*****

Sziasztok, drága Olvasóim! <3

A mai részben egy picit mélyebbre ásunk a szívekben. Megnézzük, meddig jutunk a jég és a kőfalak közt. Jó olvasást kívánok nektek! Ha tetszett, nagyon örülnék, ha jeleznétek felém egy csillaggal vagy kommenttel :)

*****

A zuhogó eső hangos kopogására ébredtem. Az ablaküvegen sebesen gurultak le a kövér vízcseppek, a szürke fények bár ridegek voltak, de a kandallóban pattogó, otthonos tűz nesze újra az álomba merülés nyugalmába akart ringatni. Nyújtózkodtam egy nagyot, meztelen testemet simogatta a szőrmetakaró, de ugyanakkor izomláz tompa fájdalma futott rajtam végig. Ekkor kezdtek csak visszacsorogni az éjjel történtek az elmémbe és a visszaalvás legkisebb esélyét is elvetettem. Rion erős, gyömbéres és fás illatát még mindig magamon éreztem, ahogy csókjának és érintésének nyomát is. Mélyet sóhajtottam és amikor felültem az ágyban, megakadt valamin a szemem. Valakin.

Hogy is kerültem a szobámba?

Figyeltem, ahogy Rion elterülve, szárnyai nélkül békésen szunyókált az ablak alatti fotelben. Feje kényelmetlenül a vállára bicsaklott, haja az arcába lógott, lábát kinyújtóztatta maga előtt, karja pedig meztelen, kockás hasán pihent. Gyönyörű volt és még ebben a helyzetben is sütött belőle az erő. A vele töltött éjszaka minden gondolatomat felülmúlta, úgy követelte magának a testemet, hogy közben a legnagyobb biztonságban tartott és nekem is megadott mindent. Még többet is... és ezzel együtt a gondolataim kavarogni kezdtek. Lényegében beismerte, hogy valamilyen szinten a bomlott személyiségem felizgatja őt. 

Átléptünk volna egy határt vagy csak egy meztelen női test látványa zavarta volna meg a kanos agyát?

Próbáltam minél halkabban felkelni az ágyból és beosontam a mosdóba, hogy egy kicsit rendbe tegyem magam. Megmostam az arcom, de amikor belenéztem a tükörbe, hogy megfésülködjek, levert a víz.

Igen. Kurvára átléptünk egy határt. Én legalábbis mindenképpen.

A velem szemben álló csillogó, barna tekintetű és kisimult bőrű nő látványa megrémisztett, mert egyértelműen nem csak az alvás miatt néztem ki így.  Túlságosan régi énem tört a felszínre ezután a tagadhatatlanul csodálatos éjszaka után és nem csak a szexben kapott élmény miatt. Rion hangja, az illata, a gondoskodása... A rohadt életbe, nem! Túlságosan boldog, reményteli és vágyakozó volt az a Zyana, akit legutóbb ilyennek láttam és nem engedhettem meg magamnak újra, hogy engedjek neki. Nem lehetett ott, mert az azt jelentette, hogy a szívem lágyulni kezdett és bele sem akartam gondolni, ezúttal ki és milyen cafatokra tépi majd. 

A felismerés közepette moccanni sem bírtam, csak bámultam azt a nőt a tükörben és azon gondolkodtam, mikor kezdtem el lejjebb ereszteni a védőfalaimat? Mi volt az a pont, ahonnan elkezdett felém sodródni ez a lavina? 

A gyomromban pillangók repkedtek a gondolatra, ki aludt odakint a fotelemben, de közben halálra rémültem...Nem is! Dühös voltam magamra, amiért engedtem a fékezhetetlen szenvedélyemnek, hogy előhozza a gyengeségemet. Az eszem és a szívem háborúba kezdtek, én pedig az első győztes csatát érvek nélkül az eszemnek ítéltem meg. Magam köré tekertem egy törölközőt és megiramodtam a szobába.

- Orion, ébredj! - rugdostam meg kellően erősen a talpát, mire összerezzent és rám szegezte azt a ragyogó ezüst szemét.

- Mi a baj? - kérdezte rekedt hangon.

Túlságosan tökéletesen nézett ki már közvetlenül ébredés után is.

- Mit keresel itt? - állítottam falhoz és szorosabban vontam magam köré a törölközőt. - Az alku nem...ilyesmire nem terjed ki.

- Milyesmire? - túrt bele vonzó, kócos tincseibe. - Nem emlékszel, mit mondtál nekem, ugye?

Összevontam a szemöldököm, ő pedig bólintott, mintegy megállapítva, hogy fogalmam sincs, miről beszélt.

- Elaludtál odafent, én meg lehoztalak - mondta, majd rákönyökölt a térdére, feje a mellem magasságába került. - Kifelé tartottam, de utánam szóltál, hogy zárjam be az ajtót, én meg eszedbe juttattam, hogy akkor nem tudsz kijönni, amíg ki nem engedlek. Arra kértél, akkor maradjak, amíg el nem alszol, én meg belementem, mert nem akartam, hogy... - hátrébb húzódott - szóval tudod. Rémálmaid vannak, azt mondtad. Úgy tűnik elaludtam én is, ennyi az egész.

- Ennyi? - csattantam fel. - Orion, az együtt alvás már egy egészen más dolog, mint egy alku. Köztünk nincs ilyen viszony! - mutogattam magunkra. - Nem vagy az a férfi, akinek megengedem, hogy a legsebezhetőbb állapotomban mellettem legyen!

Valóban nem? Akkor miért fájt hangosan kimondanom mindezt és miért rándult meg Rion arcán a heg?

- Persze, hogy nem - ismételte ridegen és máris gyűlöltem magam, amiért rosszul esett ez a hanglejtése.

Megacéloztam magam.

- Akkor húzzatok kifelé, mielőtt...

- Miért a többesszám? - értetlenkedett.

Sokatmondóan egy bizonyos pontjára szegeztem a szemem.

- Te meg a reggeli merevedésed. Az alkunk lezárult, szóval távozz, mert itt már nem számíthatsz semmire! 

Egyáltalán nem zavartatta magát. Lassan felállt és fölém magasodott.

- Megbántottalak valamivel? - kérdezte és megfogta a könyököm. - Zya, mondtam, hogy szólnod kell, ha...

Kopogtattak. Rémülten néztünk össze.

- Zillah - állapította meg Rion. - Küldd el és innen folytatjuk!

Idegesen felnevettem.

- Nem fog elmenni, Rion. Éppen ezért is akartam, hogy távozz. Odakint esik – mutattam az ablak irányába. - Reggelente sétálni szoktunk, de ha az idő nem engedi, akkor átjön és beszélgetünk evés előtt. - Megpaskoltam a mellkasát. - Röppenj ki vagy mit tudom én, de tűnés innen! Mo...

Befogta a szám.

- Nem mehetek az ablakon át, Belmont! - suttogta ingerülten. - Szerinted hányan vennék észre odalent, hogy tőled jövök?

- Zya fent vagy már? - érdeklődött Zillah az ajtó túlsó oldalán. Bosszúsan ráncoltam a homlokom és lefejtettem magamról Rion kezét.

- Pillanat, csak felöltözöm! (és betuszkolom a majdnem két méter magas Nagyurat a szekrényembe) - kiáltottam, majd bármennyire is tiltakozott, odalökdöstem Riont és szikrákat vető tekintettel parancsoltam rá, hogy: befelé és egy szót se!

Kikaptam a kezem ügyébe kerülő ruhadarabokat, magamra rángattam őket és minden nyugalmat magamra erőltetve nyitottam ki az ajtót.

- Jó reggelt! - köszöntöttem Zillah-t, aki elmosolyodott és a fekete fonata végét babrálta, miközben végigmért.

- Neked is! Látom, végre kipihented magad! - mondta, azzal belibbent a szobámba és leült a fotelbe. Oda, ahol három perccel ezelőtt még a nagyura ült álló cerkával. 

Egek!

- Ami azt illeti, nem igazán - hazudtam kibúvót keresve. - Eléggé fáj a fejem. Szerintem az időjárás. Ugye nem baj, ha pihennék, még egy kicsit? Reggelinél beszélgetünk, ígérem.

Tanulmányozni kezdte az arcom, én meg majd' elsüllyedtem szégyenemben, milyen béna indokkal ráztam le éppen. Felemelte a kezét.

- Tudok rajtad segíteni.

Persze, hogy tudsz... Basszus!

- Zya minden rendben? - sandított rám. - Olyan... Valami mintha megváltozott volna rajtad.

Azon kívül, hogy a kicseszett szívem egy része talán tényleg Rionért kezdett dobogni? Minden fasza!

- Igen...csak...

- Tudod mit? Nem faggatlak – hessegette el a témát és mézszínű szeme izgatottan ragyogott fel. - Asena megkért, hogy ma segítsek neki sütit sütni. Arra gondoltam velem jöhetnél, ha végeztetek az edzéssel. Az idő amúgy is pocsék, szerintem neked is tetszene.

Tudnia kellene, hogy nem tudok sütni?

A szekrényemben valami koppant és mindketten arra kaptuk a fejünket. 

Rion én megnyúzlak!

- Csak a félisten, akit betuszkoltam a szekrénybe - legyintettem vállat vonva. - Mindig ezt csinálja, ha jön valaki.

Zillahból néhány iszonyúan hosszú másodperc után kitört a nevetés. Felállt és megkocogtatta a szekrényemet, rólam meg mind a huszonkét évem verejtéke lefolyt, hogy ki ne nyissa az ajtaját.

- Ilyen félisteneknek én is igazán örülnék - kacagta. - Igazán nem fair, hogy neked még itt is megadatik egy jó férfi.

Hát...tényleg nem volt az.

- Nem olyan jó, mint hiszi, ne is törődj vele! – vicceltem el. - Akkor találkozunk edzés után?

- Hát persze! - mosolygott rám és az ajtó felé vette az irányt. - Pihenj még akkor!

- Rendben.

Miután kínos mosoly közepette elbúcsúztam tőle, odanyargaltam a szekrényhez, feltéptem az ajtót és kirángattam belőle Riont.

- Mi a francot műveltél? - sziszegtem.

A feje búbját vakarta.

- Élveztem a kényelmet - válaszolta szarkasztikusan. - Ugye tisztában vagy vele, kit rángatsz úgy, mint a bábukat?

- Hagyjál már, Orion! - ejtettem le a vállam. - Csak menj ki, mielőtt Zillah-nak eszébe jut valami és visszajön!

A csuklómért nyúlt, félmeztelen testén finom árnyékok emelték ki az izmainak mozgását.

- Mi a fene volt az a szöveg, hogy nem is vagyok olyan jó, mint hiszem? - vont kérdőre.

- Miért, vagy? - kérdeztem vissza és elhúztam a kezem.

Összefonta maga előtt a karjait.

- Én semmit nem állítottam magamról, de a tény, hogy egész éjjel a nevemet nyögted, elég meggyőző.

Éljen a régi kerékvágás! Jó úton haladt afelé, hogy tényleg felbosszantson.

- Te ezt akartad. Én nyögdécseltem. - feleltem lekezelően. - Ennyire egyszerű ez, Rion.

Hitetlenül hümmögött, aztán komolyabb témára váltott.

- Na és miért kell, hogy mindig zárva legyen az ajtód?

Minden védőfalam felhúztam újra, de rezzenéstelenül álltam a tekintetét.

- Nem szeretek nyitott ajtónál aludni. 

A fejét ingatta.

- Mondd csak, mi a francért próbálsz még mindig átvágni? - szegezte nekem.

- Ha nem akarod, hogy hazudjak neked, akkor ne kérdezz többé olyasmiről, amiről tudod, hogy érzékeny téma! - akadtam ki. - Egyáltalán mit érdekel téged? Semmi közünk egymáshoz és még az alkuk sem jogosítanak fel téged, hogy úgy viselkedj velem, mintha bármilyen szinten is hozzád tartoznék! Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne, mi van velem.

Mi a fenét művelsz, Zya? 

Minden egyes szavammal magamnak okoztam fájdalmat és valamiért Riont is egyre távolabbinak éreztem. Bezárkózott ő is. Bólintott, aztán úgy, ahogy volt, mezítláb és felső nélkül indult meg az ajtó felé.

- Viszlát Zyana!

Becsukta maga mögött az ajtót, én meg álltam ott és egy utolsó senkinek éreztem magam, de nem képzelhettem ebbe többet, mint ami volt. Ugye?

*

Halvány lisztfelhő tompította a konyhába beáramló kevéske, természetes fényt. Az orrom hegye is fehérlett, fogalmam sem volt, mit csinálok, de nagyon igyekeztem elhitetni Asenéákkal, hogy értek a sütéshez. Serényen méricskéltem a kezembe nyomott hozzávalókat, ám erősen megakadt a tudományom...vagyis a kedvem, amikor ahhoz a nyamvadt almás pitéhez ki kellett facsarnom a lereszelt almát. Megborzongtam. Undorító érzés volt és még inkább megutáltam Rion kedvenc édességét, de a fene essen bele...! Legalább kikapcsolt a sütögetés és jókat beszélgettem az asszonyokkal is.

- Tessék, ezeket össze kell morzsolni, aztán meggyúrjuk és mehet is pihenni a tészta - tette le az asztalra Asena a hozzávalókat. - Mi nekiállunk a keksznek. Rád bízhatom ezt?

- Naná! - vágtam rá, mert bár soha nem gyúrtam tésztát, ígéretesnek hangzott, hogy a helyére képzelve a nagyúr fejét, alaposan megdöngölhettem azt. 

Asena meglöködött a vállával, kék szemében ott ragyogott a célozgatás, mikor így szólt:

- Ügyesen, mert a Nagyurunk fogja elsőként ellenőrizni az ízét.

- Valóban? - vontam fel a szemöldököm. - Akkor bizony odateszem magam! - ígértem, mire Asena helyeslőn elmosolyodott.

Csak miután magamra hagyott, toltam félre a cukrot és ravasz vigyorral a képemen álltam neki a műveleteknek. 

Nesze neked almás pite, te kotnyeles Nagyúr!

Órákkal később már csak egymagam sündörögtem a konyhában, úgy eltelített az édességek illata, hogy enni talán már nem is tudtam volna belőlük. A kekszekre nézve pontosan meg tudtam mondani melyikeket készítette Zillah... tökéletesen kerekek voltak. Olyan gyönyörűek, mint ő maga, viszont az én pitém...Örültem, hogy a tepsiből nem látszódott ki az a darabos izé, amit össze tudtam eszkábálni tészta néven.

Collen akkor lépett be a konyhába az illatokat beszipákolva, amikor a már kihűlt pitét szeleteltem. Pimaszul belenyúlt a tepsibe, mire elhessegettem a kezét.

- Hé! Csak egy kockát adj már! - kérlelt. - Senki nem tudja meg.

Gúnyosan felnevettem.

- Ebből egy falatot sem Bräger! Asena meghagyta, hogy szigorúan Rioné az ellenőrzés joga. - A hátam mögé mutattam a késsel. - Ott a keksz, abból annyit csensz, amennyi jól esik.

- Na szépen vagyunk! - tettetett sértődöttséget. - Én a legjobb tudásom adom neked minden nap, te meg még egy morzsa sütit sem adsz hálád jeléül.

Felhorkantam.

- Hálám jeléül, saját akaratomból maradtam itt segíteni nektek. Ez nem elég?

- Micsoda? - kérdezte teljesen komolyan és a pultnak dőlt mellettem. Kék szemét rám szegezte. - Rion elengedett volna?

- Békét ajánlott. Én meg elfogadtam - mélyedtem az almás pite szeletelésébe. - És képzeld! Kiderült, hogy az apám volt a testőre, meg hogy a népünk egy része talán életben van valahol. - Felnéztem rá, könnyek gyűltek a szemembe. - Mindent tudok, Collen.

- És most, hogy érzed magad? - kérdezte halkan. - Sajnálom, hogy nem beszélhettem róla, de Oriontól kellett hallanod.

Letettem a kést és megkapaszkodtam a pult szélében.

- Lett egy egészen halvány esélyem arra, hogy újra lássam a szüleimet és rájöttem, hogy mekkora hazugságban léteztem.Egy olyan által kreált valóságban, aki megfosztott mindentől és elhitette velem, hogy ő a jó, miközben... - elfehéredtek az ujjam, úgy markoltam a pultot - Legszívesebben kimennék és apró darabokra szaggatnám azt az embert, Collen.

Kezemre tette az övét.

- Meg fog fizetni mindenért - ígérte. - Mindenki felelősségre lesz vonva, de egyrészt kizárt, hogy odamenj egyedül, másrészt ez ránk sokkal inkább tartozik. Ennek a csatának az első vonala a miénk és onnan akarom végignézni, ahogy azokat a férgeket kiírtjuk. Ne értsd félre, de a te szereped az átoktörésig terjed. A többi a mi kötelességünk.

- Az én kötelességem - javította ki őt a belépő, nem meglepően talpig feketét viselő Rion. - És az én bosszúm. Ha kijutunk innen, egyikőtöket sem akarom látni, hogy harcra adja a fejét!

Collenéval együtt az én szemöldököm is felszaladt.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! - szegezte neki a parancsnok. - Nem fogunk magadra hagyni azzal a...

- Nem vagyok kíváncsi a véleményetekre ezzel kapcsolatban! - vágott a szavába ridegen a Nagyúr, miközben olyan közel állt mellénk, hogy Collen inkább hátrébb lépett. És így le kellett vennie kezét az enyémről...

A szememet forgattam és inkább tudomást sem vettem Rion kakaskodásáról.

- Collennak igaza van - szóltam közbe. - Hiszen a megemlékezésen is a harcról szólt az a dal, amit énekeltél. Itt mindenki szomjazik a megtorlásra, nem csak te, az meg elképzelhetetlen, hogy egymagad szállj szembe Emryssel. Tudod te egyáltalán, milyen erősen bástyázta be magát? Szerinted nincs felkészülve olyan esetre, ha rátámadnál? - Tényleg kezdtem egyre dühösebb lenni. - Amit te akarsz, az egy öngyilkosság és egy idióta vagy, ha azt hiszed, hogy bárki is hagyni fogja!

Felém fordult.

- Legyőztem Vellirben egy egész árnylényekből álló sereget, Zya.

- És most mégis itt vagyunk – szögezte le Collen és acélosan meredt Rionra. - Nézd. Tudom, miért teszed, de én nem ezt akarom. Nem akarom, hogy bedugj egy biztonságos helyre. Nem csak te vétettél akkor. Mindannyian hibáztunk azzal, hogy nem voltunk elég erősek és hagytuk őket betörni.

- Te is tudod, mekkora túlerőben voltak - válaszolta Rion, de a parancsnok csak dühösen fújtatott. - Esélyetek sem volt ellenük. Birtokomban lehetett volna a szükséges erő, mégis hagytam magam legyengíteni, mert minden érzékem kényelembe burkolózott.

Collen agyában ekkor pattant el valami és teljes erőből mellkason taszította Riont, aki próbálva megtartani egyensúlyát, szárnyát széttárva botladozott hátrébb.

- Fogd már be! - kiáltotta Collen és megindult Orion felé, gondolkodás nélkül lendítette öklét a nagyurának arcába. - Elegem van a kibaszott mártírkodásodból!

Rion letörölte kézfejével az orrából kicsöppenő vért és a benne lévő, sértett sárkány indulatait próbálta visszafogni.

- Látom képtelen vagy felfogni, hogy az életedet próbálom visszaadni, Bräger! - mondta vérfagyasztó nyugalommal. - De ha már idáig jutottunk, mondj el mindent! Ne kímélj!

Attól féltem, hogy ezek ketten lebontják az erőd ezen részét, ezért közbe léptem.

- Ezt nem így és nem most kellene...

- Zya, te most befogod! - dörrent rám Collen.

- Válogasd meg a szavaid, ha hozzá beszélsz! - vicsorogta Rion és írisze körül felizzott a vörös kör.

Collen legalább olyan meglepetten meredt rá egy pillanatig, mint én.

- Mi a fasz? - vonta kérdőre Collen. - Te hallottad már magad, hogyan beszélsz vele? Engem akarsz kioktatni, Rion? Vedd ki a seggedből a fejed és halld már meg, amit próbálok mondani! Én küzdeni akarok azért az életért, amit elvettek tőlem! Harcos vagyok. Elegem van abból, hogy a gyilokjárón sétálgassak és meredjek a semmibe, kapjak el idióta senkiházikat, akik kirándulnának egyet idebent. Van elég bajod, miért kell az enyémet is magadra venned? - a fejét ingatta. - Én kurvára nem ezt akarom. Oda akarok állni az elé a mocsok elé és a lehető legtöbb kutyáját akarom kibelezni! Adnod kell ennyi elégtételt és nem csak nekem! Ez nem egyedül a te harcod!

- Ez minden? - kérdezte Rion még mindig azzal az utálatos nyugalommal a hangjában.

Felkészültem az újabb ökölvívásra, hiszen Collen úgy zihált a méregtől, mint egy légzőszervi bajos disznó, de a dühe lassan csillapodni kezdett.

- A testőröd vagyok. - szólalt meg végre és kihúzta magát.- Te pedig az én királyom...és a barátom. Egyetlen mészárlásból sem hagyhatsz ki, világos? Nem helyezhetsz háttérbe azért, hogy hülyeséget csinálj!

Meg mertem volna esküdni rá, hogy az ütése után Collent hamarosan el kell hantolnunk, de most... A saját szememmel láthattam, milyen erős szövetség húzódott kettejük közt és bár a maguk idióta módján tudatták egymással, hogy fontos számukra a másik, de a lényeg az volt, hogy működött. Kifújtam az eddig észrevétlenül bent tartott levegőmet és figyeltem, ahogy megfogták egymás alkarját és kezet ráztak. Rion hitetlenül felhorkant.

- Neked tényleg volt pofád nekem esni!

- Már érett egy ideje – vont vállat Collen. - És megteszem újra, hogy visszahúzzalak a normalitás talajára.

- Most, hogy túl vagyunk ezen a farokméregetésen... - szóltam közbe és a kekszekre mutattam - evezhetnénk békésebb vizekre? Csak fogjátok be és egyetek inkább!

- Mi van Belmont, beijedtél? - piszkált Collen.

Ha ez a bunkó így akarta, nekem aztán mindegy volt. Kezembe vettem a kést és kiszabadítottam két jó nagy kocka almás pitét a tepsiből.

- Az én bemutatóm sokkal jobb volt, amikor visszajöttem a mocsárból. Ilyen szarakodással nálam nem mész semmire, Parancsnok. - mondtam, miközben helyet foglaltak velem szemben a pultnál, én meg kitálaltam nekik a csodás, cukor nélküli, összeeszkábált sütimet. - Lássatok hozzá!

- Te nem eszel? - kérdezte Rion.

- Órák óta sütögettünk. Teli vagyok az illatokkal és Asena azt mondta, tiéd az ellenőrzés joga - hazudtam és alig vártam, hogy beleharapjanak.

A Nagyúr szájához emelte a süti darabot és igazán irigykedni kezdtem az almás pitére, amikor az ajkai közé került. Jó nagyot harapott belőle és mindössze két másodperc elteltével maga elé meredve forgatta a szájában a falatot, sehogy sem akaródzott lenyelnie. Néztem őt, imádtam a látványt, ahogy szenvedett.

- Hogy ízlik? - görénykedtem tovább.

Bólogatni kezdett, én meg ráharaptam a nyelvemre, hogy el ne röhögjem magam.

- Nagyon... - óriásit nyelt, még a szárnya is megborzongott esküszöm - finom.

- Tényleg? - mosolyogtam elégedetten és az asztalra könyökölve megtámasztottam az állam.

Rion összeszedte minden hivatalos jó modorát, amikor rám vezette ezüst tekintetét.

- Köszönöm a munkád! Azt hiszem estére ebből már nem is fo...

- Thor kecskéinek csöcsére Zya, ez undorító! - Collen visszaköpte a szájában lévő falatot a tányérba, leugrott a székről és vízért szaladt.

A hasamat fogva görnyedtem össze a röhögéstől. Nem bírtam tovább.

- Nem értem, mire gondolsz – mondtam, amikor levegőhöz jutottam - csak cukor nincs benne. Viszont só meg bors annál inkább.

Collen gyilkos pillantást vetett rám, miközben a vizet nyakalta, Riont fejét lehorgasztva, legyőzötten rázta a kuncogás. Átnyúltam a pulton és meghúzogattam a nyaka tövében befont tincsét.

- Te meg kis híján még meg is dicsértél - nevettem tovább. - Látnod kellett volna az arcodat!

- Majdnem elhánytam magam - nyöszörgött Collen és úgy vállon lökött, hogy majdnem leestem a székről. - Az istenek irgalmazzanak annak a férfinak, akire te főzöl majd – vetette hátra gúnyosan, majd beintett és távozott.

Rion arca ragyogott a jókedvtől, megdörgölte sebhelyes arcát és megigazította félig felfogott haját.

- Abban vitathatatlanul igaza van, hogy téged nem a főzés tudományodért vesznek majd el. - könyökölt az asztalra.

- Hanem? - kérdeztem.

Komolyabb lett az ábrázata. 

- Hogy éljenek - felelte. - Melletted képtelenség unatkozni. Akaratlanul is színt viszel az életbe és ha ezt valaki nem becsüli meg... az meg sem érdemel téged, Zya. Ha valaki, hát te biztosan nem az a nő vagy, akinek unalmas élet jár.

Halványan elmosolyodtam.

- És ha én szeretnék nyugodtan élni? - kérdeztem. - Az egész gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy napról-napra éltem, aztán beálltam katonának, ahol folyamatos szolgálatban teljesítettem. Nem akarom unalmasan tölteni a napjaimat, de vágyom a nyugalomra. Lehet, hogy most egyáltalán nem így tűnik, de családot szeretnék...egy gyerkőcöt, aki után rohangálhatok és bosszankodhatok, hogy kilenc hónapig hordtam a szívem alatt és mégis az apjára hasonlít. - kuncogtam és Rion szája széle is felfelé ívelt. - Tudod, sokáig azt hittem, ez hamarosan megadatik, de aztán minden tönkrement. Néha azt kívánom, bár lenne valaki, aki meghozza helyettem a döntéseket és aki néhány pillanatra helyettem is erős. - Találkozott a tekintetünk. - Túl sokat kérnék ezzel?

*

Sokat? Ugyan, dehogy. Rion legszívesebben rávágta volna, hogy elbarikádozott szíve mélyén ő is erre vágyik, de mi értelme lett volna? Kettejük útja és kötelességei egészen más felé vitte őket és már csak a gondolat is óriási hiba volt, hogy talán több lehet köztük, mint ismeretség. Rion pedig nem vágyott többre, nem igaz?

Ez a semmiből jött őszinteség viszont meglepetésként érte a nagyurat és nem szívesen vetett volna véget a beszélgetésnek.

- Soha nem érd be a kevesebbel! - válaszolta végül ő is hasonlóan nyíltan. - Keresd meg azt a férfit, akitől kérned sem kell és megadja neked mindazt, amire szükséged van! Hidd el, meg fogod találni.

Először látott komoly kétségeket kiülni Zya arcára.

- Mi van, ha mégsem? - kérdezte a lány. - Mi van, ha negyvenéves koromra sem lesz senki, akivel azt érezném, hogy összeköthetném az életem?

Rionnak kussolnia kellett volna. Mélyen kussolnia vagy egy sima választ adnia Zyának, ami megnyugtatja őt, de ehelyett mit tett? Mint egy sült bolond, a kezét nyújtotta a lánynak.

- Akkor íme egy ajánlat, amit negyvenéves korod után bármikor érvénybe léptethetsz: Ha nem találsz senkit, akkor gyere el a kastélyba! - Zya szemei kikerekedtek. - Ha kijutok innen, kell valaki, akiben megbízhatok az ügyeimet illetően és aki szükség esetén hátsón billenti az embereimet. Gondolom menni fog - vigyorgott Rion ravaszul. - Nem tudok neked családot és gyerekeket adni, de cserébe bármi mást kérhetsz. Pénzt, utazást, ékszereket...életed végéig biztonságban és nyugalomban élhetsz.

- Miért ...miért ajánlanál nekem ilyesmit? - hebegte Zya.

Most jött el az ideje, hogy Rion meghúzzon egy határt, ha már eddig ilyen fékezhetetlenné vált a pofája. Most vagy soha. Zya ma reggel világosan megmondta, hogy köztük semmi sincs és nem is lesz, így most Rionon volt a sor.

- Mert soha többé nem tervezek senkit közel engedni magamhoz - fejtette ki és a konyhában elnyomta a sütemények illatát a Zyából áradó meghökkentség. - Ebből nem engedhetek. Egyszer óriásit hibáztam és látod, mi lett a vége. Megfizetem ezt az árat, de ezzel a megoldással mindkettőnknek könnyebb lehet majd.

Zya rágcsálni kezdte hívogató, rózsaszín ajkát. Látszott rajta, hogy komoly kétségek gyötörték.

- Könnyebb? - kérdezte halkan. - Gondolod, hogy így lesz?

Rion felállt, nem tudta volna tovább elviselni a lány zavarodott, mélybarna tekintetét.

- Így kell lennie – felelte. - Az ajánlat pedig mostantól lépett életbe. A döntés a tiéd.