A boldogság olyan, mint amikor a viharos felhők közt egy pillanatra átsüt a Nap. Muszáj volt mélyen őriznünk a melegét, mert mi sem kaptunk több időt az örömre, ugyanis el kellett mondanom Rionnak a másik hírt, amivel visszaérkeztem Sárkányvárba: Belefutottunk Emrys és a mágusának, Flóki cselszövésébe.

Rettentően kedvemre való lett volna azonnal felégetni őket, de az az áruló mágus, hogy mentse a bőrüket, kinyögte, hogy a rúnakövön mágikus kötés ül, amely még számára is visszavonhatatlan. Bármit is takart ez a dolog, annyit sikerült belőle lefordítanom, hogy jól rácsesztünk. A villámos fejedelem legnagyobb bánatomra egyetértett Flókival, és elmondta, hogy ilyen kötést csak kötéssel lehetett oldani és tekintve, hogy ilyesmivel nem rendelkeztünk... Muszáj volt mielőbb cselekednünk.

Egyikőjük elrablásával sem értünk volna semmit, ráadásul ha megöltem volna Emryst, megkockáztattunk volna egy háború azonnali kirobbantását. Így legokosabb - vagyis leggyorsabb - választásként Daven megigézte mindkettejüket, hogy felejtsék el a történteket, kivártuk a megfelelő pillanatot, hogy a már félig leégett máglyából kiszedhessem a követ, majd amilyen gyorsan csak tudtunk, indultunk vissza Sárkányvárba.

Az égésnyom azonban égésnyom, ami megmásíthatatlanul csúfította Flóki karját, ez pedig komoly következményekkel fenyegetett. Meg voltak számlálva a napjaink.

A visszatérésünk után Sárkányvár felbolydult, a készültség a legmagasabb fokozatban folytatódott. Minél előbb be kellett fejeződnie a munkálatoknak és a lehető leggyorsabban útjára kellett indítanunk egy mágust Freya hátán Rán szigetére, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat. A Rasvelg csak engem és Riont engedett a hátára, de egyedül általa, mint mágikus lény által juthatott be Isra, hogy hírt vihessen apáméknak és segítsen nekik elhagyni a szigetet. Hogy Rion népének megmenekült része hogyan nyert belépést egy ilyen vidékre, egyelőre mely titok fedte.

- Tudod, hogy magam mennék veled, ha képes lennék nekik portált nyitni - túrtam bele a Rasvelg selymes, szürke bundájába és felnéztem borostyán színű szemébe. - De csak a szöszi képes rá, szóval jól jönne a segítséged!

Freya mély fújtatásának hangja a barlang falain visszhangzott, tenyerem alatt szívverése dobolt dacos ütemet.

- Ne haragudj, hogy folyton belerángatlak valamibe! - súgtam lemondón és beletemettem arcomat széles mellkasába. - Meg sem érdemlem mindazt, amit tettél értem, de ígérem, hogy soha többé nem kell ilyen terheket a nyárnyaidra venned. - Hátrébb léptem, alaposan szemügyre vettem azt a nemes, csodálatos lényt, akit lelketlen fenevadnak bélyegeztek odakint, csak mert nem ismerték. - Nem akarom kihasználni a bizalmadat, azt akarom, hogy szabad légy. - Elmosolyodtam. - Találunk rá más megoldást, ha nem szeretnéd.

Hosszan fürkésztük egymás tekintetét, én pedig csak álltam ott hálával telve, mert mindenféle hátsószándék nélkül, őszintén mondtam az elhangzottakat. Freya kissé széttárta szárnyait, lerázta magáról a feszültséget és egyszerűen ellépett mellettem, ki a barlangból, majd a magasba repült.

Alig hittem a szememnek, amikor este, az egyik őrtűznél egyeztetve szárnyak suhogására kaptuk fel a fejüket és Freya leszállt...közvetlenül Isra mellé, szemében elszántság ragyogott.

*

Daven igézésének hosszan tartó hatására már nem sokan adtunk - még ő maga sem -, így érezhetően megnőtt a feszültség. Egyedül Serában bízhattunk volna és empata képességében, hogy figyelemmel kísérje Emrys gondolatait, de minden idejét lefoglalta a legrosszabb: tényleg nem tudták összeilleszteni a rúnaköveket még másfél nappal később sem. Habár a burok visszatartó ereje érezhetően tovább csökkent, Rion túl veszélyesnek ítélte meg, hogy teljes erejével támadjon neki.

- De mit értesz azon, hogy teljes erőddel? - kérdeztem egy újabb, szűk körű tanácskozás alkalmával és összenéztem Davennel. - Azt hittem, hogy azt már láttuk korábban.

Collen szája velem szemben mosolyra húzódott, amikor hátradőlt a székében és ezzel egyidejűleg átkarolta a mellette ülő Celine vállát is.

- Édes szíved - biggyesztette le az ajkát. - Mondd csak, ezt már a várandósság teszi veled? Attól vagy ilyen kis naiv?

Válaszolni nem igazán volt időm. Collen alól kivágódott a szék, aki óriási puffanással ért földet. Egy másodpercig döbbent csend lett úrrá a tárgyalóteremben, aztán egyszerre tört ki mindenkiből a röhögés. Egyedül Rion nem nevetett harsányan, az ő arcán csak az a levakarhatatlan önelégültség ült, miközben végignézte, ahogy Collen elbattyogott a székéért és bosszúsan leporolta magát. Az ő mágiája volt mindezért a felelős.

- Ez így nem tisztességes! - dünnyögte Collen az orra alatt. - Nem is hozzád szóltam.

- Megjegyzést tettél a gyermekem édesanyjára - felelte Rion és féloldalas mosoly húzódott ajkára - Nagyon is hozzám szóltál.

Collen összekulcsolta mellkasa előtt a karjait.

- És ki is a gyermeked anyja, Őfelsége? - hunyorgott. - A királynénk? Ezek szerint menyegzővel összekötött koronázást tartunk majd odakint?

Csak ő lehetett ilyen vakmerően egyenes, hogy ezt a kérdést több ember előtt is nekünk szegezze. Daven felsóhajtott és az öklét tördelte. Jó ideje meg sem szólalt. A további jelenlévők, Celine, Wylan, na meg Collen első körben értesültek az állapotomról, - Zillah-n kívül, mert ő már Erikával együtt tudta - mivel...Rion őket rendelte ki mellém, hogy vigyázzanak rám. Teljesen feleslegesnek tartottam, mindannyiuknál nagyobb védelemmel rendelkeztem, de  ragaszkodtak hozzá és hazudtam volna, ha azt állítom, hogy nem esett jól a gondoskodásuk. Úgy örültek a hírnek, mintha ténylegesen a szabadságukat adtam volna a kezükbe. A pici érkezése rengeteg dolgot ígért a jövőre nézve és hatalmas lelki erőt adott.

Collen, bár igyekezett úgy beosztani a harcosait, hogy ne jöjjek rá, de egészen egyértelművé vált, hogy valakinek a szemét mindig rajtam nyugtatta. Nem tudom, mivel indokolta ezt a Kriegereknek, mert egy dologból biztosan nem engedtem: nem akartam, hogy a csaknem kétszáz ember közt híre menjen a várandósságomnak. Rettegtem a gondolattól, hogy bejelentjük és valamiért mégis elveszítem a kis sárkány babát és azt sem akartam, hogy rám összpontosuljon a figyelem. Elsősorban magukat kellett óvniuk.

- Korai még koronázásokról beszélni, Collen - hárította Rion a parancsnok korábbi kérdését, amivel teljesen egyet tudtam érteni. Én, meg a korona... - Előbb azt oldjuk meg, hogyan illeszthetnénk össze a rúnaköveket. - bámulta az asztal közepén lévő két, maroknyi tárgyat.

Sárkánytűz, villámok, mágikus fény, ráolvasás, tisztítás...egyszerűen semmi sem hatott. Mintha két iszonyúan erős mágnes taszította volna egymást, de legalább a rúnák nagyját sikerült értelmeznünk. Lényegében feleslegesen. Semmi új nem volt a Nap alatt, csupán azt rejtették magukban, amit már tudtunk az átokról, csak teljeskörűen. Időpocsékolás volt az egész, mert így a legrosszabb lehetőség rajzolódott ki: A kötés volt az egyetlen és legerősebb dolog, amely visszatartotta a kövek összeillesztését, de a rúnák ismeretében legalább a mágusok írhattak hozzá egy ellenvarázslatot. Mármint abban az esetben, ha az a nyavalyás dolog mégis lekerült volna róla.

- Szóval milyen teljes erő? Nem kaptam választ a kérdésemre - juttattam eszébe Collennak.

- Ahogy én sem a koronázásról - kontrázott az a bunkó.

- Mert a te kérdésed felesleges - vontam fel a szemöldököm.

- A tiéd meg értelmetlen - hangsúlyozta és beletúrt szőke tincseibe, majd Lin felé fordult. - Ugye, hogy igazam van, Aranyhajú!

Lin csak kuncogott és csalafinta grimaszra húzódott az orra.

- Igazából engem is érdekel a válasz, hogy milyen erő lakozhat még a királyunkban.

- Nem nyilvánvaló? - szólt közbe Daven mogorván. Úgy tűnt megunta a szócsatánkat, mert mióta visszahoztuk a követ, különösen távolivá vált. Nyomasztotta, hogy nem tudtuk megtörni az átkot és egyértelműen nem akarta a családjának épségét kockáztatni egy újabb háborúval. - Orion egy sárkány. Egy sárkány.

Még magam is megszeppentem. Nyilvánvaló volt, amit kimondott, de...

- Neked van...van sárkány alakod - bámultam elkerekedett szemekkel Riont, aki megfogta az asztal alatt a kezemet. - Mármint...valódi.

Collen a homlokára csapott és megdörgölte az arcát.

- Nem célzott rá eleget?

- Ó, dehogyis nem. - állapítottam meg. - Jó néhányszor fenyegetett vele, hogy a fejemet veszi, de olyan hihetetlenül hangzott.

- Akkor miért nem próbálta még abban az alakban feltörni a burkot? - tette fel Lin a kérdést. - Talán áttörhetné.

- És ha nem? - kérdezett vissza Rion, kissé feszengett mellettem. - Ez az átváltozósdni a legkevésbé sem olyan remek, mint amilyennek hangzik, ez...

- Fájdalmas? - kérdeztem, mert szabad kezével már a tarkóját dörzsölte. - Azért nem próbáltad még, igaz? Mégis mennyire rossz?

- Csak mintha minden csontomat eltörnék - felelte, mire belém szorult a levegő. - A fájdalom nem érdekel, azt elviselem, ha ez az ára a szabadságnak. Ennél többről van szó. - Mélyet sóhajtott, a szavakat kereste. - Én olyankor nem vagyok ez az önmagam. Minden ösztönből történik és ha nekimegyek a buroknak, az meg mégsem enged ki... - lesütötte a szemét. - Ha eluralkodik rajtam a düh vagy a pánik annyi ember jelenlétében...Ha nem tudok megnyugodni és újra emberi alakot ölteni...

Kezdtem megérteni, hová akart kilyukadni. Ha benne ragadt volna egy akkora alakban egy ilyen korlátozott helyen, mint az erőd, annak katasztrófa is lehetett volna a vége.

- Kifejtenéd? - ráncolta a homlokát Daven. - Hiszen legutóbb is megtetted. Átváltoztál, hogy segíts nekünk és semmi baj nem történt.

- Ott lehet, hogy nem, - vágta rá Collen, miközben Sera nyitott be a helyiségbe és leült a férje jobb oldalára. - viszont amikor hazaérkezett, nem nektek kellett megpróbálnotok féken tartani egy gigászi lényt, aki nem mellesleg a királyotok.

- Dühös voltam és sebzett az egyik árnylény miatt. - felelte Rion, de a hangjában ezúttal egy kis szégyen bujkált. - Csak az utolsó utáni esetben folyamodunk ehhez, ahogy már számtalanszor megbeszéltük. - húzta ki magát és elengedte a kezemet. - Daven erejével olyan erős védőburkot tudunk húzni a fejünk fölé, hogy napokat nyerhetünk egy támadás esetére. Ha pedig megtörik az átok, onnantól kezdve az irányítás az én kezembe kerül. Rengeteg esélyünk van elkerülni a mészárlást.

- Legalábbis imádkozz az isteneitekhez, hogy valóban így legyen - felelte Daven, mire Sera oldalba lökte őt.

- Tudsz valamit, amit mi nem? - faggatta Wylan.

- Sajnos semmi konkrétumot, csak aggaszt, hogy ti ketten egyetlen mágián osztoztok - mutogatott kettőnkre Rionnal.

- Ezt ne most és ne így...

- Lehet, hogy egyetlen forrásból táplálkozik az erejük, Skatt. Tudniuk kell. - vágott Daven Sera szavába és megdörgölte az orrnyergét. - Mi van, ha Orionnak Zyáéba kell nyúlnia tartalékért? Ne értsetek félre, utálom, hogy ebbe bele kell gondolnom, de elég nagy esély van rá és ha valami balul sül el, akkor nem csak rá fog kihatni. Nem csak az ő erejét emészti majd és ha ez tényleg így van, akkor az iszonyú nagy probléma, mert nem átadott mágiáról van szó. - Lehajtotta a fejét, ökölbe szorult a keze. - És ami jelen helyzetben még ennél is érdekesebb az az, hogy... - tekintete találkozott Rionéval - ha mindez beigazolódna, akkor van egy kötés a birtokotokban, amit te alkottál.

*

Kötelék. Kötés.

Orion elméjében visszhangot vert a felismerés, miszerint ha igaz, amit Daven állított, akkor az akaratlanul is létrehozott mágikus kötelékük veszélybe sodorhatta mindhármójukat. Elfojtotta a legrosszabb gondolatait és felállt, hogy kimozgassa magából a felgyülemlett aggodalmat.

- Hallani akarom az álláspontotokat! - utasította szóra a mágusokat és megtámaszkodott a széke háttámlájában. - Gondolom nem a semmiből jött ez a felvetés.

- Nem akartam rátok ijeszteni, de miután az a Flóki a kötést említette, mindenben lehetőséget kerestem. - magyarázta Daven. - Mivel tudjuk, hogy ő meg Emrys rendszeresen hajtottak végre valamilyen rítust a fenntartása érdekében, nem lepődnék meg, ha lélekkötésről lenne szó. Amikor pedig Zya arról mesélt, hogy képes téged érzékelni, Orion, erős volt a gyanúm, hogy valami hasonló lehet köztetek is.

- Úgy képzeld el, hogy a te erőd kettőtök alapja. A fő ér. - egészítette ki Sera. - Zyáé pedig egy vékony mellékág, viszont, ha a tiéd apadni kezd, akkor szüksége van az utánpótlásra. És mivel össze vagytok kötve, ezért a mágiád magáénak érzi azt is, ami valójában Zyában van jelen és...onnan kezd el további erőt meríteni.

- Tehát Zya hiába marad ki a csatából, megviselheti, ha megcsappan a mágikus ereje. - ráncolta a homlokát Zillah és megpróbálta felvenni a szemkontaktust Zyával, de a lány csak maga elé figyelt.

Rion lehunyta összeszorította az állkapcsát. Próbált uralkodni az indulatain.

- Hogyan deríthetnénk ki? - emelte fel Zya a fejét és Davenékhez intézte a rekedt hangú kérdést. - Ha elszabadul a pokol és Rion nem képes birtokolni a mágiáját, akkor... - megremegett a hangja, nagyot nyelt - Mi van, ha tényleg úgy van, ahogy gondoljátok? Mihez kezdünk? - keményebben tette hozzá: - Remélem erre is van ötletetek.

Rion Zya széke mögé lépett és megsimította a lány vállát. Gondoskodó mozdulataival próbálta megnyugtatni őt, mert egyelőre maga sem találta a szavakat.

- Ami azt illeti, van. - Sera összenézett Davennel, majd így folytatta: - Felügyelt körülmények között kellene megbizonyosodnunk Orion erejének korlátairól.

- Az az? - dőlt előre Collen, kék tekintete egészen elsötétedett.

- Felszínre kellene eresztenem a mágiám javát, hogy lássuk, valóban kapcsolódik-e Zyához - sóhajtott Rion és a fejét ingatta. - A válaszom pedig nem. Nem teszem ki őket ennek.

- Nem is kell - felelte Daven. - Nem gondolhatod, hogy veszélybe sodornám a kedvesed és a gyermeked életét. - kibámult az ablakon. - Odahaza van egy fiatal lány. Miarának hívják és szipoly képességgel született.

Orionnak Davenre villant vöröses tekintete. Hosszú évekkel ezelőtt volt már átkozott szerencséje egy szipolyhoz és amit tapasztalt belőle, az minden volt, csak kíméletes nem.

- Megőrültél? - förmedt Davenre.

- Ez a világ már nem az, ami előttünk volt, nyugodj le! - állt fel Daven és megtámaszkodott az asztallapon. - A lány képessége könyörtelen. Igen. De Serától tanul gyerekkora óta, teljesen megbízható.

- Egy újabb kölyök? - horkant fel Wylan. - Északon már nincsenek tapasztalt mágusok?

Daven megszívta a fogát és az ujján húzódó heg dörzsölésével terelte el a figyelmét az érzéketlen kérdésről.

- Északon... - kezdte - az új generáció a legnyitottabb az erőteljes mágiákra, mivel belőlük nem ölték ki a lelket, nem üldözték őket évtizedeken át a képességeik miatt. Ne tévesszen meg a koruk, sokkal bölcsebbek és ügyesebbek, mint hinnéd.

- Mit tud egy szipoly? - kérdezett közbe Zya.

- Mások erejéből képes meríteni. - csatlakozott Sera, hogy oldják a hangulatot. - Elszívja a mágiát és szükség esetén fel is tudja használni vagy mást ruház fel vele. Miara egy végtelenül kedves lány, akinek soha nem volt egyetlen ártó gondolata sem.

- Jár ez bármilyen fájdalommal? - érdeklődött tovább Zya és Orion inkább elfordította a fejét. Pontosan tudta, hogy a lány miért kérdezősködött ennyit.

- Járhatna - mondta el Sera az igazat. - Ha túl sok erőt merítene, akkor az okozhat fájdalmat, de nálad erről szó sem lenne. Amint tapasztalnál egy kis gyengeséget, azonnal befejezzük. Nem sérülsz te sem és a kicsi sem.

- Csak a királyunk - hívta fel rá Zillah a figyelmet. - Az ő erejét ahhoz eléggé le kellene szipolyozni, hogy Zyától kezdjen átvenni, nem igaz?

Zya hátra kapta Orionra a fejét, ő pedig megsimította a lány bársonyos arcát.

- Ne aggódj! - súgta. - Történt már velem rosszabb is, mint egy kis gyengeség.

- Egyetlen porcikám sem kívánja ezt, de...tudnunk kellene az esélyeinket.- mondta Zya félszegen és az alsó ajkába harapott. Ő már kész volt megtudni az igazságot.

*

Néhány órával később Sera, Daven, Miara és én már mind a gyógyítóknál tartózkodtunk arra az esetre, ha Rionnak gyors segítségre lett volna szüksége a szipoly lány erejével szemben. Miara egy tizenkilenc éves, gyönyörű szép máguslány volt. Kunkori, állig érő barna haja keretezte erősen szeplős arcát és gesztenyebarna szemét. Különlegesen egyedinek találtam, hogy a bal szemöldöke alatt néhány apró foltban kifehéredett az egyébként is sápadt bőre. Olyan szépséghiba volt ez, ami csak hozzátett a lány szelíd megjelenéséhez.

Néhány szóban bemutatkoztunk és elmondta, hogy mire kell majd számítanunk, illetve figyelmeztetett, hogy azonnal szóljak, ha érzek valamit. Riont jobbnak látta leültetni az ágyra, mert sajnos számolnunk kellett azzal, hogy az ájulás szélére sodorja majd a kimerültség...vagy a fájdalom.

- Felkészültek? - kérdezte Miara, őzike szemeit odafigyeléssel telve futtatta végig rajtunk.

Egyáltalán nem akartam Riont szenvedni látni, de végül kifejezetten ragaszkodott ehhez. Nem engedhettünk meg magunknak feltérképezetlen gyenge pontokat.

- Velem ne törődj! - mondta Rion a lánynak és halványan rámosolygott. - Csak tedd, amit tenned kell!

- Essünk túl ezen! - sóhajtottam Miara mellett, mert karnyújtásnyinál képtelen voltam messzebb állni tőlük. - Neked ettől biztos nem lehet bajod? - kérdeztem a lányt.

- Nem lesz semmi baj. - válaszolt helyette Daven a Rionnal szomszédos ágyon ülve. - Istenek adta tehetség.

Miara Zulon királyának kezére tette az ő apró tenyerét és amikor Orionra nézett, barna szeme lassan elfelhősödött. Mélybordó és narancs színű, füsthöz hasonlító hullámokban áradt a lényébe Rion elszipkázott mágiája. Feszült csend telepedett ránk. Hosszú perceken át nem történt semmi váratlan, a sárkány ereje úgy tűnt, kiapadhatatlan, de amikor Miara erősebben kapaszkodott Rionba, a párom arcán a heg összehúzódott, ő pedig egyre erősebben zihált. Verejték csillogott a homlokán, meg kellett támaszkodnia az ágyon. Aggódtam. A köztünk lévő kötelék mintha rángatott volna, hogy segítsek neki és bár tudtam hogy csak erősen szédült, de a látvány sokkal kétségbeejtőbb volt annál.

- Meddig kell még ezt tenni vele? - kérdeztem az őket felügyelő Serát, aki Miara háta mögött állt készültségben.

- Rengeteg... erő... lakozik még benne - felelte Miara transz szerű állapotában és csak mosolygott. - Gyönyörű... ez a ...hatalom.

Őszintén szólva ez kicsit sem hangzott jól egy idegen mágus szájából és Rion immár lehajtott fejjel kapkodta a levegőt, izmai megfeszültek, úgy kapaszkodott a hófehér takaróba.

- Ne aggódj Zyus, én...

Szörnyen fájt őt ilyen állapotban látnom és amikor hangosan felnyögve a mellkasához kapta remegő kezét, nem bírtam tovább. Odasiettem és leguggoltam elé.

- Elég! - kiáltottam és elgyötört arcát simítottam. - Fejezzük be! Nem történik semmi.

- Még nem érte el a holtpontot - mondta Daven egyszerű ténymegállapításként, de azért már ő is felállt.

- Kérlek hagyjátok abba! - erősködtem és ekkor azt éreztem, hogy akaratlanul is a mágiámért nyúltam. De alig találtam ott valamit, amit máskor tűzzé tudtam volna kovácsolni, a testemet ólom súly húzta lefelé.

Elkerekedett a szemem. Szólni akartam nekik, hogy érzem. Érzem, hogy elhagy az erő, de a világ ekkor megdőlt, a lábam nem tartott meg többé és minden olyan gyorsan történt. Valaki a nevemet kiáltotta, valaki megragadta a derekamat és az arcomat pofozta... én pedig levegőért zihálva kaptam a hasamhoz, mert rám tört a pánik, rám törtek a kitörölhetetlen, kínzó emlékek.

- Kérlek, csak őt ne! Ő...

Ekkor azonban minden elhomályosodott.