Zuhantam. Az idő egyszeriben csigalassúsággal vánszorgott és minden egyes zúzódással egy újabb kijózanító tény futott át az agyamon, ahogy hasztalanul próbáltam megkapaszkodni a sziklafalban.

Majdnem az egész életemet hazugságban töltöttem és a szüleim talán mégis életben voltak valahol a zuloni menekültekkel együtt. Az apám által kötött vérszerződés rendezte úgy a sorsom, hogy Sárkányvárba kerüljek és segítsek Rionékon. Egy olyan hazug gyilkost szolgáltam a seregben éveken át, aki kimondhatatlan szörnyűségeket művelt, hogy megszerezze Orion trónját.

Annak a természetfeletti uralkodónak a trónját, akinek az imént vágtam a fejéhez, hogy csak kihasznált engem és mindössze a véreskü reménye miatt nyitott felém... Akinek sebet ejtettem a gyönyörű szárnyán, pedig csak most kapta vissza azokat, ezzel pedig magam alatt vágva a fát, hiszen ő lett volna az egyetlen esélyem, hogy megmentsen a biztos haláltól.

A föld fékezhetetlenül közeledett és az utolsó, nyomorult gondolatomként megfogadtam, hogyha most ért véget az utam, ami még el sem kezdődött, hát a legvérmesebb, legszörnyűbb szellemként térek vissza mindazokhoz, akik ezt tették Zulon népével. Egy hang sem szakadt már ki belőlem. Mosolyogva adtam át magam a gyűlöletes bosszúmnak, de mielőtt a fejem szétloccsant volna a talajon, valami bilincsként kulcsolódott a karomra, fájdalom hasított belém, és egy szempillantás alatt mozdultam újabbat, egy kemény mellkasnak nyomódva. Esetlen szárnysuhogás és erős zihálás hangja nyomult az elmémbe, de mire felismertem Rion fájdalomtól eltorzult, sebhelyes arcát, már a földre zuhantunk és a felszálló porfelhőtől alig kaptam levegőt. Mozdulni sem bírtam, mert erős karjai még mindig a derekamat és a fejemet ölelve láncoltak magukhoz.

Hosszú másodpercekig nem szólalt meg, csak nyögdécselve vett újabb, mély lélegzetet a hátán fekve és ez megrémisztett. Haragudtam rá, de nem annyira, hogy ilyen szörnyűséget műveljek vele, még ha véletlenül is vágtam meg.

Az istenekre, mit tettem?

- Sa...sajnálom! - hebegtem és megpróbáltam felkönyökölni. - Mondj már valamit, kérlek! Hogyan tehetném jóvá? Mit tegyek? Ne haragudj, annyira idióta vagyok! - löködtem a vállát és csak ekkor láttam meg, hogy hány helyen szakadt fel a tunikája, hány helyen vérzett ő is.

- Cccssst! - tapasztotta számra összehorzsolt kezét, de még mindig nem nézett rám, szorosan lehunyva tartotta a szemét. - Csak...adj egy percet!

Szorítása engedett, így lassan mindketten fel tudtunk ülni. Széttárta remegő szárnyait és erősen az ajkamba haraptam, amikor vele együtt vettem szemügyre a körülbelül tizenöt centiméteres, mélyebb vágást a szárnyán, ami lassan gyógyulásnak indult. Annyira szégyelltem magam, ő pedig nem is kezdett kiabálni velem... helyette szinte láttam magam előtt, ahogy lenyelte az indulatait.

- Rion, én ezt nem...

A fejét ingatta.

- Mutasd, hadd nézzem! - nyúlt felém és letörölte a halántékomon lefolyó vért. - Hol sérültél még meg? - kérdezte halkan, ahogy végigmérte a zúzódásaimat, de szerencsére megúsztam ennyivel. Egyedül a bokám lüktetett iszonyúan az érkezés következtében. 

Úgy tűnt, Rion korábbi haragja az enyémmel együtt párolgott el, egyedül az mardosott belülről, hogy mi a francot próbáltam beleerőltetni a vallomásába.

"- Kihasználtál! Mondd csak, ennyire keserű volt a saját főztöd, azért döntöttél úgy, hogy inkább beavatsz mindebbe, Orion? A saját szemeddel látni, hogy mit okoztál nekem azzal, hogy elhallgattad, mi vár rám a kulcsnál, már a te fajtádnak is megmozgatta a lelkivilágát."

A zuhanástól kitisztult fejjel már egyáltalán nem gondoltam így. Ő volt az, aki segített, amikor elkapott a pánikroham és azóta is őszinte megbánást láttam a szemében. Ha valóban kihasznált volna, azzal a jegességgel ismerte volna be, amikor először találkoztam vele. Kicsit sem vette volna fel a sértésemet.

- Zyana! - zökkentett ki a gondolataimból, és mire visszajutottam a jelenbe, ő már előttem guggolt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. A sérülései már csaknem be is gyógyultak. - Hallod, amit mondok? Hol fáj?

Tekintve, hogy kettőnk közül én nem rendelkeztem öngyógyulással, érthető volt az aggodalma.

- Én... - széles markába csúsztattam a kezem, de felszisszentem, amikor megpróbáltam ráállni a jobb lábamra. 

- Óvatosan, ne erőltesd! - mondta, majd felnyalábolt az ölébe, miközben felállt, én pedig nem ellenkeztem. A szívem felett dörzsöltem a mellkasom, mert ismét megrohant a szüleim emléke.

- Szólalj már meg az istenek szerelmére! - rázott meg kissé és hangjába még több aggodalom vegyült.

- Azt hiszem...azt hiszem, megrepedt a szívem. - feleltem. - Megint.

Összevonta szemöldökét, az arcán lévő heg is vele együtt húzódott.

- Tessék? Miről besz...

- Rion, meg tud egyáltalán repedni az ember szíve? - suttogtam elfojtott hangon.

Ezüstös szemébe fájdalmas melegség költözött, amikor megértette, hogy a gondolataim a feltárt, fájó valóság felé kanyarodtak. Szorosan a mellkasához szorított és a közelsége... a biztonságot nyújtó jelenléte... Nem tudtam levenni róla a szemem.

- Azt hiszem, igen – felelte halkan. - Szörnyen sajnálom! Olyan sok dolgot tettem én is az utóbbi időben, ami...

Puha ajkára tettem az ujjam, hogy elcsendesítsem. 

- Nem akarok ezekről beszélni. Előre akarok nézni.

Melegsége sajgó testembe kúszott és a nyomasztó gondok terhe néhány másodpercre megszűnt, amikor olvadt tekintete olyan mélyre hatolt az enyémbe, hogy a testem belebizsergett. Ez pedig újabb kételyeket vetett fel bennem.

- A véreskü...amiatt történik velünk ez is? Bármit teszek, hozzád vagyok láncolva? – utaltam a kettőnk közt lévő...akármire, de ő halványan elmosolyodott és sötét tincsei a vállára omlottak, ahogy oldalra döntötte a fejét.

- Apád a segítségemre tette fel az esküt, nem a kielégítésemre.

Óriási kő esett le a szívemről. Kizártnak tartottam, hogy köztünk valaha is több legyen, ám a fizikai vonzalmat mégsem tagadhattam. Egyetlen hangsúlyával képes volt megbabonázni, éppen ezért képtelen voltam nem megsimítani azt a csodás ajkat, ami legutóbb olyan élménnyel ajándékozott meg, mint előtte soha, senkié.

- Az jó - leheltem a látványába merülve. - Így már értem.

- Igen? - kérdezte és megnyalta az ajkát, tekintetét az enyémre szegezte.

Aprót bólintottam, bár már azt sem tudtam, miről is beszéltünk. Lehunytam a szememet és vártam. A szívem dübörögni kezdett, amikor arcának melegét már az enyémen éreztem. 

- Én viszont még mindig nem értek valamit... Zyana - dörmögte kimérten a számra, ezzel azonnal lehűtve a vágyam parazsát. - Hogy értetted azt, hogy megint megrepedt a szíved? - kérdezte.

Tekintve, hogy még mindig nem eresztett, fészkelődni kezdtem, de lehetetlennek tűnt szabadulnom. Saját magam zártam kelepcébe.

- Eressz el! - figyelmeztettem, mert egyáltalán nem a jó felé terelődött a dolog.

Mit érdekelte őt!

- Miért nem látok rajtad egy cseppnyi megbánást sem az ilyen helyzetekkel kapcsolatban, amikor téged állítólag hazavárnak? - szegezte nekem. - Miért hiszed azt, hogy itt bármit megtehetsz, mindenféle következmény nélkül?

- Ehhez neked semmi közöd! Ha nem engedsz el, esküszöm felpofozlak - villant rá a tekintetem, mire végre lerakott. 

Bosszúsan bicegtem hátrébb tőle. Eddig tartott hát a nyugalom... Azzal, hogy a múltamban kutakodott, mindent felforgatott bennem.

- Ne akarj mindenre választ, Orion, mert fogalmad s...

- Tudod azt érzem, még engem is jobban érdekel a gyáva nyulad lelkivilága, mint téged. - folytatta egyre ingerültebben. - A legkevésbé sincs kedvem egy dugóháromszöghöz a vőlegényeddel, csak mert te képtelen vagy a hűségr...

Felpofoztam. Akkora pofont kapott, hogy lüktetett a tenyerem. Meg a fejem a dühtől. Ő sem nézett ki vidámabbnak, mert az íriszét azonnal elöntötte a bíbor szín és szárnyai kissé széttárultak.

- Undorító vagy! - vágtam hozzá és felhorkantam. - És én még komolyan győzködtem magam, hogy te mégsem egy érzéketlen pöcs vagy. 

Alig tudtam fékezni magam, hogy ne ugorjak neki megint.

- Ismételd meg, ha mered! - indult felém és bár nagyon szívesen felpofoztam volna újra, de ezúttal valami olyan mély, olyan sötét, forró harag zubogott belőle, hogy az ösztöneim riadót fújtak és hátrálni kezdtem.

Ettől eltekintve azonban nem hagytam, hogy jobban megfélemlítsen és keserűen felnevettem.

- Érzéketlen vagy! Egy érzéketlen, rideg pöcs, aki képtelen megváltozni! - csattantam fel, de az igazság már a nyelvem hegyére ugrott, mindent a képébe akartam vágni, hogy érezze, mibe is piszkált bele. - Tudni akarod, miért teszek magasról az érzéseimre? Tudni akarod, miért nem lenne ehhez rohadtul semmi közöd? Király vagy, mindent megkapsz, amit akarsz, nem igaz? - löktem mellkason. - Hát tessék! Mert azzal, hogy kimondtam; itt maradok veletek, valóban szakítottam Garrennel. ELHAGYTAM ŐT, ORION! Felfogod? - kiáltottam, mire megtorpant.

- Ha ennek vége, ott folytatjátok, ahol abbahagytátok. - jegyezte meg.

- Nem érted. - vigyorogtam, mint valami félőrült. - Nem akartam vele lenni. Nem akartam már tőle semmit. Kis híján megfulladtam mellette!

Maszk a maszk után hullott le az arcáról, míg végül az őszinte döbbeneté maradt csak rajta.

- És erről neki mi a véleménye szerinted? - hitetlenkedett. - Azt őrjöngte kifelé innen, hogy szeret téged.

- Nem érdekel. - szipogtam és beletúrtam csapzott hajamba. - Nem érdekel, Orion, de ennél többet akkor sincs jogod tudni, ha mindketten beledöglünk is, mert nem fogom hagyni, hogy ilyen ocsmányságot feltételezz rólam! Takarodj ki az életemből és elégedj meg azzal, hogy Garren nem ostromolja kétnaponta az erődötök falát.

Hunyorogni kezdett.

- Tehát nem szereted őt?

Ostoba! Ossstoba, agyatlan férfi, akinek mindent a szájába kell rágni!

- Ennyi évet iszonyúan nehéz elengedni, de megtanultam tőled, hogyan zárjak ki mindent, mert ezt akartam. Igazán nagyszerű tanár vagy, gratulálok! - jegyeztem meg szarkasztikusan. - Nem. Akarok. Hozzá. Visszamenni! Fogd fe...

Nekipréselt a sziklafalnak és megtámaszkodott a fejem mellett.

*

Rion egy kibaszott idiótának érezte magát, de képtelen volt magában tartani a kérdéseit, miután megérezte Zya émelyítő, csodálatos vágyának illatát. A lánynak igaza volt, semmi joga nem volt a múltjában kutakodni, de nem akart még nagyobb szart kavarni az életében egy megcsalásos balhéval és most, hogy válaszokat kapott, most, hogy rájött, Zya sosem tartott két vasat egy tűzben... Az a gátlástalan, meggondolatlan ösztön egyszeriben előtört belőle és hagyta, hogy a lány megint kihozza belőle azokat a dolgokat, amik sokkal inkább illettek egy tesztoszteron vezérelte csődörhöz, sem, mint királyhoz. Bár tisztában volt vele, hogy nekik kettejüknek semmi jövőjük nincs, de a fenébe is... ez a nő képes volt elhozni Rionnak a gyönyört, miközben a feje felett élezte a pengét, hogy lecsapjon rá. Ez a két, ellentétes érzés egyszerre pedig olyan rohadtul felkavarta Sárkányvár urát, hogy nem tudta fékezni magát.

*

- Érzéketlen lennék, Belmont? - nyársalt fel Rion a tekintetével. - Úgy érezted, érzéketlen voltam, amikor megcsókoltalak? Amikor felrúgtam a 15 éve tartó fogadalmam, mert nem tudtam ellenállni a kísértésednek? Amikor már attól majdnem elmentem, hogy a szád hozzám ért? 

Izgatottság szántott végig a testemen és a legérzékenyebb részemben, lüktetve sűrűsödött össze. Ő pedig csak folytatta, élvezte, hogy győzelmet aratott az érzékeim felett és még közelebb bújt, hogy a fülembe suttoghassa:

– Azóta sem ereszt az az érzés. Arra kelek éjjelente, hogy téged hallak, amint a nevemet nyöszörgöd és... - lehunyta a szemét, elégedetten dünnyögött. - Tudod, mit teszek olyankor magammal, Belmont?

Nagyot nyeltem. A tunikám kényelmetlenül nyomta megkeménykedett mellbimbómat és az sem segített, hogy az alhasamnál éreztem Rion férfiasságát. Valósággal lángolt az arcom a kéjes vágytól és sajnos én sem voltam jó önmegtartóztatásból.

- Rion...

- Amikor kitépném a szívem, csak ne lássalak még egyszer olyan zaklatottnak, mint amikor visszajöttél a mocsárból? - váltott fájdalmasan halk hangnemre. - Amikor inkább kerülöm a népemet, mert fáj, ha a szemükbe nézek és látom, hogy mit tettem velük?

Egy idióta vagyok! Egy nagypofájú idióta, aki valóban dühkezelésre szorul. 

Rion minden szava sanyargatta a szívem. Lehunyta a szemét és homlokát az enyémnek döntötte.

- Megbántad valaha, hogy megmentetted a mágiát? - suttogtam remegő szívvel és még ellenálltam a késztetésnek, hogy ne simítsam meg rövid szakállát.

- Soha. - ingatta a fejét. - Szóval ne mondj nekem többé ilyeneket Zyus, mert így is az őrület szélén...

Megcsókoltam őt. Az a becenév...Úgy hívogatott Rion őszintesége, a lelke, hogy képtelen voltam ellenállni. Átöleltem a nyakát és beletúrtam hosszú tincsei közé, megsimítottam selymes szárnyának ívét, ő pedig egyetlen másodpercet sem habozott. Egyik karjával átölelte a derekam, nyelvét a számba dugta és még jobban a falnak nyomott, szabad keze a tunikám alá siklott és máris a mellemet masszírozta. Éhezett. Hogy pontosan mi mindenre, talán fel sem tudtam fogni.

- Ez is... csak egy alku - nyögte a számba, miközben kicsatoltam az övét, ő pedig a tenyerembe nyomta magát.

Hosszan felszisszent, és megérezve azt a rám váró, lüktető forróságot, az én nyelvemre sem jöttek egykönnyen a szavak.

- Semmi több - leheltem, miközben Rion már a ruháimat húzta rólam felfelé.

Hirtelen aztán felpattantak a szemei, szárnyait hátrafeszítette és zihálva a főépület felé perdült. Én csak álltam ott, a testem még érte bizsergett, de megragadta a karom és az üres barlang bejárata felé taszigált a fájó lábam ellenére.

- Menj be és maradj is ott, amíg nem szólok! - utasított keményen és visszarángatta magára a ruháit. 

- Mi a baj? - próbáltam bármi értelmet találni a viselkedésében, de ekkor szörnyű kiáltozás támadt az erődnél, amire felkaptam a fejem.

Rion repülésre készen tárta szét a szárnyát.

- Valaki betört Sárkányvárba - felelte és hangja elmélyült, amikor azt mondta: - Itt maradsz!

- Meg egy fenét! Tudni akarom, mi folyik ott! - erősködtem.

Bár első gondolatom voltak Garrenék, nagyon reméltem, hogy mégsem ők törtek be. Nem vallott volna rájuk fényes nappal támadni.

- Megsérültél! - mutatott rám. - Nincs időm vitatkozni, Zyana!

- Akkor azt javaslom, fogd be és induljunk! Orion. - acéloztam meg magam és megragadtam a karját.

Pontosan tudta, hogy vesztes csatát vívott ellenem. Ha nem vitt volna el, akkor is mielőbb visszajutottam volna a főépülethez. Szemében a vörös nagyobb körben terjedt szét és bosszúsan elhúzta a száját.

- Kapaszkodj! - morogta, aztán magához vont és a magasba repültünk. 

2023.06.20.

Hát sziasztok, drága olvasóim! :)

Már hiányoztatok, de nem tétlenkedtem ám és ezek után sem fogok. Szeretném Az elme hatalmát is végre gatyába rázni, de az égiek valamiért újabb és újabb ajtókat nyitogatnak nekem. Miközben ezeket a fejezeteket írtam és szerkesztettem, egy újabb kaland alapja jutott eszembe, amit nagyon szeretnék a Csepp a múltból után kiírni magamból. Annyit megsúgok, hogy nem hagyok fel a fantasyval továbbra sem :P

Na de vissza a mi jelenlegi párosunkhoz.

Huhúúú, mi minden lesz ebben a kötetben, te jó ég! :D Jelenleg 19 összefüggő fejezetem van előre megírva, de az első rész kapcsán rengeteg ihletet kaptam tőletek és egy részüket majdnem teljesen át kell majd fogalmaznom, valamint a sztori befejezése is várat magára. Fejben megvan majdnem minden, de mint mindig, most is nagy örömmel fogadom a befejezésre való ötleteket <3

Jövő héten pedig érkezem az 1. fejezettel ;)

TikTokon megtaláljátok az agymenéseimet: Sylvia Whitehawk néven.

Legyetek jók!

Sylvi