*****

Sziasztok Kedveseiim! *-*

Te jó ég, mióta nem jártam itt szerkeszteni ezt a történetet. :'D Izgi is megtalálni a fonalakat, de a lényeg, hogy Rionék itt vannak, és elmesélik, mi történt velük.

Ugorjunk is neki!

Hogy mi is történt eddig röviden? Zyus meghalt, feléledt Rion vére által, tűzfúria lett, Davenék itt vannak segíteni, hogy megtörjék az átkot, Zyus várandós, ééés bénán sült el a kastélyba látogatás, az ellenség most a falakat döngeti.

Jó olvasást kívánok, és köszönöm, hogy itt vagytok! <3

*****

Azt tettem, amit Rionnak ígértem; futásnak eredtem. Az alsó erődi tárgyalóterembe kellett mennem. Mire leértem a lépcsőkön, és kirohantam a felbolydult főépületből, addigra Daven villámainak kékes fényébe Rion sárkánytüzének bíbora vegyült. Rövid időn belül lehetetlen volt, hogy az ellenség átjusson az általuk létrehozott burkon, ám nem volt vesztegetni való időnk.

Futás közben kiáltozva adtam parancsba a készültséget. A lakók egy része a gyógyítók vezénylésével már a helyére tartott. A fiatalok, és az idősek mind az alagsor védelmező rejteke felé, ám csak egyetlen másodpercre akadt meg a tekintetem az arra futó Naomin, és a karjában tartott Aishán. Könyörögtem egy sort az istenekhez, hogy óvják meg őket.

- Jól vagytok? - robbantam be a tárgyalóba, ahol a növényekkel, és eszközökkel megpakolt asztal felett Sera, és Ingrid tanácskozott. Ijedten kapták fel rám a tekintetüket. Borzasztóan feszültnek néztek ki, és nem is volt min meglepődnöm. Az ellenség a legnagyobb titokban lopózott a kertjeink alá, az átok pedig még mindig nem tört meg. - Mi volt ez a hatalmas csattanás?

- Daven villámainak egyike. Ne aggódj, nincs baj! - nyugtatott meg Sera.

Odaléptem hozzá, és megfogtam a kezét.

- El kell vágnod a köteléket köztem, és Riont közt!

- Pontosan erről beszéltünk mi is, de ne olyan hevesen! - tájékoztatott Ingrid, és két üvegcsét vett fel az asztalról, amelyekben gusztustalan, zöldesbarna trutyi kevergett.

Vissza kellett tartanom a hirtelen támadt hányingeremet. Irgalmatlanul megcsapta az orromat az azokból áradó savanykás szag.

- Pontosan úgy néz ki, mint egy adag...

- Az íze is olyan - vágott a szavamba Ingrid, azzal kihúzott nekem egy széket. - Ülj le, és addig pihenj, amíg van rá mód!

Mielőtt így tehettem volna, Rion jelent meg zihálva az ajtóban. Szárnyait behúzta, feldúlt, ezüst tekintete kissé megenyhült, amikor meglátott.

- Legfeljebb hetven fős csapat áll az erdő védővonalában, és körülbelül százan tarthatnak még felfelé a hegy déli oldalán - közölte, mire levert a víz. Még kétszáz katona is négyszeres túlerőnek számított a mi harcképzett Kriegereinkkel szemben. - Muszáj volt látnom, hogy ideértél - ejtette le a vállát.

A kezemet nyújtottam.

- Ne is menj sehová amíg nem tört...

- Nincs rá idő, Zya - ágált ellenem, és már meg is indult kifelé. - A védelem az első. Nem hagyhatom őket magukra, de ígérem, hogy sietek vissza.

Teljesen igaza volt. Orion most a király, vagyis az első, és legerősebb ember személyében kellett, hogy cselekedjen. Én is így álltam hát hozzá.

- Védd meg a népünket! - utasítottam, és a lehető legnagyobb bizonyossággal tettem hozzá: - Én megvédem a családunkat.

- A népünket - ismételte utánam, és keserédes, apró mosoly jelent meg a szája szélén.

Tekintete a hasamra vándorolt. Nyelt egyet, majd felöltve megingathatatlan álarcát - melyet most kénytelen volt magára erőltetni - távozott. Addig bámultam utána, amíg el nem tűnt a kinti forgatagban. Rionnal együtt a hétköznapi Zya is távozott, a támadókra gondolva a testem minden szegletébe forrongó tűzmágia tolult. Zulon királyát már megtörték egyszer a cselszövéseikkel... de Zulon jövendőbeli királynéjával még nem akadt dolguk.

*

Nem volt szükség Orion fejlett érzékeire, hogy hallja a közeledő ellenség lassú, fenyegető dobszóját és a páncélozott tömeg nehéz lépteivel kevert fegyverek csörgő zaját. Ők is tudták, hogy esélytelen ennél hatásosabb módon rajtaütni Sárkányvár lakóin. Biztosan valamilyen rejtőmágia állt ennek a háttérben.

Nyers és taktikus ütközet előtt álltak, amennyiben az átok nem törik meg időben, márpedig a Nornák nem a sors könnyebbik szálát látszottak szőni. A rúnákból annyi bizonyosan kiderült, hogy mindenképpen életben lesz szükségük Emrysre, hogy megtörjék az átkot, és Daven jelentkezett is a feladatra, hogy a nyomába eredjen, de Orion megtiltotta, hogy az emberei nélkül a mágusok bármelyike ellenséges területen keresse az áruló nyomát. Már így is sokat tettek kockára érte és a birodalmáért.

Orion újra végigmarísozott az erődön, és ellenőrizte a harcosokat, megbizonyosodott róla, hogy akiknek az alagsorba kellett jutnia, eljutottak oda. Ám ahogy megfordult, az erőd füves területén lévő látványra összefacsarodott sokat edzett szíve. A mágusokra, és a felfegyverzett, csaknem száz közember látványára, akik most életükben először kényszerültek arra, hogy szemtől szemben küzdjenek a szabadságukért. Akiknek az élén Collen mellett ott áll íjjal a kezében az a nő... az az eltántoríthatatlan, félelmetesen bátor, és istentelenül gyönyörű nő, aki miatt Rion bele sem gondolhatott a vereségbe.

- Mutassuk meg nekik! - kiáltotta Zya és íját a magasba emelte. - Sárkányvár ma szabad lesz!

- SÁRKÁNYVÁR MA SZABAD LESZ! - zúgta vissza egyemberként a tömeg. A Kriegerek brutális csatakiáltásába belezengtek a falak. - SÁRKÁNYVÁR MA SZABAD LESZ! SÁRKÁNYVÁR MA SZABAD LESZ! SÁRKÁNYVÁR MA SZABAD LESZ!

Rion feszülten bár, de mosolygott. Szárnyait szélesre tárta, lehajolt, és belenyúlt a sárba, hogy három csíkként végigkenje azt az arcán. Öklét a sötétedő ég felé lendítette, az őrtüzek méteres lángokat vetettek, miközben azt üvöltötte:

- MA MIND MEGFIZETNEK!

Azzal kitört a fékevesztett őrjöngés. Férfiak és nők álltak csatára készen, együtt ütötték a pajzsaikat, és a mellkasukat, mellyel a kinti dobszóra adtak félreérthetetlen választ. A végzet házhoz jött. És ők álltak elébe.

*

Az adrenalin az ereimben pezsgett. Egyszerre imádtam, és gyűlöltem ezt az érzést, mert bár a hangulat magával ragadott, de tudtam, hogyha kitör a csata, akkor szembe kell néznem a múlttal, melyek emléke állandó társammá égette be magát az elmémbe.

Fegyverek csattanása..., dühödt és szenvedő kiáltások, verejték és vér sűrű elegye, mely csúszóssá tette a lábam alatt a talajt... Holttestek és sebesültek egymáson heverve, akikbe a levegő talán utoljára járt hálni. Üveges tekintetek a rémület és a kín utolsó pillanataiban megfagyva...

Életemben mindössze két ilyen Helbéli csatában vettem részt, és sosem felejtettem el azoknak az arcát, akiknek én okoztam a halálát. De ezúttal minden más volt... Legszívesebben árulók holttestein át sétáltam volna vissza abba az életbe, amelyet tizenöt éve elvettek tőlünk. Mivel a mágikus burok a folyamatos ostrom ellenére is sértetlenül tartott, ezért hallgattam Collenra, és visszasiettem Seráékhoz, hogy megnézzem, hogy haladnak a rúnákkal.

- Mondjátok, hogy mégsem kell hozzá az a patkány és már vége is! - imádkoztam Thorhoz, az emberek védelmezőjéhez, miközben megtámaszkodtam az asztalon, amelyet beborítottak a rúnákkal írt papírok.

- Ami azt illeti, talán sikerült kibogoznunk valamit... - Sera megfogott egy lapot, és felém csúsztatta. - Ezek itt a fegyver, a szükséglet, a stagnálás, a blokk és a mágia rúnái összekötve. Eddig azt hittük, hogy a kő egy ember fizikai jelenlétét követeli, de ez itt - mutatott egy másik, telefirkált lapot - ez az önfeláldozás és a tudatalatti rúnája összekapcsolva. Nagy eséllyel kapcsolódik Emryshez. És a tény, hogy mindig magánál hordta, csak megerősíti ezt a felvetést.

- Tehát?

- Tehát annyi bizonyos, hogy a mágia mindkét féltől áldozatot követelt - fejtette ki Ingrid. - A királyotok szárnyát elégették, és a testét megsebezték. Minden bizonnyal Emrys vérére is szükség volt, de a tudatalatti az a kapocs, amely megpecsételi a tartósságát.

- Szerezzek egy darabot az agyából? - ráncoltam a homlokom a rúnák tengerébe merülve, mire Ingrid a papírra csapott előttem, amitől összerezzentem.

- Lélek - hangsúlyozta. - Emrys lelkének egy darabjáról van szó, amit az átokért áldozhatott fel. Valószínűleg ez nem engedi összeilleszteni a kő darabjait.

- Ez nem hangzik egyszerűbbnek, mint, hogy a vérére lenne szükségünk - mondtam.

- Pedig egy hajszállal mégis az - Sera csípőre tett kézzel szemlélte a sorokat. Borzalmasan elcsigázottnak nézett ki. - Ha le tudnánk oldani ezt a kötést és összeilleszteni a köveket, akkor a megfelelő rúnákat rávésve visszafordíthatnánk az átkot. Nem kellene attól tartanotok, hogy az embereitek kijutva innen hirtelen megöregszenek.

- Ez mennyire biztos?

Sera hallgatott. A lehetőségeinket mérte fel Ingriddel.

- Ide kell hoznunk valakit, aki tökéletesen alkot kötött rúnákat. - Mélyet sóhajtott. - Egyetlen hibát sem véthetünk, de Wulfricot diplomáciai útra küldtük Reinadaba. Idő lesz, mire egy mágus megtalálja őt, és nem csak ez a baj.

Lehunytam a szemem, és megkapaszkodtam az asztallapban.

- Ne kímélj!

Sera mélyet sóhajtott és aranybarna szemét rám emelte.

- Az ilyen erős kötéseket nem lehet csak úgy megszüntetni. Kötést kötésért elven működik és mivel Emrys úgy tudta, hogy a királyotok nem rendelkezik ilyesmivel...

Megdörzsöltem a homlokomat. Itt volt tehát a lehetőség, hogy az áldozatunkat a hasznunkra fordíthassuk Rionnal.

- Mik a kockázatok? - kérdeztem.

- Az időzítés, és a kötés felszakadásának az ereje - válaszolta Ingrid. - A lehető legbiztonságosabb helyre kellene terülnünk mindenkit, mert olyan erő szabadul majd fel, ami mindent elsöpörhet. - Habozott néhány pillanatig. - De tekintve, hogy neked erős védelmed van...

- Ne! - állította meg őt Sera. - Ezt nem kockáztathatjuk meg, Ingrid! Itt most nem csak róla van szó, hanem...

- Egész Sárkányvár népéről, Zulonról és a feledésben tartott királyságokról - feleltem. - Menni fog.

- Orion ezt nem...

Óriási dörrenés rázta meg alattunk a talajt és odakint kiáltozás támadt. Az ablakhoz rohantunk és azzal szembesültünk, hogy a buroknak csapódott óriási ostromgömb egyszeriben darabjaira szakadt. A törmelék apró lyukakat képezve néhány másodpercre áttörte mind Daven, mind Rion mágiáját. Lesápadtam, mert ez azt jelentette, hogy a kintiek sem akármilyen haderővel készültek.

Collenon akadt meg a tekintetem, aki a gyilokjárón futott feljebb, keletre, mert egy csapat katona megkísérelt felmászni a erőd falán. Ám az igazi sokk csak akkor ért, amikor az első férfi feljutott a legmagasabb pontra és egy sötétkéknek látszó tárgyat szó szerint beledöfött a mágia alkotta burokba, ami fél ember magasságban vékony repedést képzett.

- Nem! - hördült fel mögöttem Ingrid. - A Káoszrepedés Kardja!

- Az meg mi? - Megperdültem és a nő arcába sziszegtem. - Mi a franc az a Káoszrepedés Kardja?

- Egy mágikus bevonat az acélon, ami áthatolhat az ehhez hasonló akadályokon - felelte Sera és, rémület ült ki az arcára. - Az egyik alkimistánk kísérletezte ki még évekkel ezelőtt, de ezt az anyagot máshová nem engedtük ki, mert pontosan tudtuk, hogy mit alkottunk. Csak a nélkülözhetetlen mennyiséget hagytuk előállítva.

- Hát, pedig most rohadtul jelen van - próbáltam úrrá lenni a bennem lobbant indulatokon. - Hogyan tömjük be azt a lyukat?

- Sehogy. Nincs ilyen lehetőség - állapította meg Ingrid. - Szóval azt ajánlom döntsetek gyorsan, hogy mi legyen a kővel, mert az a rés innentől kezdve csak nőni fog.

Legszívesebben tomboltam volna. Elmondtam volna mindenféle felelőtlen népségnek a mágusokat, amiért sikerült meglopnia őket Emrys mágusának. Csak ő lopózhatott be észrevétlenül Inarába, ám nem tehettem kockára a szövetséget, bármilyen indulatok is hajtottak. Seráékat ugyanúgy elárulták, mint bennünket, és ellenük fordították a saját fegyverüket.

Nyeltem egy nagyot, és elhaladva a nők mellett magamhoz vettem a két rúnakövet.

- Mondjátok el, mit kell tennünk Rionnal! - szívtam fel magam. - Most!

- Orion a fronton van, Zya - próbált maradásra bírni Sera. - Nem engedhetlek oda.

- Szóval akkor ücsörögjek itt, miközben az a szar odakint lyukat ejtett a védelmünkön, és bármikor kitörhet a vérontás? - mutattam kifelé ingerülten. - Mit akarsz, mit tegyek? Várakozzak, és megkockáztassam, hogy a végén a ti otthonotok is veszélybe kerül, vagy hagyod, hogy azt tegyem, amit kell, és elejét vesszük ennek? Válaszolj, mert fogy a türelmem!

Sera lehunyta a szemét és összepréselte az ajkát.

- Rendben. Veled megyek!

- Nem mész innen sehová! - adtam neki parancsba. - A gyerekeid és a népetek miatt. Valakinek muszáj észnél lennie, ha mi elbukunk. - Odaléptem hozzá és megfogtam a vállát. - El kell menekülnötök és menteni, ami még menthető, Sera! Tedd, amit tenned kell, mert én is eszerint cselekszem.

Ingrid sietve szedte össze mellettünk a holmikat az asztalról. Legalább egyikőjük tudott józanul gondolkodni. Elmondta, mi szükséges a kötés oldásához, amihez szerencsére nem kellett az a gusztustalan főzet, bár a másik verzió sem hangzott jól. Egyáltalán nem.

- Serával tájékoztatjuk az alagsorban lévőket - ragadta meg a mágusnő kezét, és sietve magával vonta. - Küldetünk Wulfricért is. Siess! Legfeljebb tíz percen belül az a lyuk nagyjából a duplájára nő és úgy sejtem, nem érik be azzal az eggyel. Utána már semmi nem tartja őket vissza attól, hogy betörjenek ide.

Bólintottam és úgy tettem, ahogy Ingrid mondta. Megiramodtam kifelé, hogy megkeressem Riont, és a kötelékünk megtörésével vegyük le a lélekkötést a kőről.

Csak kilépve a főtérre szembesültem azzal, hogy talán már most nagyobb a baj, mint gondoltam. A Kriegerek java a gyilokjáróra tömörödött, mert már három, egyre növekvő lyuk tátongott a mágikus pajzsunkon, a harcosok pedig megpróbálták fékezni a létrákon felfelé törekvő katonák tömegét.

Hol van Rion?

Azt hiszem, hangosan is elkiáltottam magam, mert Arwan futott mellém, kezében egy kétélű fejszével. Csak a zöld szemét ismertem fel a fekete, harci arcfestésből. Négy szóval informált röviden:

"- A nyugati kapunál. Davennel."

Több nem is kellett. Hozzá akarta még tenni, hogy mégis mit keresek ott egyedül, de egyszerűen faképnél hagytam. A mellkasomhoz szorítottam azt a két követ, és az erdő felé vettem az irányt. Ezerszer jobban örültem volna, ha lóháton kell megtennem azt a távolságot, mert minden másodperc több évnyi időpocsékolásnak tűnt. Elértem a nyugati falat és annak mentén loholtam a kapu felé. Egyre csak Rion nevét kiáltoztam.

- Megvan a megoldás! - ismételtem századjára. - Most kell megtörnünk a...

Az erőd falához vágódtam, és semmi mást nem érzékeltem élesen, mint az előttem álló, kopasz férfi kesztyűs kezét a torkom körül, és tőrének hegyét a gyomromnál.

- Dobd el a köveket! - utasított a vén pasas. - Vagy üveges szemekkel fogod végignézni, ahogyan átveszem.

Fogalmam sem volt, hogyan juthatott át Rionék áthatolhatatlan pajzsán, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, mintsem ezen gondolkodjak. Éppen fulladoztam, és valami - talán az a szúrós szagú dolog, ami átitatta a kesztyűjét - megfékezte, hogy azonnal lángokba borítsam őt.

- Bekap...hatod! - nyögtem, és még erősebben szorítottam a köveket.

Elvont a faltól, majd nagy lendülettel vágott neki újra. A csillagokat láttam, annyira beütöttem a fejem. Egyszerűen nem tudtam megragadni az erőm fonalát. Rion biztosan nem járhatott távol, ha meghallotta a kiáltozásomat. Ki kellett tartanom. A mágusnak másodpercei lehettek hátra, én pedig szívesen végignéztem volna, ahogyan kibelezik. De ezt nem tudtam az arcába köpni, mert vér buggyant ki a számon.

Belém martak a pánik éles karmai.

- Mondd csak, ugye nem vagy olyan tudatlan, hogy a benned lévő pajzsot ne lehessen érzékelni? Vagy a mágiádat megzabolázni egy kellően erős blokkal - vigyorgott és elővillantak szuvas, fekete fogai, amikor teste körül valami szürkés fény villant. - Ugye nem gondoltad, hogy mindenféle támadástól megvédenek majd?

Hát...de.

- Elmondom, mi lesz most! - szorította még jobban a torkomat. - Kifolyatom belőled az összes vért és...

Mindent elnyelt a feketeség. Mintha csak a földből tört volna elő. Gomolygó, átláthatatlan füstként terült el, és amikor feloszlott, amikor kinyitottam a szememet... Remegtem, a falnak préselődtem és undorodva imádkoztam Mindenek Atyjához, hogy az előttem himbálózó, fej nélküli férfitest - amiből a vér pulzálva fröcsögött - ne rám zuhanjon.

Valaki ellökte onnan, engem pedig a vér mellett megcsapott az ázott kutyaszag.

Csöbörből vödörbe.

- Hahó! Hallasz engem? - faggatott egy ismeretlen, kissé magasabb hangján, miközben az orrom előtt kalimpált.

Egy - talán korombeli - lány volt. Rézvörös, kunkori tincseit szoros kontyba rendezte a feje tetejére, egy vagyont érő, farkasokkal, és kanyargó alakzatokkal díszített arany, és fekete mellvértben állt. Ezüstözött kard díszelgett az oldalán, melynek markolatába néhány villámot véstek. Nyílt, és barátságosnak tűnő, mélybarna szemével fürkészte az arcomat. Immár a vállamat fogta, másik kezével pedig a vért törölgette le az államról.

- Csak az ijedtség - beszélt hozzám gyengéden. - Mindjárt jobban leszel. Semmi baj.

A szívverésem a fülemben dobolt, még mindig sötétség terült el előttem. Hallottam a lányt, de nem értettem semmit abból, ami az imént történt.

- Ki...vagy te? - böktem ki végre, mire ráncba szaladt a homloka.

- Zya! - erős karok zártak ölelésükbe és fás, fűszeres illat hozta meg számomra a nyugalmat. - Mi ez a sok vér? - Rion megfogta az arcomat és ijedten tapogatott végig. - Zya, mi ez a sok...?

- A java nem az övé, ne aggódj! - szólalt meg a háta mögött a vörös lány, és a földön fekvő mágus holttestére mutatott. - Hanem az övé. Az utolsó pillanatban értünk ide.

Értünk?

Rion válláról mintha mázsás súlyt gördült volna le. Mélyet sóhajtott, és újra magához vont, megcsókolta a fejem búbját.

- Köszönöm Natasha! - hálálkodott a lánynak, majd megfogta a vállam, kissé eltolt magától. - Mi a fenét keresel itt? - szegezte nekem.

Még mindig nem tudtam napirendre térni a történtek felett és nem segített a felismerés sem, hogy az előttem elterülő, gomolygó sötétségből immáron egy hatalmas, fekete farkas öltött alakot. Hófehér, ragyogó szemei a mágikus burkot tartották figyelemmel, melyen Daven villámai sisteregtek, amint egy újabb támadás terhének próbáltak több-kevesebb sikerrel ellenállni.

- Megmentetted az életemet - találtam a hangomra, bár az állat miatt nem mertem közeledni hozzá. - Köszönöm!

- Igazából Maasseaé a dicsőség - Nat a farkas felé biccentett, majd a könyökével megbökte Riont - Beelőztünk téged, denevérember!

- Nem illik hozzád ez a fellengzősség Keenstone királyné - állapította meg Rion.

Királyné.

- Nos, még szerencse, hogy nem akartam megfelelni őfelséged elvárásainak - bökte oda pimaszul a lány. - Inkább azt mondd meg, hogy ő - nézett rám - miért kérdezi tőlem azt, hogy ki vagyok?

- Mondjuk mert nem ismerlek? - vontam fel egyik szemöldökömet.

- Szóval Daven nem mondta el neked, kinek az árnyfarkasa vigyázott rád - tette csípőre a kezét és királynéhoz nem illő morcosság terült el szép arcán. - Szép kis barát... Azt hiszem a csata után hátsón billentem.

- Vigyázott rám? - sandítottam a farkasra, mert nem értettem a lány mondandóját. - Mikor?

- Rendben, inkább felpofozom Davent - Megdörzsölte a homlokát. - Maassea kísért téged a kastélyban, amikor elmentetek Davennel. Nekem azt mondta, hogy az...- a hasamra révedt átható pillantása - állapotod miatt nem kockáztat - tért a lényegre majd váratlanul felcsattant. - Ez a bunkó tényleg még csak meg sem említette neked a nevem?

Megállapítottam, hogy nagyon is kedvelem Natashát.

- Így most már teljesen érthető, hogy kiből áradt az a kutyaszag a kastélyban... - jegyeztem meg.

Maassea felmordult. Egy gyors mozdulattal lehajolt, és megbökte a vállamat az orrával. Rion biztonságosabb zug felé terelt bennünket, nehogy ránk zuhanjon valami mágikus törmelék.

- Árnyőr vagyok, és a velliri királyság képviseletében érkeztem - mutatkozott be Keenstone királyné, bár abból, hogy árnyőr, annyit értettem, hogy hozzá tartozik az a hatalmas állat. Talán még gyerekkoromban hallottam róluk, és arról, hogy milyen nagy erő van a birtokukban.

- Egyedül? - Rion megrökönyödve nézett rá.

- Van szükség többre? - vonta meg a vállát Nat, de Rion kicsit sem volt vicces kedvében. - Rolf és a csapataink készenlétben állnak odahaza. Davenék mágusai bármikor megnyithatják a portált, hogy segíthessenek. - Komollyá vált az arckifejezése. - Délről indulva bekerítik az ellenséget és beszorítják őket az erődbe, de amíg nem törik meg az átok és nem tudtok kimenni, addig várakoznak. A csapatok másik része elzárja az utánpótlást a fővárosból. Senki nem megy sehová. Hogy haladtok azzal a két nyavalyással? - biccentett a kezemben tartott kövekre, mire elmondtam neki és Rionnak is az új tervet a kötelékünkkel kapcsolatban. Egyikőjük sem volt elragadtatva. Rion kifejezetten aggodalmassá vált.

- Szóval, ha csak földhöz vágnánk, nem érnénk el vele semmit, igaz? - meredt maga elé Nat.

- Próbáltam - vallottam be, mire Nat szeme huncutul felcsillant. - De az is hasztalan.

Hangzavar támadt. Daven villámai újra és újra lecsaptak a távolabbi fal mentén. Kitört a káosz. A harcosok és az emberek üvöltöztek, Collen, Soren, és Wylan osztogatott hangos, sürgető parancsokat a pajzsfalra vonatkozólag.

Rion elkáromkodta magát.

- Át fogják törni a kaput. A gyilokjáróra is feljutottak - mondta idegesen, mire a felettünk elterülő mágikus pajzson fellobbantak a lángok, mert Rion megpróbálta befoltozni a réseket... hasztalanul.

Aggódtam, hiszen a harc mellett borzasztóan megterhelhette a halandó ember szervezetét az a hő, amit az erős mágia ontott.

- Szabaddá kell tennünk a terepet a kötés feloldásához - hadarta Rion, majd megfeszült az állkapcsa. - Ha kettőnk ereje elszabadul, az mindent elpusztíthat. Minél magasabbra és messzebbre kell jutnunk a többiektől. Biztos, hogy ezt akarod? Zyus. Nagyon nagy a kockázat és én...

Bólintottam.

- Meg tudjuk csinálni! Nincs más választásunk, Rion.

Csillogott a szeme. Most éreztem rajta először, mennyire retteg valójában. Megszorította a kezemet, majd Natashára nézett.

- Ugye rád bízhatom, amíg értesítem a Kriegereket?

Vellir királynéja győztes mosolyt villantott.

- Bármikor.