizzát kért Csanád. Emlékezett, hogy legutóbb mondtam neki, hogy ez a kedvencem.

– Gondolkoztam valamin – töröm meg a csendet. – Ha van egy fiú ikerpár. Meg van egy lány ikerpár, akiknek egy-egy tagja összeházasodik, és véletlen összekeverik egymást, az megcsalásnak számít?

A falat mindenki szájában megáll egy pillanatra, majd hümmögve gondolkodnak el az előbb hallottakon.

– Nem – vonja le a konklúziót Barna.

– Már hogyne lenne az? – kontrázik Júlia. – Ha lenne egy ikertesód, nem lennél tök pipa, ha a feleséged véletlen elesik éppen rá a farkára?

– Júlia! – nevetek fel.

– Mi van?

– Semmi, csak nem szoktam meg tőled ezt a stílust.

Megvonja a vállát.

– Olykor ki jön belőlem a szabolcsi vér, ha iszok.

– Akkor többet kellene innod, néha elviselhetetlen vagy.

– Kapd be.

Nevetve fordulok vissza a pizzámhoz. A szobára újra csend telepszik, csak elvétve rondít bele Barna morgása és fütyülgetése. A szívem is belenyugszik ebbe a meghitt boldogságba. Melegség árasztja el, mintha egy pillanatra elfelejtené az elmúlt évek könyörtelenségét.

De csak egy pillanatra.

A másikban már megjelenik a sátán maga.

Hiányoztam? – szólal meg az elmém legsötétebb helyéről Monica Belucci, én pedig utálom bevallani magamnak, de kezdett idegesíteni, hogy nem bosszant lépten nyomon.

A zenék közé bekúszik Elton John egyik zenéje, a hangjának bársonytengerébe próbálok elmenekülni minden és mindenki elől. Túl sok nyugalmat érzek, amit nem érdemlek meg. Mérges vagyok magamra, amiért akár egy pillanatig is elhitettem magammal, hogy beleillek ebbe a társaságba.

A fejem hirtelen zúgni kezd, a gyomrom felkavarodott tartalma fénysebességgel keresi a kiutat.

Bassza meg, hányni fogok.

Ledobom magamról a pizzás dobozt, és a kezem a számra szorítva próbálok eljutni a wc-ig, éppen, hogy sikerül elérnem, már jönnek is a kukorica katonák.

Szédülök.

A gyomrom sír, vele sírok én is.

Semmi baj, jöjjön ki, aminek ki kell jönni – hallom anyám nyugtató hangját az éterben. Elém kúszik egy kép. Fekete póló van rajtam, az otthoni wc fölött térdelek, tarkómon anyám hűsítő, hideg keze.

– Menj innen – könyörgöm zokogva.

– Minden rendben lesz, Rory – érzem a simogatást a hátamon.

Ez nem anyám. Bőrkeményedéses tenyere serceg a trikómon. A kezén fityegő fém kereszt simogatja a hátam. Jégkék szemekbe bámulok.

Placcs.

Újabb adagtól búcsúzom.

Laposakat pislogok, ráz a hideg, izzadtság cseppek folynak a tarkómon. Nehéz a lélegzés.

– Nem érzem jól magam... – suttogom.

– Beviszlek – nyugtat, majd a karjaiba vesz.

A hegyláncot ábrázoló tetkóra bámulok, morzsolom a fülem, megnyugszom.

Hirtelen sötét lesz és csend. Nyugalom. Nem tetszik. Sípol a tüdőm.

Lélegezz.

Puha párnák vesznek körül, friss levegő kúszik az orromba.

– Csanád? – suttogom. – Itt vagy még?

– Itt vagyok – guggol az ágyam elé.

– Itt maradsz?

Szemei a sötétben is csillognak. Nem tudom, hogy csinálja. Leül az ágy mellé, magához szorítja a kezem.

Ez jó, elcsendesedik a világ.

Baszd meg, Monica Belucci!

**********

Sziasztoook! ^^

Hogy tetszett ez a rész? Én egészen meg vagyok elégedve vele, lassacskán fény derül rá, hogy mi miatt lett drága főhősnőnk függő. Persze még csak a felszínt kapargatjuk ^^

Szép napot nektek, pusziii <3