A nyári éjszaka szokásos fülledtséggel fogad, ahogy kilépek a McDonald's dolgozók részére fenntartott ajtaján. Remegő kézzel húzom ki az utolsó szál cigarettát a dobozból. Mellettem az egyik lány lépked, akivel együtt dolgozom, a lakása két utcával arrébb van a miénknél. Szokásos csendben ácsorog, a cipőjét bámulva.

– Julesz, nincs kedved a hétvégén összeülni egy kis iszogatásra? – töröm meg a csendet két szívás között.

– Mondtam, hogy ne hívj így, a nevem Júlia – sóhajt lemondóan.

– Jaj, de az olyan lehangoló és komoly.

– Úgy beszélsz, mintha olyan lennék, mint te.

– Miért én milyen vagyok? – fordulok felé csodálkozva.

– Olyan... harsány és egy kicsit lökött – mosolyodik el alig láthatóan, aztán újra felveszi a szokásos érzelemmentes arcát.

Egyetértően ingatom a fejem.

– Tényleg elég lökött vagyok – ismerem be. – Na, de a hétvége? Átjössz?

– Nem is tudom – húzza el a száját. – Nem szeretek új embereket megismerni.

– Jaj, ne izélj már, tök jó lesz! Kérlek, Júlia!

– Na, jó, de csak mert ilyen szépen kérted!

– Jaj, de jó fej vagy! – ölelem át egy sugárzó mosollyal.

– Jó-jó, de engedj el, légy szíves! – Próbál eltolni magától.

A buszunk begördül, majd zajosan indul tovább, ezúttal velünk a fedélzeten. Júlia csendbe burkolózik, így én is próbálok kifelé figyelni. Valamiért még mindig nem szoktam meg a környezetváltozást, pedig lassan két hónapja élek már itt. Minden annyira zajos és nem látok tisztán.

A fények összemosódnak előttem, szinte beleszédülök. Júlia hangja szófoszlányként éri el a fülem. A busz tovább áll én pedig egyedül maradok. A lábam visz, emlékezetből megyek, mintha mindig is itt laktam volna.

A buszmegállóval szembeni lakótömbből fiatal srác zsebre tett kézzel lép ki, felszívja a torkát és maga elé köp a járdára. Nem néz rám, talán észre sem vett.

Az ereimben hangyák kezdenek futkározni vér helyett, ahogy szorítom a táskám pántját.

Bársonykék lepel takar be az üres utcán hazafelé. Az égre nézek, tisztán látom a csillagokat. Elhaladok a lépcsőházunk előtt, felnézek, a nappaliban ég a villany. Nagyot sóhajtva fordulok be egy kis utcába, ahol meg is pillantom az ismerős Range Rover-t. A lehető legvidámabb arcomat kapom elő, és bekopogok a sötétített hátsó ablakon.

– Á, kedves Aurora! Már azt hittem, hogy nem jössz.

– Késett a busz – mosolyodok el. – Megvan a cucc?

Tamás kotorászik egy kicsit az ülésen maga mellett, és egy csinos, rózsaszín ajándékdobozt nyújt felém. Kérdőn veszem át, és azonnal kinyitom. Egy pár arany fülbevalót tartalmaz a meglepően nehéz csomag.

– Az alján van, amit kértél.

– Köszönöm, de ami a tetején van, azt nem fogadhatom el.

– Ugyan már, ez csak egy kis ajándék, a hűségedért – mosolyodik el ártatlannak tűnő ábrázattal, én azonban látom a szemében megbúvó ravasz csillogást.

– Minden kuncsaftodat ilyen ajándékokkal jutalmazod, a hűségükért? – A hangomból kihallatszódik a pillanatnyi félelem, de amikor megjelenik arcán az a csibészes mosoly, valami megváltozik bennem.

Tamás már az első találkozásunknál, a reptéren felhívta magára a figyelmem. Bár van vagy negyven éves, szemtelenül jól néz ki, és bevallom, fantáziálgattam már róla unalmas estéimen. Az ablakra könyökölve várom a válaszát.

– Csak a csinosakat – feleli végül egy rókára emlékeztető vigyorral.

– Szóval csinosnak tartasz.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nézel ki sokkal jobban, mint a többi ügyfelem.

A melltartómból kotorászom ki a gondosan összetekert, neki szánt pénzköteget, és az ölébe ejtem. Tamás két ujja közé csípi és visszanyújtja.

– Ha esetleg vágysz másfajta szórakozásra a drogokon túl, tudod a számom.

– El akarsz csábítani?

– Inkább csak új üzletet ajánlok, biztosan lenne jobb helye is annak a pénznek.

– Tamás drága, csak mondd meg, hogy meg akarsz dugni, nincs szükségem az ajándékokra és az ajánlataidra.

Az arcán egy pillanatra átfutó meglepettség és zavar széles vigyorba csap át, de mire bármit is mondhatna, visszadobom a pénzt az autóba és a lépcsőházhoz sietek.

Nem hallom a fejemben Monica Bellucci szemrehányó hangját.

Hiányzik.

     Kettesével szedve a lépcsőfokokat szaladok fel az első emeletre. Természetesen az utolsó lépcsőfokon felbukok, de mit számít? Mindjárt otthon vagyok.

Ahogy belépek, már rúgom is le a cipőmet. Csanád a kanapén fekszik, a fején egy tankönyv, halk horkolás hallatszódik ki alóla. Kuncogva kapcsolom le a villanyt és veszem le a fejéről a könyvet. Gondosan betakarva hagyom ott, hogy végre a szobám csendjébe burkolózhassak.

Azonnal az ágyra dobom magam és bár a led szalag világít, felkapcsolom az asztali lámpát is. Izgatottan rázom ki a doboz tartalmát. Minden gondosan külön csomagolva vár, tényleg profi ez a Tamás. Remegő ujjakkal kotorászok az LSD bélyeges zacsiban, és egyet a nyelvem hegyére helyezek belőle. A mai nap után szükségem van egy erősebb cuccra.

Az ágy támlájához kucorodok és lehunyt szemekkel a hűvös falnak nyomom a tarkómat, úgy várom a bélyeg hatását, de tudom, hogy jó időbe telik, mire megérzem.

Nyomaszt az egyedüllét.

Idegesít, hogy nincs itt Monica, hogy nyomatékosítsa bennem, amit eddig is tudtam. Azt, hogy egy csődtömeg vagyok.

Szaporán jár a lábam a színes ágytakarón, kinyitom a szemem. A lágy fény megcsillan a Tamástól kapott fülbevalón, ami hanyagul hever az ágy közepén. A kezembe veszem, hogy jobban szemügyre vehessem. Átlátszó kövekkel kirakott kis bogyós fülbevaló. Jelentéktelennek tűnhet első ránézésre, valami mégis megfogott benne.

Nem az ékszer fogott meg, hanem a csávó.

Bárgyú mosollyal hallgatom Monica éteri hangját. Visszhangzik, mintha egy üres szobából kiabálna ki.

– Igazad lehet... – súgom magam elé.

Az ajkamat rágcsálva figyelem a telefonom.

Mi baj lehet egyetlen estéből? Idejét sem tudom, hogy mikor dugtam utoljára egy jót, ő meg elég jó partinak tűnik.

Attól, hogy jól néz ki, még lehet kicsi a farka.

– Kis bohóccal is lehet nagy cirkuszt csinálni – vonok vállat. – Írok neki – határozom el, és a telefonomért nyúlok.

Aurora

Fent vagy még?

Pár perc múlva kapom is a választ:

Tamás

Meggondoltad magad?

Aurora

Lehet...

Tamás

Mázlid van, hogy még a közelben vagyok 😉

Aurora

Ha továbbra is ilyen arrogáns leszel,

inkább lemegyek és összeszedek egy csövest 😊

Tamás

Vettem, főnökasszony.

Aurora

Na, azért. Mennyi idő, mire ideérsz?

Tamás

Mennyi legyen?

Aurora

15 perc és kész vagyok.

Tamás

Rendben, a kis utcában leszek.

Átsurranok a fürdőbe majd egy gyors zuhany után felveszek egy magas derekú, szaggatott farmert és egy pink spagettipántos topot. A hajamat csak kiengedem és smink gyanánt is csak egy kis korrektort teszek a Gucci táskáimra a szemem alá.

Úgyis lesírnám, amíg a farka a gigámat masszírozza.

     Mire leérek, Tamás már járó motorral vár a sarkon.

– Hol van a sofőröd? – Kérdezem miután beülök mellé az anyósülésre.

– Hazavittem. Még lesz egy címem, ha nem baj.

– Nekem mindegy – vonok vállat.

Megszédülök, miután elindulunk. Az utca lámpák ismét összefolynak előttem. Egyik-másik neon színű pillangóvá válik, fényes szárnyaikkal kerülgetik az éjszakába hasító autókat.  Az egyik nekiütődik a szélvédőnek.

Puff.

Rózsaszín porfelhő takarja be az üveget. Azt hiszem kezd hatni a papírsárkány.

– Biztos ezt akarod?

Megrezzenek Monica Belluci túlságosan valós hangjától a hátsó ülésen.

Most bezzeg itt vagy.

– Eddig is itt voltam, csak túl józan voltál.

Csodálatos – szemforgatva fonom össze a karjaimat.

– Bevallom, megleptél, hogy írtál – fordul felém hetyke mosollyal Tamás.

– Magamat is, elhiheted – morgom az orrom alatt. – Régen dugtam már, ezen a ponton, ha azt mondtad volna, hogy meg akarod mutatni a zsebkendő gyűjteményed, akkor is igent mondtam volna.

Felnevet, közben leparkol egy másik lakótömb mellett.

– Az nincs, de a vörös szobámat megmutathatom.

– Jól van mr. Grey, intézd el a vásárlód és menjünk.

Könyökhajlatát vakargató, szakadt trikós, patkányképű fiú lép ki a lépcsőházból. Tamás lehúzza az ablakot.

– Kivennéd a dobozt a kesztyűtartóból, légy szíves? – intézi hozzám egészen más hangsúllyal, mint ahogyan velem szokott beszélni.

Odanyújtom neki a fekete dobozt, addigra a patkányképű is ideér. Ránézésre egykorúak lehetünk, az ő szervezetét viszont a herka elég rendesen leamortizálta, vagy tíz évvel idősebbnek néz ki.

Összegyűrt bankjegyeket tol Tamás arcába, reszkető kézzel veszi el a dobozt. Tamás átszámolja a pénzt, elégedetten teszi a mellényzsebébe.

– Benne van a múltkori is – morogja a patkányképű.

– Igen, látom.

Patkánykép felém fordul, elvigyorodik, a fogai sárgábbak a valószínűleg húgyfoltos matracánál, egy-kettő hiányzik is. Kopasz fején megcsillannak az utca lámpák.

Hehe. Olyan, mint egy lecsúszott Edward Cullen.

– Honnan szedted össze ezt a jó kis bigét? Kölcsön adod, ha végeztél?

Tamás szóra nyitja a száját, én viszont hamarabb megszólalok.

– Esetleg egy bad trip alkalmával elképzelhetsz, ahogy beverem az ocsmány patkányképed – mosolygok rá angyali ábrázattal.

Tamás torokköszörüléssel leplezi a kitörő nevetését, patkányképűnek pedig lefagyott az arca.

– Jól van, Dávid, majd hívsz, ha kell valami. – Azzal kövér gázzal el is indulunk.

Magamban dohogva figyelem az utat magunk előtt. Alig haladunk pár utcát, megérzem Tamás tenyerét a combomon. Felé fordulok, ám ő nem engem néz, hanem az utat, a keze viszont egyre feljebb és feljebb halad a combomon. Ujjait beakasztja az egyik szakadásba, gyengéden cirógatja a bőröm.

– Ha a kocsiban akarod csinálni, haza is vihetsz.

– Eszemben sem volt itt csinálni – vigyorog rám. – Csak szórakozok. De ha nem, hát nem.

Kezét visszateszi a váltóra és újra az útra koncentrál. Szarkalábait megvilágítják a kintről bejövő fények. Apró borostájában ősz foltok kandikálnak ki.

– Mi visz rá arra egy negyvenes pasit, hogy dílerkedjen? – teszem fel a kérdést, ami eddig is motoszkált az agyamban.

– Először is aú. Nem vagyok negyven éves – nevet fel. – Harminckettő vagyok, ha ez számít, és nyilván a pénz vitt rá.

– Hmm... Ebből vannak a csini öltönyeid? – nézek végig rajta, ma is egy elegáns szürkét visel.

– Nem. Ez a rendes munkámból kifolyólag van rajtam.

– Mit dolgozol?

– Van egy cégem. Egyébként pont titkárnőt keresek, ha megunnád a mekizést.

– Ha azért akadt meg rajtam a szemed, hogy hőst játszhass, és ,,kiemelj a nyomorból" – karmolok a levegőbe idézőjelet –, akkor kímélj meg ettől, köszi.

– Azért akadt meg rajtad a szemem, mert meg akarlak baszni – von vállat. – Ezt csak azért mondtam, mert tényleg titkárnőt keresek, és az se lenne baj, ha néha megdughatnálak az irodában.

– Fasszopó – közlöm, de a szám sarkába mosoly szökik.

– Bocs, hogy megöltem az illúzióid, én nem vagyok az a romantikus típus.

– Ne legyen nagy az arcod, semmi elvárásom nem volt feléd, csak ki van a puncim és a lakótársamat nem akartam megkérni, hogy dugjon meg.

– Akkor ezt megbeszéltük.

– Meg – bólintok. – Nos? A lakásodra megyünk, vagy valami ergya szexhotelbe?

– Fúj. Arra azért nem vetemednék – borzong meg. – Természetesen a lakásomra.

– Mennyi vásárlódat vitted már oda fel?

– Láttad Dávidot. Mindegyik ilyen rajtad kívül, szóval te vagy az első. De kurvázni szoktam. Meg néha a takarítónőt is elkapom, ha otthon vagyok.

– De jó lehet neked dolgozni – forgatom meg a szemem.

– Majd a mai este után eldöntöd – vigyorodik el.

     Az utat a lakásáig szótlanul tesszük meg. Nem megy gyorsan, előttem mégis elfolyik minden, a fejem zúg, a világ körhintásat játszik körülöttem.

Hányni fogok.

A város külsőbb kerületében egy kertvárosi részen állunk meg, fényűző családi ház előtt.

Visszanyelem a torkomig érő savat, ingatagon szállok ki.

Nem fogok hányni.

Tamás előre megy, hogy megfogja a két fekete kutyáját. Fogalmam sincs, milyen fajták, de úgy néznek ki, mintha most jöttek volna fel a pokolból. Remegő kezemet szagolgatják, meg-megnyalják. Elmosolyodok.

Utálom a kutyákat.

Megsimogatom az idióta alakú fejüket, Tamás elengedi őket, és a kulcsával csörögve megy előre, hogy kinyissa a bejárati ajtót.

Belépve meseországban érzem magam. Kastélyszerű falai modern bútorokkal keverednek. Minden kibaszott drágának és minőséginek tűnik.

– Te jól el vagy eresztve lóvéval – sétálok bámészkodva körbe a helyiségben.

– Nem panaszkodom – nevet fel. – A ház örökség, a bútorokat már én vettem.

– Aha – rendezem le ennyivel.

Tamás tétován áll az ajtóban, mintha zavarban lenne. Kuncogva sétálok hozzá közel.

– Kurva béna vagy – közlöm, majd az ajkára tapadva taszítom az ajtónak.

A combom alá nyúlva kap fel és fordít a helyzetünkön, az ajtónak nyomva, vadállatként marcangolja a szám.

Nem tudom eldönteni, hogy tetszik, vagy csak nagyon be vagyok állva.

Az érintésétől kinyílik a bőröm, viszket a vágytól, le akarom vakarni a magamról, egészen a húsig vájni a nem létező körmömet. 

Farka nekem feszül, miközben a nyakam kényeztetésével foglalatoskodik. Kipattan a szemem.

Hányni fogok.

A szemközti fal sarkában van egy pók, mind a nyolc szemével egyszerre pislant. Lustán figyel, szinte megszólít; újabb szánalmas kurva.

Anyád a kurva.

Tamás zihálásának hangja üti meg a fülem. Elképzelem, milyen színe lenne. Világos zöld, citromsárga foltokkal. Mint egy napraforgó. De jól esne egy kis szotyi.

Keze feltérképezi a testem, megáll a mellemen, először óvatosan, majd egyre követelőzőbben markolja.

Ez tetszik.

Magára vonja a figyelmem, csókjai bizsergetik a bőröm. Már nem akarok vakarózni, csak még többet belőle. Valahogy a kanapéra keveredünk, róla lekerül az ing, engem épp a nadrágomtól szabadít meg.

Felülök és lerántom magam mellé, egyenesen az ölébe ülök, erősen ragadja meg a derekam.

Ó, igen, ez jó.

Közénk nyúl, arrébb húzza a bugyim, egy ujjával belém hatol, hangosan nyögve hajtom hátra a fejem, ő egyből a nyakamra hajol. Vad és lágy csókokkal bombáz.

Kikészít.

Illata erőszakosan fúrja be magát az orromba, valahogy még ez is izgat. A szívem túlpörög, hangosan zakatol, egyre gyorsabban, félek, egyszer felrobban.

– Kibaszott szexi vagy – nyögi a fülembe.

Az ajkamba harapva szállok le róla, hogy elé térdelve lerángathassam róla a nadrágját. Nagyot nyelek, amikor elém tárul a szerszáma.

Ezt kapd ki Monica Bellucci. Baszki, ez akkora, mint egy bowling bábu.

A legnagyobb örömmel veszem a számba. Megremeg, ujjait a hajamba vezeti. Nem nyom rá, mint általában mások, ez tetszik. Kevésbé van hányingerem saját magamtól. Nyögései felizgatnak, muszáj magamhoz nyúlnom. Az ujjam egyszerre jár a fejemmel.

Mindjárt. Már csak egy kicsi kell.

Tamás gyengéden megfogja a kezem, könnyezve csúsztatom ki a számból a farkát.

– Én akarom – hangja ellentmondást nem tűrő, engedelmeskedve ülök újra az ölébe.

Farkát a puncimhoz illeszti, lassan akarja, én viszont türelmetlenül fogadom magamba. Hátravetett fejjel nyög fel.

– Baszd-ki – nyögi reszelősen. – Annyira forró vagy.

– Ki a faszommal dugtál eddig? – zihálom mozgás közben.

– Inkább ne menjünk bele.

Figyelemelterelésként csókol meg, közben a fenekemre csap, belemélyeszti az ujjait. Csillagokat látok, ez már kibaszottul hiányzott. Ő részegít meg, vagy a szertől pörgök ennyire? Egyikünknek sem kell sok, hogy elmenjen, ő hamarabb elélvez, de továbbra is mozog alattam, ujjaival gitár szólózik a csiklómon, mindent megtesz, hogy nekem is jó legyen. Ez fura. Hangos nyögéssel borulok a vállára. Percekig maradunk ebben a helyzetben.

– Sejtettem, hogy jó vagy – szólal meg rekedten –, de, hogy ennyire...

– És még semmit sem mutattam – vigyorodok el.

– Ó, anyám!

Lekászálódok róla, megigazítom a félrecsúszott tűzpiros tangámat és visszaveszem a nadrágom.

– Mit csinálsz? – vonja fel kérdőn a szemöldökét.

– Felöltözök.

– Minek?

– Hát, gondoltam, hazamegyek.

– Nem mész te sehová – ránt vissza az ölébe. – Nem volt elég. Csak adj pár percet.

Felnevetek, megharapom a fülcimpáját. Mániám a harapdálás. Újra felállok és megcsodálom a falon lévő képeket.

Nem is tetszik egyik sem.

– Körbenézhetek? – fordulok karba font kezekkel felé.

– Azt csinálsz, amit akarsz – lép közelebb, és felém nyújt egy fehér, apró pirulát.

– Ez mi?

– Tedd el. Esemény utáni tabletta.

– Nem kell. Meddő vagyok – sétálok el mellette.

Kíváncsian a szomszéd helyiségbe megyek.

Ez a konyha kísértetiesen hasonlít a miénkhez otthon, Santa Barbarában. Csak valahogy sokkal barátságosabb. Lehet, a konyhapulton lévő virágok az oka. Vagy az, hogy nem érzem anyám fullasztó parfümjének illatát, és nem hallom a hangját, amit gyerekként Hófehérkéjéhez hasonlítottam. Ma már inkább a gonosz mostoha jutna róla eszembe.

– Meddő? Hogy-hogy?

Tamás az ajtófélfának dőlve figyel.

– Tudsz róla, hogy meztelen vagy?

– Az előbb meg taknyosra szoptattalak, és?

– Jogos.

Gátlástalanul nyitok ki minden egyes szekrényt és fiókot. A hűtőből kiveszek egy dobozos kólát. A mellbimbóm az égnek mered a kiáramló hidegtől. Felugrok a pultra, és belekortyolok a dobozba. Tamás kíváncsian méreget, egy szemforgatással jutalmazom.

– Egy baleset miatt kioperálták a méhemet. Itt a vége, fuss el véle.

– Emiatt lettél függő?

– Mit érdekel, te majom?

– Csak próbálom megérteni, hogy egy ilyen cuki csaj, hogy téved erre az útra.

– Neked nem mindegy? Az árud fogy, néha megdughatsz, kell még több? Amúgy meg még egy cukizás és itt se vagyok!

– Jó-jó, nem szóltam – emeli fel védekezően a kezét.

     A konyhában hagy, pár perc múlva tér vissza. A szürke öltönynadrágot egyszerű, fekete rövidnadrág váltja fel. Mellizmán megcsillan az izzadság permet, apró csillámnak tűnik.

Doboz cigit nyújt felém, kihúzok belőle egy szálat, az ő szájában már ott füstölög egy. Ebből a szögből emlékeztet valakire.

A füst könnyen távozik a tüdőmből, megtisztít. Anyám szerint a testünk a templomunk.

Szerintem az enyémben a sátánhoz fohászkodnak.

Apró boszorkányok térdelnek a félig halott, fekete szívem előtt, elszívják az életerőmet, belőlem táplálkoznak, hogy pusztulást hozzanak a földre, ha eljön az idő.

– Ha meghalok, virág akarok lenni.

Mozdulatlanul bámulok egy pontot a csempén. Valamit leejthettek oda, mert lepattant a zománc. Olyan alakja van, mint egy csészének. Csorba fülű, törött csészének.

– Milyen virág?

– Valami csúnya – mosolyodok el. – De olyan illatom lenne, hogy az emberek imádnának.

Felemelem a fejem, Tamás barna szemeibe meredek, mosolyog.

– Én selyemmajom akarok lenni.

– Miért?

– Kicsik és cukik. Jelentéktelenek.

– Te utálod az életed.

Megvonja a vállát. Hosszan beleszív a bagóba, a mellette lévő kávés bögrébe hamuzik. Én is belepöckölök az üres kólás dobozba.

– Nem a pénz miatt lettem díler.

– Hanem?

– Az apám cégének vezetését vettem át. Jól fizet, mint láthatod, de unom. Valami izgalmasabbat akartam csinálni, embereket megismerni, olyanokat, mint te. Nektek van mit mesélni, én mit tudok felmutatni? Egy elkényeztetett görcs voltam és vagyok.

– Ha az lennél, nem csinálnád ezt.

– Belefáradtam az elvárásokba, tudod? Az apámnak sosem voltam elég jó, csak azért adta át a céget, mert az egyetlen örököse vagyok. Rég meghalt, mégis még mindig neki akarok megfelelni.

– Anyáddal mi van?

– Nem ismerem.

– Hmm.

– Mindegy, bocs, hogy rád zúdítottam, nyilvánvalóan nem azért vagy itt, hogy a nyavajgásomat hallgasd.

Elnyomja a cigit, és megáll előttem, egy pillanatra a szemembe bámul, majd a mellemre hajol. Addig kényezteti, amíg mind a két mellbimbóm olyan kemény nem lesz, mint a kő. Újra megszabadít a farmeromtól, ezúttal a bugyival együtt. A belső combomon csókol, egyre beljebb haladva.

– Mit csinálsz?

– Kinyallak – néz rám teljes értetlenséggel.

– De tele vagyok veled.

– És? Ami jár az jár.

– Ó. És még azt mondod, nem vagy romantikus.

– Ez nem a romantikáról szól, hanem a kölcsönös tiszteletről. Na meg imádok nyalni. Na, most már fogd be és hagyj dolgozni!

És én hagyom. Sőt mi több, nagyon is élvezem! Én, aki szívesen leszop egymás után akár három embert is, de utálja, ha kinyalják.

Ezután még legalább háromszor egymásnak esünk, a ház több pontján. Hajnalban visz haza, amikor az ég alja már világosodni kezd, de az emberek még bőven az igazak álmát alusszák.

Rózsaszín unikornisok hátán szállnak szembe a rémálmok hatalmas mumusával.

     Csend fogad a lakásban. Csanád már nem fekszik a kanapén, jele sincs, hogy valaha ott lett volna.

Nem mintha bánnám, nem lenne kedvem magyarázkodni, hogy miért most jövök haza, miért nézek ki úgy, mint akit megbaszott a̶ ̶d̶í̶l̶e̶r̶e̶ az áram és miért vannak ekkora karikák a szemem alatt, már megint.

Bár Csanád valószínűleg full leszarja, hogy nézek ki és mikor jövök haza.

Megint elfelejtettem, hogy nem otthon vagyok.

Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy most vagyok otthon.

Magában eszem a felbontott csomag párizsit, nincs kedvem kenyeret kenni, jó ez így.

Egy falatka sajt, egy szelet párizsi, majonéz a szájba.

Hehe, ilyet ma már ettem. Vagy ittam?

Sokkal felszabadultabban érzem magam, tényleg igaz a mondás, hogy a szex mindenre megoldás.

Ugyan mi bajod lett volna, ami miatt muszáj volt hagynod, hogy a dílered megdugjon?

– Mondjuk az, hogy ki voltam már egy jó szexre? – morgom az orrom alatt.

Monica Bellucci nevetését a szobám felől hallom.

És most jobb?

– Sokkal.

Szívből gratulálok! Remélem, elkaptál valami nemi fertőzést. Tudod, a gumi nem csak a gecitől véd.

– Csak mondta volna, ha baja van.

Biztos vagyok benne! Úgyis olyan őszinte és rendes tagnak tűnik.

Nem válaszolok, csak megforgatom a szemem. Kicsit túl sokat képzel magáról ez a nő. Mit tudhat ő? Végül is csak a fejemben létezik.

Az akváriumhoz megyek és jól megcsodálom magamnak Tivadart. Semmit nem csinál, csak lebeg az akvárium alján. A legcukibb dolog, amit valaha láttam. Cukibb, mint a hörcsögeim, amiket pár éve vettem. Valamelyik lefialt és arra keltem az éjszaka közepén, hogy romantikusan megvacsorázzák a gyerekeiket. A legundorítóbb állatok a világon.

Persze azért is megkaptam a magamét.

„Kislányom, lehetett volna annyi eszed, hogy megnézd, milyen a természetük, mielőtt haza állítasz velük."

Lehetett volna.

Ő is elvetethetett volna nyugodt szívvel, de nem. Neki kellettem, hogy nőnek érezhesse magát és egésszé tegyem a családot. Aztán amikor kiderült, hogy nem egy idomítható kiskutya vagyok, inkább csináltak még egyet, hátha az jobb lesz.

Bele sem merek gondolni mi lett volna, ha a húgom is olyan lett volna, mint én.

Vajon addig gyártották volna a gyerekeket, amíg egy olyat nem kapnak, amilyen Dina?

Vagy ha jobban igyekszek a kedvükre tenni, akkor jobban foglalkoztak volna velem? Végül is mit tettem én, hogy szeressenek? Csak léteztem. Tény, hogy aktívabb voltam, egyesek szerint rosszabb, mint más gyerekek, de ez ok arra, hogy egy anya ne szeresse a gyerekét?

De hát szeret ő, a maga módján.

Pedig engem nem lehet szeretni.

Egyszer mammer azt mondta, hogy nincs olyan, hogy rossz gyerek. Szerinte csak figyelemre vágytam és vágyok most is.

Hülyeség.

Jó nekem így, láthatatlanul. Nem akarnék úgy élni, ahogy Dina. Kinek kellene az, hogy folyton tudja mindenki, mit csinálok, kivel, és mikor? Kinek mi köze van hozzá? Kinek lenne jó az anyja vállán sírni egy szerelmi csalódás után? Ki akarná, hogy az apja babusgassa még húsz évesen is? Ki szeretné, hogy a testvére legyen a legjobb barátja?

Ezek kérdések, vagy magadat győzködöd, hogy nem vagy selejt, amiért nincs senki, aki szeressen?

Nem válaszolok Monica Belluccinak.

Szerinted hol rontottad el ezt az egészet?

M̶i̶n̶d̶e̶n̶h̶o̶l̶. Sehol. Nem az én hibám.

Tivadar is megunja a fejem és inkább elbújik a kis kőkuckójába. Remek, még ez a vízi giliszta is utál.

– Hálátlan dög – morgom az orrom alatt.

– Hát te mit csinálsz?

Csanád zsebre tett kézzel figyel az ajtóból.

– Beszélgetek Tivadarral – mondom teljesen természetesen, mintha mindenki ezt csinálná.

– És válaszolt? – húzódik szelíd mosolyra a szája.

– Besértődött, mert egy primadonna.

A kanapéra dobja magát és a tarkóján összekulcsolva a kezeit dől hátra. Lábait nemes egyszerűséggel a dohányzó asztalra rakja.

– Sokáig dolgoztál tegnap?

– Csak a szokásos, hamar hazaértem.

– Nem volt itthon a cipőd.

Kérdőn felemelem a szemöldököm, ő egyből hárít.

– Már nem mintha közöm lenne hozzá, csak azt hittem, sokáig voltál bent.

– Egy munkatársamnál aludtam.

Mosolyogva ülök mellé. Még mindig annyira sokszor van köztünk ez a kínos csend, amit nem tudok, hogy mivel hidaljak át. Annyira szeretném őt megismerni, de valahogy olyan zárkózottnak tűnik.

– Képzeld! Egyszer eltörtem a csuklómat. Nyolc éves lehettem és leestem egy fáról. Tök menőnek éreztem a gipszemet, de valószínűleg csak én voltam így vele. Pár napra rá felbuktam a lépcsőn a házunk előtt, akkor meg a másik csuklómat törtem el. Nem tudom, miért mondtam ezt el amúgy – nevetek fel.

Az ő arcáról nem igazán tudok semmit sem leolvasni. Szinte hallom, ahogy forognak az agytekervényei. Valószínűleg azon gondolkozik, hogy egy egytől tízig terjedő skálán mennyire vagyok hülye.

Szegény még nem tudja, hogy tizenöt.

– Én a lábamat törtem el egyszer – válaszol végül.

– Az is megvolt. Mondjuk csak a lábfejem repedt meg.

– Te nagyon béna lehetsz.

Felnevetek.

– Ó, sejtelmed sincs! A húgom két lábon járó szerencsétlenségnek hív.

– Van egy húgod?

– Ja. De nem vagyunk jóban.

– Miért?

– Mert egy görcs.

Hangosan megrágcsálom az időközben a számba dobott rágót és hatalmas buborékot fújok belőle.

– Te mindig olyan negatívan nyilvánulsz meg a családodról. Miért?

Magam elé meredve forgatom a számban a rágót. Hamar elment az íze.

– Mi nem igazán vagyunk normális család. Nálunk teljesítményben mérik a szeretetet. Minél jobban teljesítesz, annál több szeretet morzsát kapsz. Én asszem' nem teljesítettem valami jól.

– Ez szomorú – húzza fel törökülésbe a lábait. – Akarsz róla beszélni?

– Mi ez, a dr. Phil?

– Ne már. Csak szeretnélek meghallgatni.

Nagyot sóhajtva forgatom meg a szemem.

– Nincs ehhez kedvem, Csanád.

– Rendben – egyezik bele bólintva. – De ha szeretnél beszélgetni, tudod, hol találsz.

– Köszönöm.

Kedves mosollyal biccent, majd a kezébe veszi az egyik kontrollert az asztalról és bekapcsolja vele a konzolt. Pár percig pörgeti a játékokat, végül rányom egy számomra ismeretlen játékra.

– Mivel játszol? – húzom magam alá a lábam.

– Worms. Nem játszottál még vele?

– Nem.

– Akarsz? Be tudsz szállni, tudunk egymás ellen lenni.

– Mi a lényege? – fogom remegő kezeimbe a másik kontrollert. Megtámasztom a térdemen, hogy enyhítsem a remegést.

– Vannak ezek a kis kukacok és mindenféle fegyverrel ki kell nyírni a másik csapatot.

– Aha... Ez nagyon morbid.

– Nem jobban, mint mondjuk egy Mortal Kombat.

– Na, jó. De ott emberekkel harcolsz, ezek meg cuki kukacok.

Felém fordul, amolyan „te teljesen hülye vagy" ábrázattal.

– Hát, lánytól sem hallottam még, hogy cukinak nevez egy kukacot – nevet fel.

– Becézgetni is szoktam egy-két kukacot – emelgetem vigyorogva a szemöldököm, mire egy szemforgatással válaszol. – Jól van na, nem leszek disznó. De amúgy tényleg aranyosak, most nézz rájuk! Olyanok, mint Tivadar.

– Semmi közük Tivadarhoz.

– Neked semmi fantáziád nincs, hogy tudsz így olvasni?

– Fogom a könyvet és elolvasom a betűket, nem nehéz. Na, játszunk?

– Jó, játszunk – sóhajtok. – De ne sírjon a szád, ha lealázlak a gecibe.

– Álmodozz csak – vigyorog rám.

Két menet és temérdek sok káromkodás után Csanád elégedetten nyújtózkodik egyet és a kezeit összefűzve dől hátra, vigyorogva figyel.

– Ne vigyorogj, mert elkenem a szád!

– Savanyú a szőlő, Rory?

– Rory? – vonom fel a szemöldököm. Megvonja a vállát.

– Ja.

– Hihetetlen, milyen szemtelen vagy!

– Mit tehet az ember ily' izzó gyűlölet ellen? – sóhajt színpadiasan.

– Te most a Gyűrűk Urából idéztél nekem?

– A bölcs csak azt mondja, amit tud – bólint.

– Ezt fogod egész nap csinálni?

– Nem kell mindenre odafigyelni, amit hall az ember.

– Hagyd abba!

Hátravetett fejjel nevet fel, hollófekete haja hátrahullik, láttatni engedi karakteres arccsontját. Apró gödröcske jelenik meg a szája sarkában, ahogy mosollyá szelídül a nevetése. Jégkék szemével engem vizslat, a lelkembe akar látni.

Ne engedd neki.

Nem engedem.

Összehúzom magam előtt a kezem, hirtelen túlságosan meztelennek érzem magam. Torokköszörüléssel vegyítve állok fel a kanapéról.

– Kérsz egy pohár vizet?

Megrázza a fejét és újra a tévé képernyőjére mered.

Egy egész pohár vizet megiszok húzóra. Újra rám támad a hányinger. Leküzdöm, a hányás a gyengeség jele.

Fáradt vagyok.

Talán aludnom kellene egy kicsit.

Igen, azt hiszem, hogy az jót fog tenni. Hunyok egy egészen kicsit.

Csanád nem figyel rám, így könnyedén a szobámba botorkálhatok. Alig visz a lábam, éppen odaérek az ágyhoz, már le is zuhanok rá.

Adásszünet.

**********

Sziasztook!

Végre sikerült egy keveset haladnom, kíváncsian várom a véleményeteket a fejezettel kapcsolatban ^^

Tudom, Rory még mindig őrülten idegesítő, de hát ő ilyen és én így szeretem őt <3

Közben én is rájöttem valamire vele kapcsolatban. Hiányoznak a költői képek, amikor a Cserit írom, azok a fajta díszes megnyilvánulások, amiket pl az In the name of Love-ban megszokhattatok tőlem. Bevallom zavart egy ideig, hogy olyan összecsapottnak tűnik az egész, miközben csak annyi az egész, hogy Rory nem az a fajta, aki gyönyörű körmondatokkal fogalmazza meg az érzéseit. Illetve egy kissé türelmetlen is vagyok vele kapcsolatban. Annyira szeretném már, hogy úgy lássátok őt, olyan komplexnek, ahogyan én, de kell egy kis idő, hogy feloldódjon, és elénk tárja az ő különc kis lelkét, kérlek bízzatok benne. <3

Az új kifejezéseket, mint mindig most is feltöltöttem a Szakzsargonos fejezetbe.

Legyen szép napotok, puszi <3