Meg sem érkezett, de máris elkésett azzal, hogy az embereit fedezékbe parancsolja. Oriont sokként érte a főkapunál kialakult zűrzavar, melyen Collen és Soren vezetésével próbáltak sikertelenül úrrá lenni. A mágikus védelmük ezen a helyen megszűnt, a furcsa anyag nem engedte bepótolni a lyukakat, az ellenség pedig a kaput döngette.

- TARTSD! - üvöltötte Collen és hála neki, ezzel rántotta ki nagyurát a gondolatai sűrűjéből. - TARTSD MÉG! MI LEGYEN, RION?

Zulon királya egy szempillantás alatt kellett, hogy felmérje az esélyeiket, hogy mennyi ideig tarthatják még vissza Emrys katonáit. Az őket védő burkon immár három növekvő lyuk tátongott, melyeken a gyilokjáróra lépve a katonák szembesültek a sárkányvári üdvözlettel. Orion harcosai azonban halandók voltak. Nem tudtak ellenállni az örökkévalóságig, és nem várhatták meg az újabbnál újabb ellenséges csapatok érkezését sem. Odakint, és idebent sem voltak biztonságban. Kockáztatniuk kellett.

- HÁTRA! - Orion mindent felülíró parancsa zubogott végig az emberek közt. - HÁTRA ÉS KÉSZÜLJ!

A harcosai nem kérdeztek. Bíztak. Egy emberként léptek el a kaputól, és ekkor narancsosan izzó tűzfal emelkedett előttük. Az erődbe rontó katonákat azonnal elöntötték a lángok, égő, jajveszékelő testek rogytak a lábuk elé.

A főkapu áttört faszerkezetének helyét Rion mágiája töltötte ki, ezzel pedig újabb patthelyzetet teremtett. A támadó csapat megtorpant, Rion pedig szárnyait széttárva, érzéketlen arccal sétált a bejárat közepébe. Bíborvörös szemében gyűlölet lobogott.

Az előtte álló tömegben parancsok és döbbent lélegzetek hullámoztak végig. Orion lassan, kiélvezve a figyelmet, felemelte a kezét, csettintett és ezzel együtt eltűnt a főkaput védelmező mágia, amely felhívást jelentett halálos keringőre.

- Mióta várok már erre - mondta halálos nyugalommal.

És ekkor elszabadult a pokol.

A Kriegerek csatakiáltással törtek előre. Az ellenséges csapatok úgyszintén. Megiramodtak az erőd felé. Azért, hogy elpusztítsák Zulon jogos királyát.

A fegyverek és a páncélok hangosan csörögtek, a lovak patájának dobogásába beleremegett a föld és az előre rontó katona elszántan emelte fel a kardját, hogy elsőként mérhessen csapást Rionra. Aki nem mozdult még akkor sem, amikor a fegyver felé suhant. Lehunyta a szemét, és átadta magát a sorsnak.

Valaki felüvöltött. Mások sikoltottak.

Vér fröccsent, mely beborította a sárga füvet. És Rion nem állt már a kapuban.

De a lovas sem.

Sárkányvár harcosai kárörvendő, félelmetes röhögésben törtek ki. Az ellenség jelentős része a világ legkegyetlenebb pontjain végezte a mágusok által létrehozott portálokon keresztül, mely csak az elsőket jelentette Sárkányvár csapdáiból.

Rion ekkor megjelent a gyilokjárón. Majd a harcosok között is. Aztán közvetlenül az ellenséges csapat vonala előtt. Ezek az ügyes kis trükkök szintén a mágusok tehetségéről tanúskodtak. Orion mindhárom énjének öntelt vigyor ült az ajkán, ahogy mágikus ködfátyol lepte be az erődöt.

Velőtrázó, iszonytató morgás visszhangzott a falak közt. És gomolygó, füstös árny rántotta halálba a beözönlő katonákat.

*

Amíg Keenstone királynéra vártam, aki csatába indította árnylényét, addig a főépületi szobám ablakából figyeltem, ahogyan Sárkányvár az eltervezett mészárszékké alakult át. Nem volt mit szépíteni. A csapatok szemtől szemben küzdöttek. Minden barátom, minden szerettem, akivel valaha is együtt küzdöttem. Árulónak éreztem magam a szobám biztonságából, míg odalent előkerültek a legerősebb fegyvereink, és a gondosan kialakított, föld alatti csapdáink egyik katonát a másik után ejtették foglyul. A lecsapó villámok, a földből előtörő gyilkos indák és a tűz senkinek sem kegyelmeztek.

- Thor légy velünk, könyörgöm! - súgtam magam elé, mire megdörrent az ég, a fákat erős szél tépázta. Csakhogy mindezért nem isten, hanem Daven felelt.

A dühtől eltorzult csatakiáltások, nyögések és sikoltások hangja szúrós fátylat vont csapongó elmémre. Olyan nagy volt odalent a káosz, hogy képtelen voltam követni, melyik oldalról hányan és kik sérültek.

Hiába állt a mi oldalunkon a mágia jelentős része, szörnyű küzdelem alakult ki Emrys katonáinak különleges fegyverei és felszerelése miatt. Pajzsaik fel-fel villantak, könnyűszerrel elnyelték a mágikus csapásokat, majd azok erejét felhasználva támadtak vissza az embereinkre.

Az általuk használt nyilakat meglátva meg kellett kapaszkodnom az ablak keretében. Amikor azok célt értek, egyszeriben szétrobbantak és mindenféle mágikus védelmet megszüntettek. Több mágus is kiáltva rogyott a földre, akiknek a mi embereink siettek a segítségükre és próbálták őket kimenteni az ütközet tűzvonalából.

Könyörtelenül végeztek Sárkányvár népével, akik már soha nem ízlelhették meg a szabadságot. Reszkettem, pengeéles karmok téptek ketté.

Hogyan cselekszem helyesen? Ha ígéretemhez hűen nem adok esélyt újabb problémára vagy...?

Muszáj volt leülnöm a földre. Hátamat a hideg kőfalnak támasztottam és vicsorogva próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy minden józan gondolatommal ellentétben a szeretteim életéért küzdjek.

Sebes léptek zaja rántott ki a gondolatomból.

- Sera indulásra készen áll - lépett be a királyné a szobámba. - De nekem azt mondta, megígérted Orionnak, hogy vele együtt te is elhagyod az erődöt.

- Én... -megacéloztam magam. Egyetlen másodperc alatt hoztam végleges döntést. - Változott a terv. - Feltápászkodtam és megpróbáltam minden hidegvéremet magamra erőltetni. - Véget kell vetnünk ennek! Kérlek gondoskodjatok róla, hogy mindenki biztonságba kerüljön, mert az átoknak meg kell törnie. Nincs értelme időt húzni.

- Átkot törni az ellenség tetemein is tudtok - véste az eszembe. - A sajátjaitokon már kevésbé.

- Ugyan hány áldozatot akarunk még látni ennek az oltárán? - emeltem fel a hangom, és forróság töltötte ki a mellkasomat. - Nem akarok több háborút, nem akarok még több halált!

A királyné összevonta rezes szemöldökét. Most először láttam rajta óvatosságot és tartózkodást.

- És mi az, amit akarsz? - kérdezte végül emelt fővel. - Nem tettél már így is eleget? Az állapotod ellenére itt vagy és már az is túl nagy kockázat. Mindenki tudja a feladatát, és aszerint cselekszik. Mit vállalnál még magadra, és hol van az a pont, aminél már te is belátod végre, hogy nem menthetsz meg mindenkit?

Hosszan álltam a tekintetét.

- Te cselekedj a saját királyságod érdekében! Én is úgy teszek az enyémmel.

*

Rion vérben úszott. Javarészt fegyverrel kényszerült küzdeni, mert a korábbiak után és a felettük lévő burok fenntartása miatt érezhetően megcsappant a mágiája. Talán nem annyira, hogy Zyát veszélybe sodorja, de nem mert többet kockáztatni. Néhány ügyes mozdulattal tudta volna felégetni azt a kétszáz embert, de nem tehette, nehogy túl nagy árat kelljen fizetnie a gyorsaságáért. Cserébe viszont végig kellett néznie az embereinek küzdelmét és önfeláldozását.

Emrys katonáinak felszereltsége a mágia ellen valóságos sokként érte őt. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta Collen, Arwan és Soren üvöltéseit a harcosaiknak, miszerint alkossanak pajzsfalat. Éppen csak, hogy elkerülte őt egy nyílvessző és a körülötte lévő csatatér...a holttestek és sérültek látványa lesújtották Oriont.

Ha így folytatják, nem lesz, aki kiszabaduljon majd az erődből.

Rion szemét csípte az izzadság, arcáról sós, rezes csepp gördült felszakadt ajkára, de egyetlen percre sem állt meg pihentetni az izmait. Egyik katonát a másik után küldte a halálba és lelke legmélyéig remélte, hogy egyikőjük sem nyer belépést a Valhalla csarnokába. Daven villámai - habár egyre ritkábban -, újra és újra lecsaptak, a felettük beborult égből eleredt eső azonban egyáltalán nem a nyereség ígéretét helyezte előtérbe.

Segítségre van szükségük. Időt kell valahogyan nyernie, hogy Zyáért mehessen, de nem hagyhatta magára Collenékat. Bárcsak két helyen lehetett volna egyszerre!

Savként öntötte el az ereit a hátulról érkező, váratlan támadás. Valaki megragadta Rion vállát, pillantásnyi szünetet sem hagyott, majd tenyere Zulon királyának mellkasába verődött.

- Mi a francot keresel még itt? - fröcsögte a felismerhetetlenségig vérrel és kosszal borított parancsnoka, Collen.

A Rion kezében életre törő lángok megszűntek. Levegőért zihálva tudatosította magában újra és újra, hogy ki állt előtte.

- El kell juttatnunk az embereket az erdő felé vagy az alagsorokba- kiáltotta túl a zajokat. - Itt nem lesz biztonságos, ha megtörik a kötés.

Collen egyetlen mozdulattal zúzta be egy férfi koponyáját a fejszéjével, aki hang nélkül terült el a földön.

- Megoldjuk, de te menj már! - dörrent királyára. - Most az egyszer ne velünk törődj! Zyának szüksége van rád.

- Zya biztonságban van.

- Ó! Abban nem kételkedek, hogy ő is így érzi - mutatott Collen fegyverének élével a távolba, az alsó erőd felé.

Odin kibaszott szemkötőjére, ez a nőszemély!

Zya mindkét karja lángokba borult, úgy közelített a harcmező felé. Lépteinek nyomán enyhe füst szállt, egyetlen katonának sem volt esélye rátámadni, mert az alsó épület vonalában áthatolhatatlan tűzfalat húzott maga elé. A közösen használt mágiából, ami egyet jelentett azzal, hogy a homokórájukból az utolsó szemcsék hullottak alá.

A forróság perzselt, az eleven lángok dühösen csapdostak az ég felé és Rionnak nem kellett ennél többet látnia. Megértette Zya indíttatását. Újabb tűzfalat húzott ő is, csakhogy az erőd főkapuja előtt, ezzel elkülönítve a csapatokat és megfosztva az ellenséget az utánpótlàstól.

- Végezzetek velük, aztán igyekezzetek fedezékbe! Mindenki! - adta ki a kemény utasítást az embereinek, majd a magasba repült.

*

- Nincs több időnk! - kiáltottam Rionnak, még mielőtt földet érhetett volna mellettem.

Amikor megtörtént, egyetlen szó nélkül nyúlt felém, megragadta a karomat és az engem körülvevő mágia egyszeriben engedelmeskedett a parancsának, megszűnt.

- Őrült vagy! - csirkogatta a fogait közt, miközben lekapta magáról a vértől átázott vászoningét. - Őrült, zabolátlan, ostoba és...

Magamhoz rántottam őt a nadrágjába kapaszkodva és jól láthatóan közénk emeltem a rúnaköveket.

- Ha nyugodt vagyok, nem figyelsz rám, szóval most, hogy mindez megtörtént - nyomtam mellkasának a hideg köveket - itt az idő megoldani ezt. Vedd már végre hasznomat, könyörgöm!

Rion állkapcsa megfeszült, fejét a tomboló tömeg felé fordította és nem habozott tovább. Megragadta a kezem, majd az ölébe nyalábolt és az immár zuhogó esőben a magasba repültünk.

*

- Hová viszel? - kérdeztem, miközben a szél az arcomba csapott. Nem akartam lenézni, muszáj volt az előttünk álló feladatra koncentrálnom.

- A főépület tetejére - kiabálta túl az égzengést és szárnyainak erős csapásait. - Minél magasabbra kell jutnunk, hogy a kötésből kiszabaduló erő ne érje közvetlenül az embereket.

Elszorult a torkom, a szívem majd' kiverte a bordáimat, hiszen egy dolog volt az átoktörésről beszélni. Közvetlenül a megvalósítása előtt relizáltam ezt az egészet és a vele járható veszélyt.

- Tudod, mit kell tennünk - ismertettem újra Ingridék szavait, miközben letett a főépület bástyájának köveire. - Neked sem lesz bajod, igaz? Ha ez mégis valami önfeláldozós szarság, és te nem szóltál róla, én...

- Nálad van a tőröd? - siettetett és elkezdte feltűrni rajtam a tunikájának ujját.

- RION! - rántottam el hisztérikusan a kezemet. - Válaszolj!

Hosszan, mélyet sóhajtott.

- Csak ne engedj be túlságosan a mágikus teredbe, ez az legfontosabb - Meg a legveszélyesebb ránk nézve. Átvette tőlem az agancs nyelű tőrömet. - Ha nem állítasz nekem erős határt, akkor nem fogom tudni, hogy meddig mehetek és hol vághatjuk el a kötést. Muszáj, hogy érezzük a magunkhoz tartozó mágia végpontjait.

- Megoldom - bólintottam, nem adtam lehetőségét tévedésnek.

A penge éle halkan sercent. Vér folyt Rion egyik, majd a másik tenyeréből is, amiket teljes hosszában felvágott két gyors mozdulattal.

- Ha az elmém belegabalyodik a tiédbe annak nem akarom tudni a végét - sziszegte. - A jelenlegi felállásban te leszel az erősebb, nálad van a több védelem, ha én magam nem találnám meg a határaim végét. Készen állsz? - nyújtotta a kezét, hogy az enyémen is vágást ejthessen. - Bízom benned, szerelmem! Eddig sem kegyelmeztél senkinek. Meg tudjuk csinálni.

Arra gondoltam, hogy ez az ember ott előttem talán már most megőrült. Egészen biztos, hogy az agyának egy kis része felmondta a szolgálatot, amiért a kétely legcsekélyebb jelét sem mutatta. Aztán meg arra gondoltam, hogy tulajdonképpen így vagyunk egálban. Én minden ellenkezése ellenére fittyet hánytam a biztonságra, és valóban sokszor tűnhetett úgy, hogy meghibbantam az események hevében.

- Meg ne merj nekem ennél jobban megzakkanni, Strongblaze! - préseltem ki a fogaim közt, miközben elvettem tőle a tőrt és magam sebeztem meg mindkét tenyeremet. A meleg vér lusta folyamként csepegett az ázott kövekre, a fájdalom elhanyagolható volt a körülményekhez képest. - Add a köveket meg a kezed! Visszarugdoslak valahogyan, ígérem! De aztán engeded, hogy magam is el elszámoltassak néhányat odalent!

Rám emelte ezüst tekintetét. Szerintem elképzelte, hogyan és miképpen tépné ki a tűzfúria Zya az ellenségeink belét, mert megrezzent a szája széle és így felelt:

- Bárcsak már ott tartanánk.

*****

Az egyetlen oka a hátralévő fejezetek csúszásának már csak az volt, hogy teljesen el voltam veszve a harakiris jeleneteknél😅
Elnézéseteket kérem, állandóan kattogott az agyam, hogyan oldhatnám meg, hogy végre élményt is okozzak nektek, és ez most így sikerült. Remélem azért élvezhető🫶 Mire könyv lenne belőle, remélem megszáll a bármi ihletet tekintve😏🥲

Köszönöm, hogy vagytok!
Sylvi

******