Az erőd udvara összefolyt előttem, a szívem a fülemben dobolt.

Hideg víz.

Ez az egyetlen cél lebegett előttem.

Hideg víz.

A forróság olyan kíméletlenséggel tolult egy helyre, a hasamon lévő hegbe, ahogyan Freya egy újabb darabot tépett ki a Jörmung húsából. Az a csodás lény kétszer is veszélybe sodorta magát miattam és még mindig a barlangjában pihente a megrázkódtatást, miután Zillah-ék meggyógyították. Minden nap hosszú órákat töltöttem a csendes társaságában, rettenetesen furdalt a lelkiismeret, bár ő semmi jelét nem mutatta neheztelésnek. Amikor bementem hozzá, mindjárt hozzám bújt és úgy szuszogott tovább mélyeket. Legalább olyan mélyeket, mint Rion, amikor magamhoz tértem, pedig egészen jól voltam, csak semmi másra nem vágytam jobban, mint egy pohár...

Hideg víz.

A gondolataim csapongtak. A homlokomat tapogattam, arra gondoltam, hogy ez valami következménye lehetett a balesetemnek és biztosan mostanra gyűrt le valami szaros fertőzés okozta, kegyetlen láz. 

Felvonszoltam magam a szobámba, arról sem győződtem meg, hogy becsuktam-e az ajtót magam mögött, csak vittek a lábaim. Muszáj volt eljutnom a lemezkádig. Lerángattam magamról a tunikámat és kibújtam a nadrágomból, becsaptam a fürdő ajtaját, majd megtámaszkodtam a kád szélében és a csapért nyúltam, de minden mozdulat istentelen, égető fájdalmat okozott. Mintha a hegből egyre szélesebb körben terjedt volna szét a gyötrő hőség.

Kínok kínjával másztam be a kádba, de a kezem megremegett, és úgy zuhantam be oda. Nyögdécselve összeszedtem magam, de mintha izzó parázsra ültem volna... Könyökömmel felfelé löktem a csapot és amikor rámzúdult a víz... Egek! A belém nyilalló fájdalomtól a számhoz kaptam és belesikoltottam a tenyerembe. A könnyek megállíthatatlanul gördültek le az arcomon, miközben görcsösen átöleltem a térdem és ringatóztam, imádkoztam, hogy inkább nyeljen el Hel bugyra, csak szűnjön meg ez a fájdalom. 

Nem tudom, mióta zubogtattam magamra a jéghideg vizet, de talán valakinek feltűnt a hiányom, vagy meghallották a kiáltásomat, mert léptek nesze kúszott az elmémbe. Képtelen voltam megmozdulni vagy kinyitni a szemem, hiszen a legkisebb mozdulat hatására is újabb hullámban terjedt nagyobb felületre a forróság. Égett az arcom, a vérem ezúttal nem a dühtől forrt az ereimben és úgy éreztem, mintha éppen megnyúznának, hiszen minden egyes vízcsepp jóformán csak kínzott, mintsem enyhített az állapotomon.

Bárki állt is az ajtó túloldalán, sürgős léptekkel távozott, ezért kezdtem kétségbe esni, hogy senki nem segített rajtam. Hiba volt bezárkóznom oda. Minden olyan távolivá, homályossá vált és az elmémet eltelítette a szívem sebes pumpálásának dübörgő zaja. Aztán a dübörgés hirtelen abbamaradt, a levegő belém szorult, és a szívem erőtlenül, össze vissza rúgkapált a mellkasom fojtó börtönében...majd a fejem koppant a kád kemény peremén...

*

Egy óriási dobbanás csontrezegtető erejére tértem magamhoz...Legalábbis az élet reménye volt az első gondolatom, mert a levegő éles hangú zihálással áramlott a tüdőmbe, és a láz ismét erősödő forróságával gyötört. Iszonyúan fájt a fejem, de megpróbáltam küzdeni a betegség ellen és némán fohászkodtam bárkihez, hogy vessen véget a szenvedésemnek.

Segítség! Valaki segítsen!

Az imáim talán meghallgattattak, mert újból léptek zaja szűrődött át az ajtón, de képtelen voltam kinyitni a szemem. 

- Mióta van odabent? - kérdezte egy mély, feszült hang valakitől...vagy valakiktől.

- Az edzés egy órája ért véget és a parancsnok azt mondta, hogy Zya még a gyakorlat vége előtt eltűnt. - érkezett egy nő aggódó hangján a válasz. - Collen benézett a szobájába, de a csobogó víz hallatán nem jött beljebb. Én mondtam, hogy még nem kellene...

A nő egy mordulás következtében elhallgatott, aztán valaki kopogtatott az ajtón. Bárcsak tudtam volna felelni. A torkom kiszáradt, minden nyelést éles szilánkként hasított belém.

Újra kopogtattak, vagyis...dörömböltek. 

- Zya te vagy odabent? - kérdezte a nő, akit ezúttal már felismertem. Asena volt az.

Az ajtókilincs erőteljesen rázkódni kezdett.

- Zárva - állapította meg Asena egyre idegesebben.

- Hol a pótkulcs??? - sürgette őt a férfi.

Egy másodpercnyi csend, majd Asena elhaló hangon azt válaszolta:

- Nincs pótkulcs.

Egek, ugye nem zártam magamra az ajtót?

Hangos, haragos csapódás. Pattogás, reccsenés. 

- Zyana! - kiáltott a férfi. - Zyana jól vagy?

Mély, ám kilátástalan hallgatásomra fülsiketítő robaj és farecsegés lett a válasz. A fülemhez húztam a vállam, mert azt hittem, szétrobban a fejem. Ahogy aztán a zaj elült, friss levegő áramlott a helyiségbe és döbbenet, visszafojtott lélegzetek hangja törte meg a csendet.

- Odin, segíts meg! - suttogta Asena, majd léptei a szekrény felé sietve elhalkultak.

Valaki eközben leguggolt a kád mellé. Éreztem az erős jelenlétét...az illatát...hallottam szívének dobbanásait az enyémekre felelve. Érintés és látás nélkül is belekapaszkodtam Rion jelenlétébe és mintha a nyomasztó teher egy része máris könnyebben elviselhetővé vált volna. Ám amikor elzárta a vizet... a láz fellobbant odabent, még nagyobb teret követelt magának és kiszakadt belőlem egy fájdalmas nyögés.

- Mi történt? Hallasz engem? - kérdezte Rion rekedt hangon. 

- Várjon Uram! Majd én! - vállamon éreztem a gyengéd női kezet, aki próbált volna maga felé dönteni és rám terített egy törölközőt, de Asena felszisszent, amikor hozzám ért és hátrébb hőkölt. - Tűzforró Nagyuram! - jajveszékelte. - Ég a láz...

- Küldess a gyógyítóért és várjon a szobában! Most! - adta ki Orion a parancsot. Egy Úr hangján szólt a nőhöz, nem kérés volt. 

Asena azonnal kiviharzott a fürdőből.

- Tudod, hogy ki vagyok? - kérdezte Rion újra és a hangja túlságosan... óvatos lett. - Kérlek válaszolj nekem! Mondj valamit!

Meg akartam szólalni, meg akartam kérdezni, hogy mi történik velem, de ahogy nagyobb levegőt vettem, a forróság elöntötte a torkomat, ezért beleharaptam az ajkamba. Széles, bőrkeményedéses tenyér simította meg az arcom, megigazította rajtam a törölközőt, majd finoman maga felé döntötte a fejem. Ahogy Rion bőre az enyémhez ért, a fájdalom vörös foltjait lehunyt szemmel is láttam, de nem volt erőm tiltakozni, amikor újabb forró hullám gyötörte a testem, és nem engedte, hogy ellazuljak ebből a görcsös állapotból.

- Nézz rám, kérlek! - lehelte Rion és tudtam, hogyha nem teszem meg, azzal csak azt érem el, hogy megrémítem őt.

Tedd, amit kér! - zakatolta az agyam. - Képes vagy rá! 

Összeszedtem minden megmaradt erőmet és amikor kissé hunyorogva, de kinyitottam a szemem, úgy éreztem, mintha homokot szórtak volna bele. Bár csak homályosan, de láttam, ahogy Rion ott guggolt mellettem. Sötét haját kontyba fogta, így semmi sem takarta acélszürke, elkerekedett tekintetét, ám még így sem tudtam volna biztosra mondani, hogy rémület suhant át az arcán vagy csak a helyzet adta meglepettség, hogy anyaszült meztelenül bukkant rám. Nem tudtam csendben tűrni, kibukott belőlem egy sírós, könyörgő nyögés, mire Rion azonnal értem nyúlt másik a kezével is és gyengéden maga felé döntött. 

- Nem lesz semmi baj. - biztatott és éreztem, hogy mekkorát fújtatott mellettem. - Megoldjuk, csak bízz bennem!

Életemben először, habozás nélkül hittem neki. Hinni akartam, mert ha ő, sárkány létére vagy a gyógyítók nem tudnak nekem segíteni, akkor...

- Mit érzel? Valami éget, igaz? Belül is érzed vagy csak a bőröd felszínén? - próbálta felmérni helyzet súlyosságát, de képtelen voltam megszólalni. 

Mintha lángok tekeregtek volna a nyelvemen és a beszédhez szükséges belélegzett levegő csak újabb kínokkal fenyegetett. Nem csak nem tudtam megszólalni. Nem mertem, ezért hát amennyire tőlem telt, lassan elfordítottam a fejemet jobbról balra.

- Nem tudsz beszélni? - támasztotta az arcom a tenyerébe úgy, hogy a szemébe tudjak nézni. 

Újból elfordítottam a fejem.

- Rendben. - ráncolta a homlokát. - Belül is érzed? - kérdezte megint, hogy egyértelműen tudjak válaszolni.

Bólintottam. 

Igen. Borzasztóan. Lassan mindenhol.

- Az edzésről jöttél egyenesen ide? Azért kérdezem, hogy tudjam, mióta vagy itt. - acélos tekintete ide-oda járt egyik szememről a másikra.

Ismét bólintottam, de össze kellett feszítenem a fogaim, mert Helbéli forróság hullámzott át rajtam és önkéntelenül is Rion alkarjába kapaszkodtam. A körmeim belevájtak a bőrébe, de el sem moccant mellőlem, le sem vette rólam a szemét és minden pocikája megfeszült. Előttem viszont kezdett minden elködösülni.

- Hé! Hé, nem hagysz itt, Zya! Jobban leszel, csak ne küzdj! – mondta idegesebben és kisimította arcomból a vizes hajamat – Érted, amit mondok?

Bólintottam. Maradok. Legalábbis megpróbáltam, bár nem értettem, miért is ne kellett volna küzdenem. Ilyesmit még sosem kért tőlem senki.

- Jól van, ügyes vagy! - sóhajtott mélyet és hüvelykujjával megsimította az arcom. - Ki foglak emelni innen. Nem maradhatsz itt – beszélt hozzám azon a kellemes, nyugodtak tűnő hangján és felemelte a hozzá közelebb eső karom, mire hosszan felszisszentem, mert érintésének minden millimétere perzselt. - Egyenletesen fújd ki a levegőt! Ne tartsd vissza, rendben?

Lehunytam a szemem, hogy jelezzem: rendben.

Lassan, óvatosan a nyakába csúsztatta a karomat, átölelte a hátam, másik kezével pedig a térdem alá nyúlt. A fájdalomtól görcsösen kapaszkodtam a nyakába, de úgy tettem, ahogy kérte és éreztem, ahogy a lélegzetem visszacsapódott izmos nyakáról az arcomra, ő pedig egyetlen mozdulattal kiemelt a kádból. Megfeszültem, hogy visszatartsam azt a pánikot, ami igyekezett belőlem utat törni magának.

- Ne szégyelld magad, nincs miért! Engedd csak ki, úgy könnyebb lesz. – mondta, miközben az ajtó felé fordult velem. Asena már ott toporgott egy takaróval a kezében és Rion megvárta, amíg az asszony betakargatott, majd kilépett velem a szobába és a fülembe súgta. - Vigyázok rád, megígérem!

A felismerés hirtelensége szíven ütött.

" - Hol van az a határ, aminél már megóvsz? Miért nem vigyázol rám végre?"

Mert nem neki kellett. Mert Mindenek Atyja...az a körmönfont öregember mindent jó okkal tett. Türelmesen kivárta, amíg megfogalmazódtak bennem a legkomolyabb kérdések...aztán a választ olyan elemi erővel tolta az arcomba a legváratlanabb pillanatban, ami a kétkedéssel kapcsolatban minden gondosan felépített bástyámat elsöpörte. 

Orionhoz apám vére vezetett...legalábbis ezzel magyaráztuk a találkozásunkat, de valójában csak egy kitűnő eszköze volt Odin isteni gondviselésének. Ő elküldött, oda vezetett ahhoz az emberhez, aki most megválaszolta és megszemélyesítette életem legfájdalmasabb kérdését, miszerint lesz-e valaha az életemben valaki, akire mindenestül rábízhatom magamat. Aki ismeri, hogy milyen a legrosszabb és a legjobb énem. Aki szavak nélkül tudja, hogy a hevesség és a mocskos beszéd mögött igazából egy segélykiáltás lakozik.

Képtelen voltam visszafojtani a sírást, amit már nem csak a láz fájdalma okozott. Hirtelen rám tört minden emlék, amelyek ehhez a pillanathoz irányítottak. Rion mellkasába temettem az arcomat és nem álltam útját a könnyeknek, amelyeket az ő tunikája szívott magába. Magához húzott, leült velem az ölében az ágyamra és türelmesen, szótlanul megvárta, amíg kissé megnyugodtam.

*

Rion ereiben még mindig zubogott az adrenalinnal és félelemmel kevert vére, mégsem engedhette meg magának, hogy Zya aggodalmat vagy megbánást lásson rajta. Mert, hogy immár beigazolódott, hogy Zya minden szenvedésének ő volt az oka. 

Miután a lány magához tért, meg kellett tudniuk, hogy történt-e vele valami mágikus módon is, ezért Collen vállalta magára a rendkívül nemes feladatot, hogy megpróbáljon bármit előcsalogatni Zyából. Úgy tűnt, a parancsnok rohadtul sikerrel járt és bár Rion bármit megadott volna, hogy visszacsinálják ezt az őrült elgondolást, de már elkésett és ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a sárkányvér okozta változás előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezett volna. Itt volt tehát a lehetőség minél előbb átsegítenie a lányt ezen a kínon, az idő pedig vészesen ellene dolgozott, hiszen annak a mágikus hőnek minél előbb el kellett volna lepnie Zya testét, de a lány keményen küzdött ellene.

Önostorozásnak Rion nem adott több teret, hogy beszélnie kellett volna erről Zyával, hiszen a mai napig nem talált még rá megfelelő szavakat.

Zya meghalt, majd élettel, mostanra pedig ismeretlen mágikus erővel ruházta fel őt a sárkányvér. Hogy mifélével, arról még Rionnak sem volt sejtése, nem még közölni több ilyen traumatikus tényt egy amúgy is előítéletes nővel.

A lány testének újbóli megfeszülése rántotta ki Riont a gondolataiból, miközben egyre csak ölelte és vigasztalta őt.

*

Sajnos nem tartott sokáig a nyugodtabb állapot, mert a forróság immár a végtagjaimba nyomult. Ökölbe szorítottam a kezem, szorosan behúztam a lábujjaim, és ez Rion figyelmét sem kerülte el.

-Újabb helyeken fáj? Terjed? Hogy érzed? – kérdezte, miközben felállt és kifelé haladt velem valahová a szobából.

-I...gen. – préseltem ki nagy nehezen, mire Rion tartása merevebb, keményebb lett.

- Tartogasd az erőd! - mondta feszülten. - A nehezén már túl vagy, de nagyon kimerítetted magad. Csak akkor válaszolj szavakkal, ha arra kérlek, rendben? 

Egyetlen porcikám sem ellenkezett vele. Az, hogy kimondtam azt az egy szót, jobban fájt, mintha kitépték volna a torkom. Azon nyomban megbántam, hogy úgy éreztem, képes vagyok a beszédre, de a jelenléte és a támogatása öntött belém egy kis lelket. Rion sietve haladt velem a főépület folyosóin és lépcsőin, de magamon éreztem vigyázó tekintetét és ha felszisszentem a fájdalomtól, akkor lassított a tempón és addig nem is mentünk tovább, amíg meg nem győződött róla, hogy magamnál maradok.

- Mindjárt ott vagyunk, és lepihenhetsz! – nyugtatott, de a mondat végén a feszültség jól érezhetővé vált a hangjában. 

Nem félelmet hallottam ki belőle, csak hogy borzasztóan igyekezett az ígéretéhez hűen cselekedni, miközben újabb utasítást adott ki a nyomunkba érkező Asenának. Rion elküldte őt forró teát főzni és azt a szót meghallva kiüresedett a fejem és a fájdalmas hőhullám magával rántott. Lehunytam a szemem és Rion nyakához borultam.

A következő, amire emlékeztem, hogy már nyakig be voltam bugyolálva egy vastag takaróba egy ismeretlen szobában. A fájdalmaim mintha némiképp enyhültek volna, de ahogy fészkelődtem, mert a hőfok kezdett elviselhetetlené válni, a kezem és a lábam beleütközött valamikbe. Felhajtottam a takarót és akkor láttam meg a köveket. Felmelegített, lapos, vagy három tenyér méretű kövek a testem körül mindenütt.

Ezek kannibálok is? Meg akarnak sütni. 

Lüktetett a fejem, a szívem esetlenül verdesett a mellkasomban, majd nagyot dobbant, mire a világ ismét kiélesedett. Valahonnan ropogó tűz finom nesze szűrődött a tudatomba, mellettem egy kis asztalkán pedig ott pihent egy hatalmas kancsó és a bögre...teli gőzölgő teával.

Szóval nem ízléstelen tréfa volt...tényleg itt pusztulok el.

Ahogy próbáltam a furcsa lázgörcs ellenére lejjebb küszködni magamról a takarót, egy széles tenyér siklott a kezemre és megállított a mozdulatban. 

- Biztonságban vagy. Semmi baj - szólalt meg Rion és másik kezével gyengéden hátra tolta a vállam, hogy feküdjek vissza az ágyba. Engedelmeskedtem neki, ő pedig betakargatott. - Nem kellett volna magadra engedned azt a rengeteg hideg vizet, most ezért érzed magad ilyen rosszul. - mondta és szürke szemeiben mintha aggodalom villant volna, miközben elsimította a takaró végét a csupasz mellkasomon. 

A bőröm alatt izzó parázs nem szűnő hullámokban gyötörte és be akarta kebelezni a testem minden részét. Segítségért akartam kiáltani, de féltem a következményeitől, ezért jobb ötlet híján összeszorítottam az állkapcsom és úgy kapaszkodtam az ágyneműbe, hogy belesajdultak az ujjaim. Nem akartam megadni magam neki.

- Lélegezz! - emlékeztetett Rion hangja egészen közelről. Éreztem hűvösnek tűnő leheletét az arcomon és hogy megszorította a kezem – Muszáj erre koncentrálnod! 

- Fáááj! - szakadt ki belőlem a válasz.

- Tudom. Tudom, de most az egyszer hallgass rám, Zya! - mondta aggodalommal telve. – Tudom, hogy furcsa lesz, amit kérek, de engedned kell, hogy átjárjon az a hő. Minél előbb belenyugszol, annál hamarabb leszel ezen is túl. 

Semmi értelme! Tegyetek vissza a vízbe! - kiáltott volna minden porcikám.

Minden egyes lélegzettel a takaró fogságában azt éreztem, hogy a végzet ingáján állok már sokadjára...hogy a tüdőm nem bírja tovább és egyszerűen hamuvá ég odabent, de Rion nem tágított, így mikor látta, hogy küzdök, hogy ellenállok, rám kiáltott, amitől összerezzentem.

- Belmont! - pofozgatta meg az arcom, hogy rá figyeljek. - Vegyél...levegőt! Most! Mindent megteszek érted, de segítened kell.

Legszívesebben elbőgtem volna magam megint. Eljutottam a legmélyebb pontra és úgy éreztem, könnyebb lenne néhány perc alatt megfulladni, mintsem engedni, hogy kitöltsenek a láthatatlan lángok. 

A fejemet ráztam, tudtam, hogy a korábban belé vetett bizalmamat kérdőjeleztem meg, de képtelen voltam elengedni magam, pedig olyan kitartóan akarta az agyamba vésni, hogy az a helyes út...De a fájdalom megrémített és azzal fenyegetett, hogy végtelen kínokkal fog gyötörni, ha megadom magam. Úgy éreztem, mintha ráültek volna a mellkasomra, de aztán rájöttem, hogy a nyomást Rion tenyere fejtette ki rajtam, szabad kezével pedig egy fapecket nyújtott felém.

- Nyisd ki a szád! - feszült meg az állkapcsa és a korábbi, megnyugtató hangneme egyszerűen köddé vált, hártyás szárnyai pedig előtűntek.

A frászt hozta rám a hűvös, egyértelmű utasításával és megpróbáltam felkönyökölni, de keményen lent tartott.

- Rion...m...mit művelsz? - lett rajtam úrrá a rettegés, ő pedig kihasználta az alkalmat, megragadta az arcom és a számba gyömöszkölte a fadarabot a tiltakozásom ellenére.

*

Rion nem tehetett mást. Gyűlölte, hogy erőszakot kellett vennie a lányon, de félő volt, hogy kifutnak az időből és minden jel erre utalt. Zya homlokán patakzott a verejték és a bőre elsápadt, ez pedig Rionban a legfájdalmasabb emlékeket tépte fel. Kizárt volt, hogy így vagy úgy, de ne segítse át Zyát ezen a transzformáción, máskülönben végleg elbúcsúzhatnak tőle, mert a mágia makacs gátak közé zárt ereje egyszerűen megölte volna őt.

A rémület látványa a lány arcán arra késztette Riont, hogy néhány percre minden érzelmét kizárja, így visszahelyezte egyik tenyerét Zya mellkasára és fogai közt préselte ki a válaszát:

- Vigyázok. Rád.

- Hogy...?

Semmilyen rögtönzött segítség nem hozhatott ilyen gyors megoldást. Rion tenyere alatt fény gyúlt, felszínre engedte sárkánytüze melegének egy részét és szorosan lehunyta a szemét, elfordította a fejét, és legszívesebben elmenekült volna onnan. Ugyanis Zya elviselhetetlenül fájdalmas sikolya talán egész Sárkányvárban visszhangot vert, amikor a testét átjárta Rion ereje, aki a másodperceket számolva a fogát csikorgatta és a következményekkel küzdött.

Kizárt, hogy Zya ezt valaha is megbocsássa neki.

Vége.

Ezzel mindent tönkretett.