Riont egész éjjel - valós - rémálmok gyötörték. A napról, amikor elátkozták, amikor meglátta Zyana testén az írásokat, amikor Erikát meglőtték... de még ezeknél is sokkal szörnyűbb volt a legutolsó, borzalmas álom, amikor az a nő, akit Orion önkéntelenül is közelebb engedett magához, mint valaha bárkit...szó szerint tőrt döfött volna belé. A valóság nagyobbat ütött, mint egy kiadós maflás, ám az érzéseket még ez sem tudta egyszersmind lerendezni.

Hogy a faszba jutott Rion onnan, hogy gyengéd, birtokló érzéseket kezdett érezni Zya után odáig, hogy hörögve az arcába mondja: gyűlöli? Nyilván nem segített az ügyön, hogy Rion ezüstöt hajított a lány lába elé, de annyira kiborították Zya szavai, hogy képtelen volt uralkodni magán.

Nem volt köztük semmi, Rion mégis, mintha valami fájdalmat érzett volna a mellkasában. Tökéletes jel lehetett volna a jövőre nézve, de zulon jogos királyát már elkezdte behálózni az érzéseinek láthatatlan, ragacsos fonala.

Rion kinyújtóztatta az izmait az ágyban ülve, majd kinézett a széles ablakon. A Nap már jócskán felkelt és a gyenge, sárgás fénye a köddel vegyülve pontosan olyan hangulatot teremtett, ahogyan a Nagyúr is érezte magát. Az a nő elérte, hogy Rion szürkeségben tengődő lényébe ne mágia adta, otthonos melegség keveredjen, ám ugyanakkor azt is, hogy sárkány létére egy utolsó féregnek érezze magát. 

"- Vigyétek! Mutassátok meg ennek a sárkányféregnek, mit érdemel!"

Az emlékek - amint a félig öntudatlan, meztelen Oriont a kastély erkélyére cibálták a poros úton át - újra megrohanták őt és a rémálmok immár a valóságban fenyegettek folytatással. Esélytelen volt, hogy újra ezeknek a hatása alá kerüljön, így a nagyúr sietve felkelt a hófehér szőrme közül és egy jéghideg zuhany után lefelé vette az irányt, hogy körülnézzen, minden rendben van-e. Az alsó erődnél azonban megtorpant, mert a tárgyalóteremből hangok szűrődtek ki. Belépve meglepetten vette észre, hogy tanácskozás folyt...csak éppen nem ő hívta azt össze és őt sem hívta senki.

- Mi folyik itt? - vonta kérdőre a bent lévő két személyt.

Collen úgy nézett fel a papírkupacból, mint aki bűnt követett el, de Zya rá sem hederített Orionra, fel sem nézett az asztalra terített alaprajzból. Rion ezer közül, kilométerekről is megismerte volna az épület rajzát, hiszen ő maga építtette újjá a zuloni a kastélyt a saját elképzelései szerint.

- Nincs vesztegetni való időm - mondta Zya színtelen hangon. - Addig csesztettem Collent, amíg meg nem mutatta ezt, szóval nem kell a fejét venned, rendben? Akarsz valamit ,vagy csak a levegőt rontod itt? - kérdezte, azzal mogyoróbarna tekintetét visszavezette a rajzra és tovább tanulmányozta. Collen inkább meg sem szólalt.

Rion szeretett volna odamenni és megrázni Zyanát, ki a francnak képzelte magát, de inkább bölcsen hallgatott. Még egy vita azzal a nőszeméllyel immár Sárkányvár épségét veszélyeztette volna, ezért inkább tett hátrébb egy lépést.

- Pakold azt el és reggeli után a dolgozószobában várlak, Parancsnok! - intézte az utasítást Collenhoz, mintha csak ő lett volna a teremben.

*

Nyilván nem adtam vissza. Órákon át görnyedtem az alaprajz felett és igyekeztem eszembe vésni a kastély területének minden egyes centiméterét. Minden melléképületét, falát, ajtaját, ablakát, menekülési és bejutási lehetőségét ismernem kellett a hatalmas, vízárkokkal körbevett, kettős épületegyüttesnek. 

Collen mondhatni utolsó leheletéig küzdött ellenem, de amikor feltéptem a tárgyaló ajtaját és magam kezdtem felforgatni azt bármi után, ami a hasznomra lehetett, inkább beadta a derekát és előkereste nekem a megfelelő dokumentumot.

Megmutatta, hol találom az imaházat, ahol elégették Rion szárnyát, de többször is kiemelte, hogy osztja a nagyurának véleményét és ne próbáljam a kastélyba is betenni a lábam. Collen alaptalanul sok önfegyelmet képzelt belém, de tény, hogy elsődlegesen én sem koncentráltam másra a kő első felén kívül. 

Lényegében egy tóban kapott helyet a négyszögletű, narancsos téglákból épült, szürke cserepes főépület és a hozzá kőhíddal összekötött szolgálólakrészek keskeny épülete. Sokszor állomásoztam már a közelében... egy remekmű volt minden hegyes tornyával együtt. A kastély főbejáratát szintén híd kötötte össze az előtte fekvő, köralapú területtel, ami a kültéri eseményeknek, ceremóniáknak adott helyet. 

Gyalogosan vagy kocsival mindösszesen két ponton lehetett bejutni az épületekhez: a szolgálók épülete mögül, vagy a kastély nyugati oldalánál, a lovagolópályától bevezető főúton. A főépület mögött egy hatalmas kert díszelgett, melynek sétáló utacskái magáról az Orion csillagképről lettek mintázva és itt kapott megtisztelő helyet az imaház is. A környező, szabad területeket rendezett, sűrű erdő alkotta, ami megfelelő módot biztosított a rejtőzködésre.

*

- Nem szervezhetem be magam az őrök közé. - utasítottam el egy gondolatmenetet. - Az íjászok kiképzőjeként tudja a nevem a fél katona tábor, ahonnan ők kikerültek, ráadásul Garren és Wylan miatt is minden laktanyánál voltak ismerőseink. Biztos, hogy éppen akkor találkoznék valakivel és mivel eddig sem kapkodtak utánam Emrys parancsa miatt...Biztosan azt hiszik, hogy bekebelezett Sárkányvár. Ezt már nem tudnám kimagyarázni - dőltem hátra a székben és kissé bizonytalanul tettem hozzá: - Talán, ha kérnék valamelyik barátomtól segítséget...

- Akkor csak még eggyel nagyobb lenne a lebukás kockázata - állapította meg Collen. - Nézd! Tudom, hogy hiányoznak a barátaid, de te biztonságban vagy itt, tudva az igazságot, míg az ő helyzetük odakint nagyon vékony jéggé válna. Gondolj csak bele mi lenne, ha egyetlen rossz hangsúllyal kiejtett szó is Emrys fülébe jutna!

- Belegondoltam. Mellesleg mikor puhult meg a balta fejed a barátaim irányába? - kérdeztem fancsali ábrázattal, bár valahol tudtam a választ. Azzal, hogy engem megismertek, az ő véleményük is sokat változhatott a kintiekről. - De ugyanúgy a sikernek is nagyobb esélye lehetne Collen. Több szem...

- Meghagyjuk ezt, mint utolsó lehetőség, de nem kockáztatunk még több életet - vágott a szavamba higgadtan, de hangsúlyozottan. - Figyeld meg alaposan a kastélyt, itt kielemezzük minden lépésüket, de ameddig megoldható ez a legnagyobb titokban és nyugalomban, addig tegyünk így! Meg tudod ezt ígérni nekem? - kérdezte és mélyen a szemembe nézett. - Meg tudod állni, hogy most az egyszer ne menj rögtön a saját fejed után?

Annyi mindent tudtam volna rá felelni. Olyan sok gondolat jutott eszembe, de a korábbiak jó időre kimerítettek veszekedés terén, ezért félvállról annyit feleltem:

- Aha. Persze. - majd nagyot sóhajtottam. - Menj reggelizni, én jó ideig nem mozdulok ki innen. Délután kilovagolok, hogy felmérjem a terepet – mondtam a vonalakba merülve, hiszen nem kockáztathattam, hogy Freyát felismerik Emrys emberei. 

Collen elhúzta előlem a papírt.

- Mi a fene ez a jég, ami most benned van? Azt már megszoktam, hogy olyan vagy, mint a bozóttűz, de a gleccser még nekem is új.

- Nem tudom, miről beszélsz - vontam meg a vállam, mire megragadta az állam, hogy ránézzek.

- Arról beszélek te rideg liba, ahogyan Rionnal beszéltél! Mi okod volt erre azok után, hogy legutóbb még támogattad?

- Ó, hogy az! - vontam fel a szemöldököm. - Nem tudtam, hogy csak neki lehet hirtelen hangulatot változtatni.

- Zyana!

A fogamat csikorgattam és elhúzódtam tőle.

- Rohadtul ne hívj így, ha nem akarsz te is hasonló bánásmódot!

Collen a fejét ingatta.

- Min vesztetek össze?

- Azon, hogy ő egy kiismerhetetlen, lelketlen tapló, én meg egy elmeroggyant picsa vagyok.

- Ezt már ismerem. Konkrétabban?

- Ez a konkrétum, Collen, nincs tovább! - csattantam fel. - Képtelenek vagyunk elviselni egymást és ennyi. Magamnak is szívességet teszek, ha mielőbb szabadulok innen.

- Nyilván ez az igazság... - állt fel mellőlem és megigazította lazán felkontyolt haját. - Gondolom milyen szarul érezted magad akkor is, amikor elvitt téged repülni. Azt hiszed, nem harsogott a nevetésedtől az egész erőd? Egyáltalán hogyan vett rá?

- Pillanatnyi elmezavar tehet róla - sandítottam rá, majd elhessegettem. - Inkább menj és ments el nekem egy falat kaját! Olyanok vagytok, mint a keselyűk...

- Miért nem jössz te is? 

Jelentőségteljesen az alaprajzra néztem.

- És mert Rion látványától is felfordul a gyomrom – tettem hozzá.

*

A fél napot a tárgyalóteremben töltöttem és egyre többen kíváncsiskodtak be hozzám. Collen hozott nekem reggelit, de az ebéddel már Zillah toppant be, őt követte Soren, Deril, Erika, Asena és két másik Krieger is. Ki-ki hozzátett egy adag tudnivalót a kastéllyal kapcsolatban. 

Ismertették a személyzeti utakat, a helyiségeket, egy átlagos királyi nap eseményeit és minden egyes zegzugot, ami segítségül szolgálhatott, hogy alapos megfigyeléseket tegyek, mikor nyílik lehetőségem beosonni az imaházba.

Úgy döntöttem, fő az óvatosság, ezért első alkalommal csak naplemente előtt lovagoltam ki a kastély mögötti erdőbe a Noria patakhoz, ami a belső tavat látta el vízzel. Soren elmondása alapján ennek a vonalán alakított ki Rion apja egy föld alatti csatornát, aminek fedelét mostanra másfél méternyi föld fedte három közeli szikla alig járható bejárata között. Kiadós ásással kezdődött tehát a kutatómunkám. 

A kastély évezredes múltra tekintett vissza, így a hajdani háborúk és ellentétek miatt ez a csatorna bővítésre került, mintegy menekülési lehetőség, ha minden a legrosszabbra fordult, ezért alagútrendszerré alakult, mely számos be- és kijárattal rendelkezett. És legnagyobb szerencsémre, mivel Soren volt jó ideig a biztonság fő atyja, nem volt rest az összeset a tudomásomra hozni. A kerttől nyugatra lévő erdősáv kerítésének tövében ugyanis remek lehetőségem lehetett felnyomni az egyik csatornafedelet és a növények sűrűje közt megfigyelni.

- Fiatal Krieger voltam, amikor a Nagyurunk elrendelte a katakombák újra feltérképezését. - magyarázta Soren a szakállát vakargatva. - Az akkori parancsnok úgy gondolta, jó... tapasztalatgyűjtő helyzet elé állít bennünket a társaimmal, hogy minket küld be a sötét, ismeretlen járatokba, aminek aztán meg is lett a következménye. Egy részen beomlott és három társamat temette maga alá a föld, ahonnan egyikőjüket még sikerült életben kimenekítenem. A Nagyurunknak persze már úgy mesélte az a gyáva parancsnokunk, hogy mi nem tartottuk be a nem létező előírásokat. Nekem volt már akkoriban is a legnagyobb pofám...kitálaltam hát.

- Megállíthatatlan spicli voltál már akkor is. - jegyeztem meg szárazon, mire magamon éreztem szúrós, zöld tekintetét. Később jött csak rá, hogy viccelni próbáltam és a fejét ingatta, de a szája széle felfelé görbült. - Így lettél te a parancsnok? - kérdeztem.

- Ez csak az első lépés volt felé, de ez is beleszámított, hogy lassan részt vehettem a tanácskozásokon. A Nagyurunk díjazta, hogy hiányosságokra hívtam fel a figyelmét. Keményen megdolgoztam a pozíciómért, és amikor eljött az ideje, engem neveztek ki új parancsnoknak. - Soren mély levegőt vett és elhúzta a száját. - És most tizenöt év dühe tönkretette, amiért annyit küzdöttem.

Jó időre csendbe burkolóztam. Azon gondolkodtam, mit mondhatnék, hiszen mindazok után, amit velem művelt, még mindig nem voltam rá képes, hogy mélyenszántó lelkizésbe kezdjek vele, ezért csak annyit feleltem:

- Van az a pont, ahonnan már csak felfelé vezet az út. 

*

Két és fél héten át, minden egyes nap elmentem a kastélyhoz. Minden lehetséges időpontban ott voltam, hogy megfigyeljem a benti életet és a mozgásokat, amit aztán legtöbbször Collen és Soren társaságában elemeztünk ki addig, amíg mindannyiunknak nem zsongott már a feje. 

Azonban első alkalommal kiderült, hogy rohadt nehéz lesz eljutnom az imaházig, ugyanis az a filléres Emrys király egy őrtornyot építtetett a kert északi falához, ahonnan remek lehetőségük nyílt az őröknek megfigyelni a területet. Valljuk be, elég gyanús lett volna az istenek háza körül a fegyveres szolgálat, így Emrys inkább a "tedd a szemük elé és sosem látják meg" elvet választotta, ha valaki mégis nyomozna a kő után.

- A kastélyőrség délben és éjfélkor váltja egymást - mutatott rá Soren a feljegyzéseink rengetegében. - De a toronyban este 7kor van egy tízperces váltás is, amíg senki nem ül az ablakban. Zya akkor be tudna osonni megszerezni a követ.

- Túl veszélyes nappal átvágni a kerten - hívta fel rá a figyelmét Collen.

- Nem az, ha te vagy az a kertész, aki minden este ott végzi a locsolást. Könnyen le tudnám ütni és álruhát is szereznék - vetettem fel. 

- Nem tetszik. - dörzsölte meg az arcát két kézzel Collen. - Orion is látta a jelentéseid, szerinte is csak sötétben próbálkozhatunk. A bokrok elegendő takarást biztosítanak és annak a néhány olajlámpának a fénye nem fog lebuktatni, amíg bemész. 

- Nem lesz rá elég időm, Collen. - figyelmeztettem. - Húsz métert lopakodni oda-vissza, ráadásul még az imaházban is kutatnom kell... Tíz perc ehhez kevés. A Nagyuradnak ez nem szúrt szemet a nagy tervében?

Persze, hogy Rion látta a jelentéseimet, semmiről nem maradt le... Csak éppen soha nem váltottunk két szónál többet. Minden gondolatát ismertük a másiknak Sorenéken keresztül és ez így is volt a legjobb. 

- De...szemet szúrt neki, Zya - hangsúlyozta Collen bosszúsan. - Viszont minden egyéb megoldással csak téged veszélyeztetünk.

- Vállalom az egyéb megoldást. Már mondtam. - erősködtem. - Három hete erről beszélünk és ennél könnyebb nem lesz, Parancsnok! Minden információ  a birtokunkban van, itt nincsenek mocsári szörnyek, csak néhány őr. Ki tudom őket játszani. Meg tudom csinálni!

Collen lehunyta a szemét és hosszan fújta ki a mérgének egy részét.

- Tegyük fel... - maga elé emelte a mutatóujját - csak tegyük fel, hogy nyitott vagyok a tervedre. Halljam a pontos részleteit!

Ravasz mosoly kúszott a képemre és magam elé húztam az alaprajzokat, amikor beszélni kezdtem.

*

Hát...ismét egy ocsmány nap. Igazán adhatnának egyszer az életben valami biztató jelet is az isteneink!

Az indulásom estéjén zuhogott az eső, így semmilyen fény nem ragyogott az égen, csak Rion soha el nem alvó őrtüzei nyújtottak elegendő látási viszonyt. Arra gondoltam, hogyha a kintiekre is áldását gyakorolta az idő, akkor még kevesebb lett az esélyem arra, hogy nem várt alakokba ütközzek. Úri seggek nem szerettek szarrá ázni, de egyben azt is jelentette, hogy minden magam után hagyott nyomra jelentős figyelmet kellett fordítanom a sárban. 

- Ne lássam, hogy sírsz! Nemsokára jövök! - töröltem le Zillah vizes arcáról egy könnycseppet és megpusziltam. - Csináltok nekem holnapra olyan finom diós kekszet?

- Még a hasadat is elcsaphatod vele, csak gyere vissza! - erőltetett magára megingathatatlanságot Asena, de csillogó szemeit látva elszorult a torkom.

Megigazítottam a fegyvertartó övemet és hátrasimítottam esőtől ázott, kontyba font hajamat, bár nem volt rá szükség. Erika tökéletesen megcsinálta és még azt is megengedtem neki és Zillah-nak, hogy régi szokáshoz híven védelmező és szerencsehozó rúnákat fessenek a csuklóm belső oldalára.

- Ne feledd! - lépett hozzám Collen - Bemész, tartod magad a tervhez, nem indulsz Belmont - féle körutazásokra! Fogod a követ és ide veszed az irányt!

- Azt hittem, már megbíztok bennem annyira, hogy visszajövök - cukkoltam, de nem volt vicces kedvében és mellette Freya is nyugtalanul prüszkölt egyet. Úgy ítéltük meg, hogy az oda-visszajutást ezúttal a lehető leggyorsabban kell kiviteleznünk.

- Tudod, hogy nem erről beszélek - mondta Collen. - Ha az első akadályba ütközöl, akkor fogod magad és Sárkányvárban beszéljük meg a következő lépést! Ez most véresen komoly. A legkisebb esélyt sem adhatod annak, hogy gyanakodjanak rád! Freya hátán tíz perc alatt itt vagytok, legkésőbb hajnalra érjetek vissza!

- Elfelejted, hogy egy profi tolvajjal beszélsz, Parancsnok! - szegtem fel az állam.

- Komolyan mondom! Visszavonulsz az első aggasztó jelre!

- Rendben, ígérem, hogy...

- Beszélhetnénk? - a semmiből érkezett és ragadott karon Rion, igazából nem is kérdésnek szánta. Ezüst tekintete égette az arcom, nem eresztett. - Miért nincs nálad a szelence? - préselte ki a fogai közt.

Ja igen, a medál. Amit reggel találtam az asztalomon egy aprócska üzenettel, amin az ő elegáns kézírásával az állt: 

"Vedd fel! A tiéd."

- Nem értem, hogy képzelted. Nem kell tőled semmi! - feleltem dacosan. - Főleg nem búcsú aján...

- A szelencében sárkánytűz van - vett le a nyakából az aprócska, gömb alakú, fekete medált, (Amit biztosan ott hagytam, ahol találtam) és az enyémbe akasztotta. Meghökkentem, hiszen meg sem égetett az a nyaklánc, de Rion kifejtette: - Ezen dolgoztam az elmúlt hetekben, mert biztosra veszem, hogy őriztetik valamivel a követ. Emrys nem idióta, nem fogja két őrrel megfigyelés alatt tartani azt, ami a hatalmát biztosítja, de amíg ez nálad van, neked nem árthat a természetfeletti, érted már? A tüzet mágia fékezi, téged nem fog megégetni, de az ereje körülötted lesz. Legalábbis addig a rövid ideig, amíg oda leszel... Éppen ezért is kell még sietned.

Pislogtam egyet. Majd még egyet, de ő folytatta.

- És rám kell fognod mindent! - szögezte le.

- M...Mi? - buggyant ki belőlem végre valami hang.

- Ha mégis bajba kerülnél, akkor azt mondod majd, hogy én kényszerítettelek erre, nálam van a testvéred és megölöm őt, ha nem térsz vissza. Mocskolj be, ahogy csak tudsz és küldd őket hozzám! Sír, könyörögj, reszkess, hogy segítsenek rajtad! - válaszolta, egyre erősebben markolva a felkarom. - Használd a befoghatatlan, idegesítő szádat és találj ki bármit, amivel minden felelősséget rám terhelsz, világos?

- Én...miért kérsz tőlem ilyesmit? - kérdeztem halkan, mert nyilvánvalóan maga alá gyűrt az aggodalma.

- Lényegében ez az igazság, nem?

De. Nem. 

- Rion, ha megtudják, hogy ti...

- Egyetlen szót kell mondanod Zya, és az a "világos"! Más nem érdekel - a szemében izzó eltökéltség megrémisztett. Azt várta tőlem, hogy őket...őt bemocskolva mentsem az életem. - Halljam már, Belmont!

Felocsúdva döbbenetemből, az esőtől hunyorogva aprót bólintottam, bár erősen kételkedtem benne, hogy valaha is kitenném őket a kamu király haragjának.

- Világos - mondtam halkan.

Láthatóan megkönnyebbült, de zord vonásai nem igazán lazultak és akaratom ellenére is emlékezetembe véstem a látványát...az illatát...a közelségének melegségét.

- Ami a múltkorit illeti...- kezdte, szinte suttogva.

- Ne most! - emeltem fel az ujjam. - Majd, ha visszajöttem. 

Nyelt egyet, ádámcsutkája fel, s alá mozgott, de végül bólintott és elengedett.

- Gyere vissza! Mindenképp.

Hosszú másodpercekig néztük egymást, míg válaszoltam.

- Rendben.

*

Gyűlölte vagy sem Zyát, a gyűlölet és a szimpátia között vékony volt a határ és Rion képtelen lett volna úgy elengedni őt, hogy az utolsó utáni esetre sem biztosít neki egy apró esélyt, amibe menekülhetett volna. Órákig győzködte magát arról, hogy nem kell ott lennie, amikor Zya elindul, mégsem tudott a seggén maradni. Muszáj volt látnia őt. Muszáj volt mélyen az emlékezetébe vésnie annak a nőnek a gyönyörű, dacos arcát, a néhány szeplőt pisze orrán, éreznie kellett a belőle áradó, törékeny életet... az illatát, látnia kellett barna szemében az akarat tüzét.

Heteken át győzködte magát, de Rionnak be kellett látnia, hogy ez a sehová nem vezető dolog kettejük közt immár kezdett többet jelenteni számára, mint a testiség. A fura érzések végre kifejezésekké álltak össze és konfliktusok ide vagy oda, a Nagyúrnak hiányzott a lány.

Ő mostanra Zya örömét és bánatát akarta. Mindent akart, ami vele volt kapcsolatos. Letörölni a könnyeit, végezni mindennel, ami pánikrohamot vagy félelmet idézett benne elő, mert Rion ekkorra már egészen biztos volt benne, hogy Zya valami fájdalmasat rejtegetett... Folyton ott lengett Rion tudatában, hogy megfejtse a lány titkát, hogy aztán most ő nyújthasson vigaszt, és mégis mit tett? Végignézte, ahogy a lány arra a helyre készült, aminek gondolatától is feltámadt Orionban a fülsiketítő védelmi ösztön.

Meg kellett beszélniük azt a faszságot is, amit egymással műveltek, de most... Orion felment a gyilokjáróra, figyelte, ahogy a lány apró alakja a Rasvelg hátán köddé vált a felhős égben és nem is tervezett lejönni onnan, amíg újra meg nem látja őket.

*

Odakint csak a tomboló szél vált az ellenfelünkké, és felhős égbolt terült el felettünk, így legalább a magam után hagyott nyomok miatt megkönnyebbültem egy kicsit. Az is egyértelművé vált, hogy egy idegroncs vagyok. Az egyik pillanatban még felnyársaltam volna Riont, a következőben pedig belém fulladtak a szavak, mert arra kért, hogy vigyázzak magamra. Meg akarta beszélni a veszekedésünket és ez a tény már önmagában elég volt ahhoz, hogy meginogjanak elszántságom kemény falai. 

Freya rikoltása rázott fel a gondolataimból és igaza is volt. Nem kalandozhattam el, főleg, hogy az én tervem nyert teret némi módosítással. Leszálltunk a déli erdő sűrűjében, a haragoszöld levelek rezgetek és táncot jártak a Freya szárnyának keltette szélben, amikor landoltunk a sötétségben.

Két kő közül előkotortam az egyik lovászfiú ellopott egyenruháit, és sietve magamra húztam a kissé koszos fehér inget, a bézs nadrágot, a bő, barna mellényt meg a csizmát. A biztonság kedvéért még jól össze is maszatoltam az arcomat és a sapka alá rejtettem a hajamat, a csizmámba meg a tőrömet. Ennél több fegyvert nem vihettem, de tudtam, hol találnék alkalmas fegyvert vész esetére.

Soren világosan elmagyarázta, hogy melyik járat volt járható még és hová vezetett, így a rajzukat a hónom alá csapva néhányszor bejártam azokat én is. Egy a kastély alagsorába vezetett, egy a szolgálók pincéjébe, egy pedig az istállóba, ami történetesen a kert melletti erdősáv  túloldalán helyezkedett el. Kellett, hogy legyen egy "C" tervem is, így elloptam egy egyenruhát, hogyha beütne a szar, akkor tudjak még mibe kapaszkodni és a nemes, vagyonokat érő lovakat látva ötlött eszembe A terv.

A Zyás, balhé szagú, egyáltalán nem Collenék- féle dögunalmas terv.

Fáklyát gyújtva végighaladtam a fél ember magasságú, sötét, kitéglázott alagútban, ahová korábban jól látható nyilakat rajzoltam magamnak szénnel. Az adrenalin az ereimben zubogott, amikor hangok után füleltem, majd mivel jó ideje nem hallottam a környéken semmit, felnyitottam a már kicsavarozott, berozsdállt csapóajtó fedelét. A számra kellett csapnom ijedtemben, amikor egy Almás deres ló meredt rám az olajlámpák félhomályában, de amikor elült mindkettőnk riadalma, gyorsan kimásztam és a fáklyámat visszadobtam a vízbe.

Megsimítottam a ló selymes orrát és jeleztem neki, hogy legyen már szíves csendben maradni, amíg kinézek a bokszból az istálló kikövezett folyosójára. Egyetlen lélek sem volt már odabent ezen a kései órán, hiszen az etetés egy órával ezelőtt véget ért, ahogy már megszokhattam. Csak én voltam ott jelen a huszonkét, legtöbbjük kezelés alatt álló királyi pacival, akiknek a rácsos ajtajánál egyesével kezdtem kinyitni a záróreteszeket.

Úgy éreztem, mintha órák teltek volna el abban az óriási helyiségben, amint bokszról bokszra siettem és megbizonyosodtam róla, hogy az ajtók egyetlen lökésre kinyílnak. Öt váratott még magára, amikor...

- Te meg miért vagy még itt? - vont kérdőre egy mély, öblös férfihang. Szorosabban markoltam a hideg reteszt és visszatoltam a helyére, mintha éppen most zárnám be. A bent lévő csikó kíváncsian sétált oda hozzám.

Mélyebbre húztam a szemembe a sapkát és felkészültem rá, ha esetleg a tőrömért kellett volna nyúlnom, azt viszont tudtam, hogy a legtöbb lovat kevésvérűség fertőzésével kezelték, ezért elmélyített hangon adtam választ a férfinak.

- A lázát ellenőriztem a csikónak, nehogy...

- Haladéktalanul meg kellett jelennetek a lovászmesterrel, te meg kihúznád magad a felelősség alól? - vágott a szavamba és amikor kénytelen voltam megfordulni, egy őrrel találtam szembe magamat. Hála Odinnak, még sosem láttam. - Na gyerünk! - lökdösött kifelé az a nyurga, fegyveres szőke fickó az istállóból. 

Hát ez fasza! Jó lesz megszerezni azt a követ, mert ha nem ők, akkor majd Collenék fognak kinyírni, ha megtudják ezt...

*

Életemben nem láttam még ilyen...borzalmasan kicsicsázott és ekkora férfi mellszobrot a hatalmas, kör alapú, kültéri bálok helyszínéül szolgáló területen a kastéllyal szemben. Az ezerféle, káprázatos növénnyel és világos díszelemmel körbevett szökőkútnak volt a főeleme. Nem kellett a férfi fején lévő koronára néznem, pontosan tudtam, hogy az a disznófejű, csavart fürtös senkiházi magát Emryst testesítette meg. Jó néhányszor láttam már őt messziről. A düh fojtogatott, de hang nélkül, kicsire összehúzva magam masíroztam tovább az őr mellett, aki egyenesen a kastélyba vitt. 

Bassza meg!

Belépve oda különös érzés kerített hatalmába. Az a hely egyszerűen meseszép volt! 

Barnával erezett, kellemes, meleg hatású márványpadló, óriási belmagasság és nyitott terek, elefántcsont színű oszlopok, széles lépcsők és ezüstös bordűrök díszítették az egész helyiséget. Otthonosságot a hatalmas ezüstcsillárok végén lévő ezernyi gyertya és a lent elhelyezett zöldellő növények adtak. Egyszerű volt, nemes és mégis olyan, hogy legszívesebben levetettem volna magam a terem baloldalában lévő kanapék egyikére. Mert, hogy Emrysnek bár sikerült átvennie az uralmat, de egyet biztosan nem. Sehogy nem sikerült kiölnie ebből a helyből a Rionból áradó előkelőséget és biztonságot. Szinte láttam őt királyi öltözékben, ragyogó ezüst tekintetével és hatalmas szárnyaival, amint a folyosókon lépkedett.

- A király hívatta Ernest Dray főlovászmestert és a beosztottjait. A fiú még az egyik csikó állapotát mérte fel. - mondta az őr két másiknak, akik egy hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt posztoltak az előcsarnok jobbján. Az őrök összecsapták bokáikat, bólintottak majd az ajtó kitárult előttünk, ami egyenesen a trónteremre nyílt, nekem pedig minden idegszálam pattanásig feszült.

Tágas tér, hatalmas, földig érő ablakok köszöntöttek, hófehér függönyök, bézs és arany szegélyezésű szőnyeg, és velem szemben, a tízlépcsős emelvény tetején egy egyszemélyes, hatalmas trón, mögötte Zulon fejedelmi, aranyozott címerével. Ebben a trónban pöffeszkedett Emrys, oldalán őrökkel, előtte pedig lehajtott fejű, ruhájukról jól felismerhető lovászfiúk és lányok hallgattak a főlovászmester társaságában. Vetettek felém egy gyors, zavart pillantást, hiszen fogalmuk sem volt, ki lehettem.

El ne kezdjetek sipárogni, mert falnak megyek!

- Elnézését kérem, felség! Ez az egy elkésett - szólalt meg mögülem a szőke őr, majd a többiek közé terelt.

Alaposan megnéztem magamnak azt a Wildforce nevű mocskot. Zulon királya...! Még magamban kimondva is a hányinger kerülgetett attól a közel kétméter magas, piszkos szőke hajú férfitól, meg a barna szemétől, amint olyan pökhendin ücsörgött Rion helyén, hogy legszívesebben azonnal tőrt hajítottam volna a szívébe. Majd' minden ujján Arál ezüstgyűrű díszelgett, nyakában egy általam soha nem látott méretű, aranymedaliont hordott sötétebb, cirádás és indás mintával. Na és a korona! Széles, egyszerű, fényes darab, mely méltón ünnepelte Orion Strongblaze hatalmát, ha bárki tudta volna, hogy a rajta található pikkelyek és a két szarv őt - a sárkány mivoltát - szimbolizálták. Felfordult tőle a gyomrom, hogy az a gyönyörű darab ennek a senkiházinak a fejét díszelgett.

- Nincs mondandód, te fiú? - vonta fel szemöldökét Emrys.

Ó, de mennyi lett volna, te megátalkodott áruló! Szebbnél szebb mondatok, de még annál is szebb cselekvések. Viszont nem tehettem ostobaságot....Visszanyeltem az indulataim, bár a szívem majd' kiesett a dühtől.

- Elnézését kérem a késésért, Felség! - csikorgattam a fogaim közt.

Emrys Kibaszott Wildforce csak bólintott és ezután úgy nézett rajtam keresztül, mintha levegő lennénk. Riontól sosem láttam effélét. Hiába volt rideg, ilyen üresség akkor sem volt a tekintetében, mint ennek.

- Tudjátok, miért hívattalak benneteket – kezdte Emyrs a főlovász felé és a fogát csikorgatta. - A lovak állapota változatlan, pedig minden szükséges eszközt és pénzt biztosítok a kezelésükre - mennydörögte, miközben felállt a trónról. Élvezet lesz kibelezni ezt a dagadt okádékot! - Magyarázatot követelek, miért kellene a szolgálatomban maradnotok, ha a legfőbb feladatotokat sem vagytok képesek ellátni?! Néhány hét múlva bált kell tartanom és nem engedhetem, hogy az úri körök a szájukra vegyenek, mert girhesek az állatok.

Néhány mondatából lerítt az egész ember előttem. Ökölbe szorult a kezem, végezni akartam vele.

- Felséges királyom, ha megengedi! - szólalt fel mellőlem egy tejfölszőke hajú férfi. A főlovászmester. - A lovakat a legjobb orvosokkal közreműködve és az általuk kiadott utasítások alapján látjuk el minden egyes nap. Sajnos a vérszegénység, a láz és a fogyás nagyon legyengítette az állatokat. Nem tudnak ennél gyorsabban gyógyulni, de az állapotuk javuló tendenciát mutat. A kapott utasítások egyértelműek volt és világosak, mint mindig és a lovászok a legnagyobb tisztelettel látják el e feladatot, de... - Ernest határozottsága kissé megingott. - Ha királyunk volna oly' megértő és még egy kis türelemmel fordulna felénk, úgy mélységes hálával fogadnánk.

Emrys puding pofáján sötétség suhant át.

- Mit akarsz ezzel mondani? Hogy türelmetlen volnék? Akaratos? - fröcsögte. - Önfejű?

A főlovász nyelt egyet, de felszegte állát.

- Elsődleges célunk királyunk elégedettsége. Sosem állítana ilyesmit senki. - hangsúlyozta az utolsó szót és vetett egy gyors pillantást ránk.

- Nekem kellene hát gondoskodnom a lovakról, ha ti képtelenek vagytok rá? - mordult rá Emrys. A körmöm fájdalmasan belevájt a tenyerembe. - Ha nem gyógyulnak fel rögvest, híre fog menni, hogy olyan állatokat tartok, mint egy paraszt az eke mögött. Szerintetek paraszt vagyok én? - csattant fel.- Én vagyok a király, a rohadt életbe!

Egy eltaposni való csótány vagy te, semmi több!

- Felséges Úr! - hebegte a főlovász mellett álló, kerekded idomokkal megáldott, fiatal lány. Mintha Celine-t láttam volna. - A lovak a világon fellelhető legjobb kezelést kapják. Nincs ennél...

- HALLGASS! - ordított rá Emrys, mire a lovászok összerezzentek. - Nem akarok több kifogást!

Az igazságtalanságtól forrni kezdett a vérem.

- Ha valakit hibáztatni akar felséged, hát hibáztassa önmagát! - emeltem fel kissé a fejem és farkasszemet néztem Emryssel, akinek barna szemei elkerekedtek. - Az állatok betegen is szolgálatban teljesítenek az őrök mellett, ez pedig több, mint kimerítő számukra. Ha Ön nem hajlandó beletörődni, hogy a gyógyuláshoz idő kell, úgy azt javaslom, igen gyorsan vegyen új jószágokat, mert halandó ember nálunk többre nem képes még akkor sem, ha maga a király!

A filléres király állkapcsát összepréselve meredt rám, a lovászok szerintem levegőt sem kaptak a döbbenettől, de eddig élvezhettem csupán a művem következményét, mert a hozzám legközelebb álló, feje búbjáig beöltözött őr felém iramodott, páncélja hangosan csörömpölt rajta. Felé fordultam, de gondolkodni sem volt időm, mert fémes kesztyűjével akkora pofont vágott az arcomra, hogy földet fogtam, felszakadt a szám és belém szorult a levegő.

- Királyunk jelenlétében te befogod a pofádat, fiú! - dörrent rám és már meg is ragadta a kölcsönvett ingem nyakát. - Királyom! - hajtott fejet - Magam gondoskodom erről az üresfejű mocsokról. Teszek róla, hogy többé ne legyen kedve visszabeszélni.

- Vidd a szemem elől! - sziszegte Emrys, de nem vette le rólam a szemét. - Öt korbácsütésnél ne add alább, aztán hajítsd ki! Nincs rád szükségem. – mondta nekem és orrlyukai kitágultak, amikor a világos szőnyegre köptem a számban összegyűlt vért.

Az őr kirángatott a trónteremből és meg sem állt velem az istálló  egyik hátsó, meglehetősen elhagyatott melléképületéig. Itt volt az alkalom! Felemeltem a lábam, hogy benyúljak a csizmámba a tőrömért. Kirántottam a pengét, de a pasas elkapta a kezem és a hátam mögé csavarta. Hátrarúgtam, hogy szétzúzzam a golyóit, mire fájdalmasan felüvöltött, aztán mikor elengedett, belekönyököltem a mellkasába, hogy levegőt se kapjon.

- Üresfejűnek neveztél? - sziszegtem és kész voltam leszúrni. - Nézd csak meg mit fog veled tenni ez az üresfejű mocsok!

Lendítettem a karom, de a férfi egy gyors mozdulattal kigáncsolt és máris a gyomromba térdelt.

- Látom azért tanultál ezt-azt Sárkányvárban, Belmont! - jegyezte meg derűsen és így, normális hangon beszélve ismertem fel, kivel volt dolgom.

A megkönnyebbülés meleg zuhanyként áradt szét elernyedt testemben amikor levette a sisakját.

- Mi a francot keresel itt Wylan? - vontam kérdőre mélyeket lélegezve, miközben lemászott rólam.

- Itt helyettesítek, de ezt én is kérdezhetném tőled. Majdnem belém fagyott a szar, amikor megláttalak. Tényleg muszáj még ilyenkor is igazságosztót játszanod?

Feltápászkodtam, leporoltam magam és bemostam neki egyet.

- Kösz a segítséget, Dalloway! - szúrtam oda és letöröltem a számra száradt véremet. - Igazán kösz!

Megdörgölte az állkapcsát és pillanatnyi döbbenet suhant át az arcán.

- Jó rég nem láttalak ilyen...vadnak. Mit műveltek veled az erődben? - kérdezte,és jeges félelem ült ki az arcára. - Mondd, hogy nem ők küldtek ide!

- Szóval akkor segítesz nekem? Nincs sok időm.

Hitetlen nevetés szakadt fel belőle, de csak ő volt olyan hasonlóan elmebeteg, mint én, hogy megérjen egy újabb kérdést.

- Látom a lényeg nem változott. - ingatta a fejét. - Mondj el gyorsan mindent, amit tudnom kell és meglátom! 

Így is tettem hát. Elmondtam neki a tervemet, hogy önszántamból vagyok itt egy számomra szörnyen fontos dolog miatt és a lényeg lényegét. Hogy kell az imaházból egy mágikus tárgy és hogy majd később mindent meg fog tudni. Nem volt sem megfelelő idő, sem alkalom, hogy bármi egyebet is a tudtára hozzak, de volt köztünk olyan erős a bizalom, hogy beérje ennyivel.

- Nem akarlak bajba keverni, de szükségem lesz valakire idekint, amíg bent leszek az imaházban - mondtam a hátam mögött loholó Wylannek, miközben besiettem az istállóba és leakasztottam egy olajlámpát. - Meg tudod ezt tenni? Őrködnél nekem?

Megállított, majd ő is leemelt egy lámpát egy oszlopról.

- Rohadtul kell sietned, Zya! Még annál is jobban! - simított hátra tüsi haján és mély levegőt vett. - És utálom, hogy kihasználod a pozíciómat! Megint!

Cinkos vigyorra húztam az ajkam.

- Csak törlesztem a görénykedéseid. - szúrtam oda, majd futásnak eredtem a szalmabálák tetővel fedett rengetege felé, Wylannel a nyomomban. - Mi a helyzet a laktanyában? - próbáltam morzsányi információhoz jutni a helyzet ellenére. - Jól vagy?

- Azt leszámítva, hogy Celine lassan megtanul páncélt kovácsolni a lovaknak, hogy érted induljon? Minden rendben.

Megtorpantam. Lesápadtam és megfordultam, hogy szembe nézzek vele.

- Nem mondhatod el neki, mi folyik itt. Nem eshet...

- Elmondtam neki, Zya.

- Te megőrültél? - csattantam fel és mellkason taszítottam. - Wylan, mi a franc van az agyad helyén?

Elkapta a csuklóm és nem eresztett. A lámpa félhomályában szikrákat vetett kék szeme.

- Line a legjobb barátnőd - hangsúlyozta. - Nem bírom nézni, ahogy kisírja érted a szemét, miközben neked semmi bajod.

- Hülyeséget fog csinálni. - dacoskodtam. - Bele fogja mártani ebbe magát. 

- Gondoskodom róla, hogy ne tehesse – felelte. - Ennyire én sem vagyok idióta. Amíg tudom, hogy nem esik odafent bajod, addig Celine is belenyugszik az őrültségedbe.

Jeges karom szántott végig a gerincemen, de meg kellett kérdeznem.

- És...és Garren? Mi van vele?

Wylan szemében először láttam némi ítélkezést megvillanni irányomba.

- A tábornok körútra küldte egy csapattal, mert jó néhányan papírok nélkül akartak betolakodni a királyságba. Legutóbb a keleti határt ellenőrizték. Lett ott egy kisebb vita és segíteniük kell biztosítani a terepet. Ha pedig az érdekel, hogy van...kibaszott szarul - prüszkölte. - Életemben nem láttam még ennyire lent. Mondd miért ragaszkodsz ehhez? Miért nem tudhat rólad semmit?

Mert van néhány dolog, amit neked, mint barátjának, nem kell tudnod.

- Ha mindennek vége, mindent megmagyarázok, de meg kell értened, hogy addig nem akarok találkozni vele. - hadartam ellentmondást nem tűrve. - Csak mindent összekuszálna. Hidd el, én is küzdök ezzel, jobban, mint hinnéd, de a kettőnk beszélgetésének még várnia kell és ne üsd bele ebbe az orrodat!

- Zya, ezt nem gondolhato...

- Mit tettek velem Sárkányvárban? Ezt akartad tudni? - szipogtam és eltűrtem az arcomba tapadt tincseimet. - Megtanítottak arra, hogy ne ítélkezzek addig, amíg nem ismerem a dolgok hátterét. Te se tedd! - utasítottam. - És most menj, szerezz magadnak alibit!

Jó ideg hezitált, míg végre megszólalt.

- Vigyázz magadra!

Bólintottam, azzal a dolgára sietett.

Megvártam, amíg eltűnt a sötétségben, megvártam, amíg kellő idő telhetett el ahhoz, hogy beszámoljon az engedetlen lovász megalázásról...aztán amikor a legjobban tombolt a szél...Az egyik lámpást felakasztottam a tetőt tartó oszlopra, a másikat pedig belevágtam a száraz szalmabálák közepébe.

Az éjszaka sötétjét felváltotta az izzó, eleven tűz, ami percek alatt kezdett áterjedni az egész melléképületre.
Félelmetes volt.
És gyönyörű.
Eszméletlenül gyönyörű.