Négy másodperc. Rion mindössze eddig tudott magában elszámolni, mert valami láthatatlan erő úgy vetette le Zyáról a nagyúr kezét, hogy az hátratántorodva a földre zuhant, bevágta a fejét és néhány pillanatra minden elnémult.

Nem hallotta a saját szívének zakatolását.

Nem hallotta Zya sikolyát.

Rion karja még mindig bizsergett a fájdalomtól, a feje kóválygott, de muszáj volt felkelnie. Nem tudta, hogy ez a kis idő elegendő volt-e ahhoz, hogy a saját ereje megsegítse a Zya testében megrekedt mágiát, viszont amikor felpillantott a lányra, óriási kő esett le a szívéről.

*

Mint akit felrántottak, felültem az ágyban és vadul nyeldekeltem a tüdőmbe az éltető oxigént. A mellkasom szaporán járt fel- s alá, a szívem erőseket és egyenletesen vert, a fájdalmam egy része pedig megszűnt kínozni. A meleg továbbra is ott hullámzott a testemben, Rion tenyerének nyomát még mindig magamon éreztem, de...

Hogyan lehetséges ez?

Rion használta rajtam a sárkánytüzet és...túléltem. 

Kimerülten, értetlenül bámultam magam elé és végre nyílt alkalmam szemügyre venni, hol is vagyok, mert egyáltalán nem volt ismerős az a szoba. Velem szemben egy széles, világos kövekkel kirakott fal, melyet faoszlopokkal kereteztek, ezek között az oszlopok közt pedig végig könyvekkel tömött polcok sorakoztak. Régi, vaskos és poros darabok tucatjai, melyekről úgy sejtettem, még az átok előtti időkből származtak, amikor az erőd még valódi erődként szolgált.

A kőfal közepénél egy rúnákkal díszített kandallót alakítottak ki, mely előtt szőrmék hevertek a padlón, így nyújtva kissé otthonos, meleg hatást. Ami viszont igazán elképesztett, az a  kandalló feletti óriási, faragott sárkányfej volt. Tudás, hatalom és határozottság tükröződött fekete szemeiben, büszkén, egyenesen előre meredt. Jobbról egy hatalmas ablakon át érkezett a nappali fény, amely alatt egy íróasztal kapott helyet. Jó nagy káosz uralkodott rajta, és az előtte lévő szék támlájára is rengeteg ruhát hánytak. Egy franciaágyban pihentem, aminek négy oszlopú, sötét kerete egészen a plafonig ért és amikor hátradöntöttem a fejem, hogy felnézzek a gyertyákkal tűzdelt csillárra, a fejem kissé hátrabicsaklott és akkor jöttem rá, hogy nem voltam egyedül. 

Kemény, meleg test nyomódott a hátamnak és tartott meg, ahogy mögöttem ült az ágyon. Egyetlen másodperc kellett csupán, hogy felismerjem őt. Fejemet Rion vállán nyugtattam, míg egyik keze balról ölelt gyengéden, jobbját pedig tekintetemmel követtem, ahogy a combomnál húzta rám felfelé a szőrmetakarót. Egészen a mellemig, ahol már végre erőt vettem magamon és a kezemet ráhelyeztem a szőrmére, hogy megtartsam. A mozdulattal egyidőben a fülem mellett egy hangos kilégzés hallatszódott, mintha ő velem ellentétben már hosszú másodpercek óta nem vett volna levegőt. Lehelete kissé megcsiklandozta a nyakam, aztán Rion előrébb hajolt, hogy vessen rám egy pillantást.

- Ugye jobban vagy? - súgta alig hallhatóan.

Testileg? Igen. Érzelmileg? Mi a jó büdös franc történt velem???

Nem tudtam, mit felelhetnék, csak hunyorogva bámultam magam elé, az arcizmaim meg-meg rándultak az immár egész testemet kitöltő melegség enyhébb hullámaitól. Nem álltam még készen egy olyan beszélgetésre, amiben azért követelek válaszokat, hogyan okozhatott nekem akkora fájdalmat és nekem még sincs semmi bajom, ezért hát megpróbáltam a lényegre koncentrálni: Orion megmentett. És nem először.

Oldalra fordítottam a fejem és felpillantottam a szemébe. Sosem gondoltam volna, hogy az a szürke szempár tud még acélosabbnak hatni, a vörös gyűrű szinte izzott benne és Rion arca éppen olyan sápadt volt, mint a tekintete. 

- Jobban - erőltettem magamra a választ hangosan is.

Rion izmai megkeményedtek és amikor magához ölelt, a bennem dúló kérdések egy kicsit elcsendesedtek. Olyan...jó volt a karjai közt lenni! Nyugodt.

- Köszönöm! - mondta megkönnyebbülten és állát a fejem búbjára hajtotta. - Köszönöm!

Nem tudtam, hogy kihez beszélt...Talán hozzám, talán mindenkihez, akik odafent vigyáztak minket. Hozzábújtam, ő pedig megsimította izzadtságtól nedves hajamat, majd az enyémnek döntötte a fejét. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a meleg úgy terjedjen szét bennem, akár az árvízzel lepte part. Nekicsapódott mindennek, kitöltötte a testem legutolsó, legkisebb szegleteit is. Összerezzentem a hatására, a bőröm bizsergett, az ereim lüktettek, de Rion nem eresztett, csak arra kért, hogy vele együtt lélegezzek. Hallgattam rá. Figyeltem mellkasának egyenletes mozgását és a belélegzéseinek hangját, míg a fáradtság a szememre nem kezdett nehezedni.

- Ez az, jól van! - szólalt meg Rion hosszú percek múltán és megsimította a karom – Szeretnél aludni? - emelte fel a fejét, hogy ránézhessek.

Válaszul csak hümmögtem, de a torkom kaparni kezdett és az általam kiadott hang fojtva elhallgatott. A szám összetapadt a szárazságtól.

- Hozok neked inni - mondta, majd elhúzódott mögülem és jó sok párnát tuszkolt a hátamhoz, hogy azok tartsanak ülve.

Mikor felém nyújtotta a hatalmas adag, gőzölgő italt, a tekintetem rémülten járt Rion és a tea közt.

Kizárt, hogy azt megiszom! - mondtam szavak nélkül, és ekkor meg is érkezett az égi kimenekítés, mert kopogtattak az ajtón.

Asena volt az és illedelmesen ácsorgott a küszöbön, amíg Rion be nem engedte. Ugyanakkor Asena nem volt egyedül. A folyosón állt Collen és komoly, érdeklődő tekintetét nagyurára szegezte. Rion nem engedte be, de bólintott neki és váltottak néhány halk szót, majd az ajtó be is csukódott, a parancsnok pedig kívül maradt.

Feszültség remegtette meg a gyomromat és különös, szúrós szagot éreztem valahonnan. Ezek ketten olyan titokzatosra vették a figurát... Meglehetősen bosszantott, de arra a döntésre jutottam, hogy majd akkor kérem rajtuk számon, amikor már elég erőm lesz viaskodni velük. Életemben talán először gyűrt le a kimerültség annyira, hogy ne akarjak mindenre azonnali választ, ráadásul az apró örömöm is tovaszállt, mert Asena szorgos kezei sajnos egy újabb kancsó, csodálatosan felkavaró tea látványával örvendeztettek meg.

Áruló!

Megigazította rajtam a takarót, megsimította a homlokom és kedvesen rám mosolygott, ám az aggodalom még mindig ott tükröződött kék szemében. 

- Ne félts már annyit! - mondtam rekedten. - Nem megyek el ilyen könnyen.

- Hmm...tudom - remegett meg a hangja, majd beleharapott az ajkába, hogy elfojtsa a könnyeit. - Téged még Helből is visszatalicskáznának ide.

Összemosolygott velem, miközben egy könnycsepp gördült le korosodó arcán, aztán a dolgára indult, elhagyta a szobát, így teret adott nagyurának, aki leült mellém egy székre. Próbáltam minden kimerült idegszálammal összpontosítani telt ajkai mozgására és értelmezni az elhangzottakat, de egyre sűrűbben kellett pislognom, hogy el ne aludjak.

- Néhány óra múlva minden fájdalmad el fog múlni, csak lélegezz ilyen szépen továbbra is! Minél melegebben kell tartanunk és ne...! - emelte maga elé a kezét, mielőtt megszólalhattam volna. -  Ígérem, hogy később mindent megmagyarázok, de most pihenj még! 

Képtelen voltam csendben maradni.

- Miért pont a meleg? - kérdeztem halkan. - Azt hittem, hogy a lázat a hideggel tudom majd csökkenteni.

Rion egy pillanatra lesütötte a szemét és mélyet sóhajtott.

- Ez nem láz volt, Zya, hanem a baleseted...- nagyot nyelt - következménye. A hideg vízre pedig a tested úgy reagált, mint egy ellenségre. Saját magadat kínoztad vele, és valójában csak rontottál a helyzeten. Sokat. - préselte össze ajkait és felém nyújtotta a bögrét - Szóval idd ezt meg, kérlek! - Még mielőtt újabbat kérdezhettem volna, folytatta: - Sárkányfű tea.

Oldalra biccentettem a fejem, Rion szája széle pedig megrándult és ha több erőm lett volna, biztosan én is hitetlenkedve felröhögök. 

Sárkányfű tea, Sárkányvárban, a Sárkány által átnyújtva. Mi más?

- Zillah ötlete volt, ne vágj már ilyen képet! - vonta fel egyik szemöldökét. - Nem tudom, mi minden van még benne, de azt mondta, hogy elég erős főzet és segíteni fog megnyugodnod, hogy aludhass. 

- Nem kell. - dacoskodtam. - Megsülök.

- Hát én meg megőrülök, ha bajod esik, szóval most meg fogod ezt inni! - sötétedett el a tekintete és minden csipetnyi jókedve elpárolgott, szárnyait szorosan behúzta. - A legkevésbé sem érdekel a véleményed. Úgy teszel, ahogy mondom!

A szívem belesajdult, ahogyan álltam a tekintetét és mintha apró, szelíd lángocskák gyúltak volna bennem. Mind felé nyújtózkodott.

- Nem tudtam, hogy ilyen hatással van rád a hogylétem. - mondtam félszegen, mert a törődését hallva elgyengültem. A buta szívem úgy reménykedett azért, hogy folytassa, hogy még azt a meleg löttyöt is megittam volna.

- Sok mindent nem tudsz rólam, Zya. - válaszolta és megdörzsölte a borostáját, majd rákönyökölt a térdére. - Nézd. Tudom, hogy egy rideg, önző tuskónak gondolsz és részben igazad is van, de akármennyi őrültséget műveltünk egymással... - rám emelte csillogó, ezüstös szemét - fontos vagy nekem. - mondta őszintén, és én döbbenten bámultam őt. - Bevallom, néha egészen szórakoztató tud lenni a bomlottságod, ugye tudod? Nem is hittem, hogy valaha szükségem lehet ilyesmire, de te mindig meglepsz valamivel és nem gondolhatod továbbra is, hogy rosszat akarok neked.

Ez...ez most egy vallomás volt? Milyen? Baráti? Szerelmi?

Zya vegyél már levegőt!

- Mit szeretnél akkor? - leheltem.

Teljesen nyílt, tiszta lett a tekintete, legszívesebben életem végéig benne maradtam volna abban a pillanatban.

- Először is, hogy hallgass rám és legyél jobban! - felelte azon a simogató, mély hangján, de hátrébb dőlt. - Aztán van néhány dolog, amiről beszélnünk kell.

Nem tetszett az a hangsúly, mert tudtam, hogy rólam és nem rólunk volt szó, így inkább a bögréért nyúltam, Rion pedig addig nem engedte el, amíg meg nem tudtam tartani magamtól is. Minden egyes korty felért egy újabb kínzással, de legalább az a tea finom volt, még ha nem is űzte el a gondolataimat. 

- Hol a...gyógyító? - menekültem egy másik témába, miután megittam a felét. Hallottam, hogy érte küldette Asenát, de mindaddig nem találkoztam egyikőjükkel sem. 

- Nem emlékszel rá? - vonta össze a szemöldökét. - Rögtön azután vizsgált meg, hogy behoztalak ide.

A fejemet ingattam, majd újabbat kortyoltam. Rion mintha kényelmetlenül érezte volna magát, felállt, majd összefonta karjait széles mellkasa előtt.

- A kádban ülve elharaptad az ajkadat, Zya. Nem kicsit. Amikor kinyílt az ajtó, csak azt láttam, hogy ott ülsz összegubózva és hogy vér folyik a szádból. Szerinted mennyire hoztad ránk a frászt?

Odanyúltam a számhoz, de már nem éreztem semmit. 

- Erika meggyógyította - felelte Rion, majd mélyet lélegzett. - De tudod, mi volt igazán nyugtalanító? Amikor megkértem őt, hogy próbálja eltüntetni a combodon, meg a melleden lévő vágásokat is, Erika nemet mondott. - Megdörgölte az orrnyergét. - Nemet mondott, mert te valamikor arra kérted, hogy ne tegye. 

Jóságos ég! A szoba fordult velem egyet és minden a feje tetejére állt. A lángok odabent dühösen fellobbantak, a gyomrom remegett és azzal fenyegetőzött, hogy kidobja az eddig megivott teát. Rion uralkodói testtartásában minden elégedetlensége benne volt, amikor így folytatta:

- Megparancsoltam neki, hogy tüntesse el őket, mert tudom, hogy néha még mindig fájdalmaid vannak miattuk és tudod mi történt, Zya? Szeretném tőled hallani!

Persze, hogy szeretnéd...

- Semmi - mondtam magam elé meredve. - Nem történt velük semmi. Nem lehet őket eltüntetni.

Felhorkant.

- Először azt hittem, biztosan azért szégyenled őket annyira, hogy beszélni sem lehet róluk, mert... – az arckifejezése egészen eltorzult – mert az én emberem tette ezt veled.

Odin szakállára, dehogy! Csak nem emiatt kellett Collennak az ajtó túloldaláról fülelnie?

A bögre kigurult a kezemből és csak a földön lévő szőrme tompítása miatt nem roppant darabjaira. Megtámaszkodtam, hogy feljebb üljek.

- Senki, főleg Collen nem...

- Tudom. - szelídült meg Rion acélos tekintete és felvette a földről a bögrét. Töltött egy újabb adagot és lerakta mellém az éjjeliszekrényre. - Semmi értelmét nem láttam én sem.

Könyörgöm, ne kérdezgess tovább!

Leguggolt hozzám, hogy a szemembe nézhessen, rákönyökölt a combjára, ökölbe szorított keze a lába közé lógott. 

- Hogyan szerezted őket? - kérdezte, és még sosem hallottam a hangját ennyire mélynek, ilyen távolinak. - Mi... vagy ki tette ezt veled, amiért ennyire tartasz beszélni róla?

Az ősi düh valósággal kiszívta a szobából a levegőt, a gyertyák fénye is csak pislákolni tudott. Mindössze egyetlen másodpercre volt merszem állni izzó tekintetét.

- A... - köszörültem meg torkom és az arcom torzulását ezúttal valós fájdalom okozta - katonatáborban történt. Viszonyom...volt Garren egyik szakasztársával. - hadartam gondolkodás nélkül ha már sarokba szorítottak, és majd' leégett a pofámról a bőr. - Amikor közöltem a sráccal, hogy Garren mellett döntök, ő kiakadt. Vitatkoztunk. Nem eresztett. Aztán olyasmit mondott rám...a felmenőimre...Azt mondtam elég és...megeshetett, hogy bemostam neki. Dulakodni kezdtünk, de ő levágott a földre, csak hogy egy tövises lepénybokorba estem bele.

Az a rohadt kóró a maga tízcentis, mérgező tüskéivel a környező királyságok egyik legundorítóbb növényének számított. Iszonyúan lassan forrtak be a tüskéi okozta sérülések és lévén, a hajdani nagy varázslók termesztették ki nem pont tiszta célok összetevőjeként, ezért szinte lehetetlen volt végleg begyógyítani a sebeket.

- Három hónapig küzdöttem velük, mert állandóan szétnyíltak és véreztek. - folytattam. - Aztán a javasasszonyok közé került egy igéző a táborban. Ő segített helyre hozni, de a fájdalom a mai napig megvan.

Rion a hüvelyk - és a mutatóujjával megfogta az állam és maga felé fordította a fejem.  Úgy méregetett, mint egy ragadozó, aki lesben állt a magas fű közt.

- Bárcsak ne akarna most kiesni a szíved - monda halkan, vádlón. - Bárcsak ne lenne olyan gyűlöletes a hazugság szaga, mint maga a hazugságod.

- Én...

- Ne! Megvolt a lehetőséged. Kösz a... bizalmat, Belmont!

Orrlyukai kitágultak, elengedett, majd felállt és öles léptekkel kisétált a szobából.

Asena rögtön beslisszant, bizonyára utasításba kapta, hogy nem maradhatok egyedül. Az asszony igyekezett mindenféle hasznos dolgot tenni, amibe csak beleszédültem és inkább beljebb süppedtem a párnákba. Legszívesebben elástam volna magam a hazugságomért, de hogy megosszam Rionnal a hegeim a valódi okát... Nem álltam rá készen, mert jóval több fájdalmat takart, mint az iménti forróság. Eltelt néhány perc és a főépület ajtaja olyan robajjal csapódott be odalent, hogy Asenával mindketten összerezzentünk.

Mire készül Rion? Mit csinál most? Hová megy? 

Legszívesebben utána rohantam volna, de egyrészt nem volt hozzá erőm, másrészt pedig Asena tekintettel szegezett az ágyhoz, esélyem sem lett volna meglógni előle.

- Azt ajánlom, tedd végre, amire kért és pihenj! - szólalt meg és nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szigorú hangsúlyát. - És igazán örülnék, ha mostanában okoznátok nekünk egyetlen nyugodalmas napot. Nem panaszként, de döntsétek el végre, hogy mit akartok!

- Ezt meg hogy érted? 

- Pontosan tudod te - törölte kötényébe a kezét és a fejét ingatta. - Nagyon jól tudod, Zya.

*

Ajtócsukódásra ébredtem és a bennem szunnyadó, láng szerű érzés is felébredt. Kíváncsian nyújtózkodott, ki zavarta meg az álmunkat. Ezúttal főleg a gyomromban éreztem a forróságot, de nagyokat lélegeztem, hogy csillapítsam.

A hang irányába fordítottam a fejem és azt láttam, ahogy Rion éppen egy tőrt tett le csendesen a kandalló előtti asztalra, de mikor a tekintetünk találkozott, alaposan végigmért. Pislogott párat és tovább haladt a szobában. 

Jól van, ezek szerint nem festek már olyan szörnyen, de hol a fenében járt ilyen sokáig? Már beesteledett.

Szótlanul elfújta a gyertyákat a szobában, rakott néhány fahasábot a tűzre a kandallóban, (Mennyi felesleges pótcselekvés, hogy húzza az időt!) és lerúgta magáról a bakancsát. Hezitálás nélkül levette a nadrágját, csak alsója maradt rajta, kibújt az ingéből, amire nem kicsit tértem magamhoz az álmosságból.

A félhomály tökéletesen kiemelte kidolgozott izmait a hasán, a karján, és a hátán. Minden mozdulata maga volt a tökéletesség és a nyers erő. Kibontotta a haját és nehéz léptekkel közelítette meg az ágyat a túlsó oldalról, ekkora viszont a testtartása már megadta magát. Vállai lejjebb ereszkedtek, fáradtan feltűrte mellettem a takarót és kényelmesen elfeküdt.

Mármint, hogy az ágyban. Mármint mellém. 

Egy pillanatra belém szorult a levegő, de a nyilalló fájdalom hamar emlékeztetett rá, hogy szépen lélegezzek. 

Az ő szobájába hozott és most...most együtt fogunk aludni?

A korábbi ragaszkodásom ahhoz, hogy ki nem alszik és kivel, a beleszólásom nélkül lett megvétózva. Egy darabig csak pislogtam a sötétségben és még megmozdulni is alig mertem.

Beszélnem kellene vele? Mit mondhatnék? Nem beszélhetünk megint a hegekről...

- Bocsánat! - motyogtam végül.

- Ezek után igazán elvárhatnám, hogy ne hazudj nekem többé, nem gondolod? - törte meg a csendet, de még mindig hátat fordított nekem.

- Csak ha kölcsönös! - feleltem. Rengeteg kérdésem volt hozzá.

Az ágy megmozdult, amitől összerezzentem és a matrac köztünk mélyebbre süppedt. Rion átfordult a másik oldalára, és immár velem szemben feküdt, néhány rövidebb tincs belelógott karakteres arcába. Csak a szürke szemében lévő vörös pislákolt benne fáradtan,amint rám hunyorgott.

- Még képes vagy te...?

- Képes. - vágtam a szavába. - Sajnálom, de a múltam ezen részének nincs köze a jelenhez és nem fogom feltépni azokat az emlékeket. Mostanra megtanultam a hegekkel élni. Legyen ennyi elég neked is!

Hosszan néztük egymást, nem tudott megingatni az elhatározásomban még ő sem, bár tudtam, hogy csak segíteni akart volna.

- Legyen! - felelte kurtán, aztán lehunyta szemét és egyéb társalgás híján lassan mindkettőnket elnyomott az álom.