*****

Kedveseim!

Elérkeztünk végre a 18.fejezethez. Köszönöm a türelmeteket! Cserébe talán az eddigi leghosszabb Csepp a múltból fejezettel készültem nektek és lesz itt minden... Én már most nagyon izgulok, hogy mit szóltok majd hozzá :)

Jó olvasást kívánok! Ha tetszett nektek, kérlek csillag vagy komment formájában jelezzétek felém! Nagyon örülök nekik minden alkalommal <3

Sylvi

*****

A következő három napban úgy tettem, ahogy Rion tanácsolta és magamnak szenteltem minden percét. Pihentem, engedtem, hogy begyógyuljanak a régi sebek és az újonnan szerzett mágiámmal ismerkedtem. Fura egy jószágnak bizonyult... Az íjászatnak köszönhetően könnyen kiürítettem a fejem a gondolatok terhe alól, hogy fókuszálni tudjak, így elég gyorsan ráéreztem, hogyan csalogassak a tenyerembe sárkánytüzet. De a tűzfúria testet öltésével már meggyűlt a bajom...

Korábban a düh hozta belőlem felszínre és most, tiszta fejjel már nem volt kiindulási pontom. Megpróbáltam kiterjeszteni a lángokat az egész testemre, de az átváltozás elmaradt. Nem lettek pikkelyes, karmos ujjaim, sem narancsosan izzó szemeim. Bár még mindig meg tudtam volna barátkozni a gondolattal, ha nem válok többé tűzfúriává, de a sikertelenség iszonyúan bosszantott. Akartam is meg nem is és ezzel Rion is tisztában volt. Nem erőltetett rám semmit, csak élénken figyelt és tisztán érthető tanácsokkal látott el. Higgadttá és fegyelmezetté vált, valami egyértelműen változott benne az elmúlt napokban, mert semmilyen közeledést nem mutatott felém.

"- Nagyszerű.

- Ügyes vagy.

- Semmi gond. Próbáld újra, csak most úgy, hogy..."

Ezzel a négy mondattal dolgozott, amiben fel tudtam fedezni némi érzelmet és ez teljesen összezavart. Túlagyaltam már minden beszélgetésünket, ott is magyarázatot kerestem, aminek semmi köze nem volt kettőnk viszonyához és egyszerűen nem találtam rá indokot, hogy mit ronthattam el, ami ide vezetett. 

Meg is lett az eredménye az elmém csapongásának...

Mióta megszereztem a rúnakövet, Collen és Wylan szorgalmazták, hogy csaknem egész Sárkányvár kemény kiképzést kapjon, így lassan már a szolgálónők kezébe is került egy-egy fegyver és én is újra közéjük álltam gyakorolni. Ám a gondolataimnak köszönhetően figyelmetlenné váltam és sorra veszítettem el az összecsapásokat... Collen tudta, hogy mi zajlott bennem és türelmesen várt, egészen a negyedik győzelméig, amikor kivette a kezemből a kardot és utasított, hogy töltsek a seggemen még egy napot. 

- Miért, mi fog változni egy nap alatt? - kérdeztem sértetten, mert nem akartam ilyen könnyen feladni.

- Remélhetőleg az agyam - szúrta oda Collen. - Addigra talán kiég attól, amit műveltek Rionnal és nem kell, hogy zavarjon a csiki-csuki módszeretek.

Összefontam a mellem előtt a karjaimat.

- Te nem is vagy a barátom.

- Jajj ne! Lebuktam - kapott a szívéhez, majd a lehető legbunkóbban folytatta: - Tudod, mit?Remek. Köszönöm, hogy felmentettél ezalól, mert így legalább szívbaj nélkül elmondhatom, hogy mindketten idióták vagytok. Nézd - csúsztatta kardját az oldalára rögzített hüvelybe - a vak is látja, hogy mit éreztek egymás iránt. Ti miért nem tudjátok már belátni?

- Képzeld el te nagyokos, hogy beláttam, pedig nem volt egyszerű - förmedtem rá. - De a királyodnak a fejébe én sem látok bele. Olyan a kedve, mint az időjárás és én nem vagyok időjós béka, hogy értelmezni tudjam.

Collen beletúrt hosszú hajába, a fejét vakargatta.

- Nem is tudom Zya...egészen bonyolult megoldás van erre. - Kék szemeit rám szegezte. - Próbáltad már esetleg megkérdezni, hogy mi baja van?

- Próbáltam. Nem mondott semmit - léptem oda és mellkason pöcköltem. - Van egyéb tanácsod vagy most már seggbe rúghatlak, Bräger?

Lehajtotta a fejét és csípőre tett kézzel kuncogni kezdett.

- Látom, azért jobban vagy! Örülök neki.

*

Mivel Collen jószerével száműzött az edzésről, így igyekeztem hasznosan tölteni a napot. Bár Asena nem engedett a sütés közelébe, de nagyon szívesen beszélgetett velem, hiszen az elmúlt napokban rendesen ráijesztettem. Erikával és Zillah-val is sikerült végre időt töltenem. Megnyíltam előttük és őszintén elmondtam mindent, - a babán kívül - ami idáig vezetett, majd köszönetképpen az eddigi gondoskodásukért, segítettem nekik rendszerezni a gyógyításhoz szükséges fiolákat, növényeket és eszközöket. 

Később aztán látogattam Zillah-val az erdőbe hollókat etetni, ami kiváló alkalomnak bizonyult, hogy bemutassam őt Wylannek és úgy tűnt, a lány sem volt közömbös a barátom meglepően óvatos kedveskedése iránt. Láttam arcán a pírt és borostyán szemében a csillogást, ezért úgy döntöttem, hogy inkább kettesben hagyom őket és váltok néhány szót a velük érkezett, huszonnégy fős csapattal. 

Elszánt, erős yarai ifjak voltak és egyikőjük sem tervezett visszatérni a városba, míg sajnos Wylanéknek hamarosan szolgálatba kellett állniuk. A lényeget nekik is tudniuk kellett, de igazán nem kellett volna meglepődnöm, amikor elmondták, hogy Rion már megelőzött vele... Röviden és lényegletörően tájékoztatta őket, hogy Garren miért nem volt már a köreinkben, hogy várhatóan már nem is lesz és a megértő arcokat látva meggyőződtem róla, hogy egyikőjüknek sem volt gondja ezzel a ténnyel. Nem vicceltem, amikor azt mondtam Rionnak, hogy nem tűrök meg több árulást és ebben minden bizonnyal egyetértettünk, még ha nem is beszéltünk egymással.

 Celine-re az erőd főépülete mögött találtam rá és nem mondhatnám, hogy meglepett azzal, hogy megint a falnak dőlve ücsörgött és Collenék felsőruházatot nem igazán tartalmazó esti gyakorlatát bámulta a tábortüzek fényében. Mikor mellé értem, lehajoltam és megpaskoltam alulról az állát.

- Itt csöpög ám! - ugrattam, mire durcásan elhessegette a kezem.

- Imádlak meg minden Zya, de menj már arrébb! Takarod a kilátást!

Nevetve huppantam le mellé a sárga fűbe. 

- Beszéltél is már vele, vagy csak távolról csorgatod a nyálad?

- Persze, hogy beszéltem! - fintorgott. - Megkérdeztem, hogy mikor van ma vacsora.

Összepréseltem a szám.

- Tehát az eddigi hat alkalom nem volt elég kiszámítható.

- Zya! - villant rám kék szeme, de én csak vigyorogni tudtam. - Azt is megkérdeztem, hogy mi a helyzet a királlyal. Nem úgy néz ki, mint aki jól érzi magát.

Ezzel már nem tudtam vitatkozni. A térdemre könyökölve eltűnődtem, mert már két napja vártuk Riont az étkezőteremben a reggelinél, ebédnél és a vacsoránál, hogy elmondja azokat a biztató szavakat, amelyeket minden áldott este és megnyissa a lakomákat, de hiába... Többször is összefutottam vele, de még azelőtt eltűnt vagy faképnél hagyott valami halaszthatatlan dologgal, hogy megszólalhattam volna. Azt mondta, hogy a rúnákat vizsgálta a megszerzett kövön, ami igaz volt, de kezdett úgy tűnni a dolog, mintha direkt került volna és ez egyre jobban piszkálta az önérzetemet.

A fenébe is! Kis híján megcsókolt, tudtam, hogy ő is vágyott rám, de valamiért mégis megfutamodott...

Örömittas kiáltás rántott ki a gondolataimból, amikor Collenék befejezték a gyakorlatokat. Ők ketten Wylannel nagyon komolyan vették a lakosok felkészítését, mert készen kellett állnunk a legrosszabbra és ez a helyzet azt is megkívánta, hogy Soren is megossza velük a tudását. Az utóbbi időben nem sokat változott a viszonyom azzal a nagydarab, vörös fickóval, de tagadhatatlanul értett ahhoz, amit csinált. Sárkányvár népét már azelőtt is tanítgatta önvédelemre, hogy én megérkeztem, de most, hogy már csak a rúnakő másik fele hiányzott, minden sokkal komolyabbra fordult. Mintha megjelent volna a fény az alagút végén.

- Collen! - kiáltottam oda, miután befejezte a beszélgetést a többiekkel. – Gyere már ide!

- Mi a francot csinálsz? - pánikolt mellettem Celine és idegesen fésülgetni kezdte ujjaival a haját.

- Lassan egy hete bámulod ezt a férfit, hamarosan vissza kell mennetek a táborba és még csak egy lépést nem tettél felé. - feleltem. - Mi történik veled Lin? Nem jellemző rád, hogy kihagysz ilyen lehetőségeket.

Mosolygott a közeledő Collenra de a fogai között éppen elküldött a francba. Vagy átkozott...nem tudtam, de egyel több vagy kevesebb már igazán nem számított.

- Ő más, érted? - súgta. - Ez...én nem...

- Tessék? - érkezett meg ekkor Lin félistene és tekintete mindkettőnkön végigsiklott. Alapos, puhatolózó pillantások voltak ezek és hiába nem történt semmi gond, már ösztönszerűen ivódott a parancsnokba a gyanakvás. - Minden rendben, Lin? Az edzésed vége óta itt ülsz.

- Csigavér, Parancsnok, csak az izzadt tested okozott nála némi zavart. - vontam meg a vállam és hallottam, ahogy Linbe beleszorult a levegő. - Ami jegyezném meg, baromi büdös, szóval odébb lépnél néhányat?

- Dehogy okozott zavart! Mármint... nem is bámultalak - próbálta Lin harsányan nevetve menteni a menthetetlent, de a feje olyan vörös lett, akár a paradicsom. - Hány éves vagy? Huszonnégy? Hány éve is vagy huszonnégy? Papíron az apám lehetnél.

Collen elvigyorodott és megnyalta az ajkát, majd a világ minden nyugalmával simított végig lassan, nagyon lassan hasának kockás, verejtéktől fénylő izmain.

- Szóval nem bírod a tapasztalt férfiakat? - búgta Linnek. - Te szeretsz inkább új dolgokat tanítani, Aranyhajú? - sandán elvigyorodott. - Az én koromban már bármire nyitott vagyok.

Ennyi. Lint ezen a ponton tekerte az ujjai közé az én bűzlő barátom. A felcsigázott szöszi természetes reakciójaként az ajkába harapott és kihúzta magát, egyik lábát kecsesen a másikra tette. A lelki szemeim előtt láttam magamat, ahogy tartom nekik a gyertyát...

- Csak mondom, de hányingerem van attól, ami belőletek árad - szóltam közbe. - Inkább azt mondd meg, jutott-e már valamire a te barlanglakó Nagyurad a rúnákkal - tereltem új mederbe a beszélgetést.

Collen összevonta szemöldökét és megdörzsölte dús, borostás állát.

- Minden teli van papírokkal és rajzokkal az asztalán. Az a néhány rúnakezdemény keményebb diónak tűnik, mint megemészteni egy csizmatalpat.

- Komolyan kérdeztem, Bräger!

- Attól még, hogy van benne egy vicces hasonlat, nem kell, hogy kriptahangulat legyen nem?

- Ezek mágikus rúnák. - vágott közbe Celine. - Mármint...a gyógyítók nem tudnának kezdeni velük valamit? Vagy most, hogy már itt vagyunk mi is...odakint is kereshetnénk valakit, aki a hasznunkra lehet a megfejtésükben.

- Jó gondolat Aranyhaj, de a gyógyítók sajnos nem értenek az ilyen bonyolult, nem gyógyításra alkalmazott rúnákhoz. - válaszolt neki Collen. - Ami pedig a kintieket illeti...Nem hinném, hogy sikerrel járnátok. A királyságokban ma már talán nem is ismerik azt a fajta mágiát, ami ezt a szart hozta létre. Aki megkötötte sem mai csirke.

- Valakinek lennie kell. - erősködött Lin. - Valahol rá kellene találnunk egy ilyen emberre. 

- Linnek igaza van - tápászkodtam fel és leporoltam magam. - Tulajdonképpen én arra go...

- Nincs olyan lehetőség, amit már ne próbáltunk volna, Zya, ezt te is tudod - fújtatott Collen. - Egyetlen holló sem járt még sikerrel. Azokat az embereket, mintha Rán tengere nyelte volna el. 

Görcsbe rándult a gyomrom. Az óceán mélyén fekvő, Holtak Birodalmát uraló istennő nevét nem volt szokás csak úgy emlegetni...Tudtam, hogy Collennak borzasztóan elege volt már a sikertelen keresgélésből.

- Figyelj. - erőltetett magára Collen higgadtságot. - Rion azt mondja, hogy bárhol is legyenek ezek az emberek, biztosan mágia védi őket a külvilágtól, így annak az esélye, hogy pár madár...- a barlang felé mutatott - vagy akár egy Rasvelg odatalál, az egyenlő a nullával.

Számos válasz járt őrjítő táncot a fejemben, de ezúttal nem akartam még jobban felhergelni a parancsnokot...Volt elég baja a sűrűbb és keményebb kiképzések levezénylésével.

- Tudom, hogy fárasztó, de muszáj a régi lehetőségeket is sorra vennünk. - feleltem és hunyorognom kellett, amikor az erős szél az arcomba csapott, ami közelgő eső illatát hozta. - Csinálsz még valamit a vacsora előtt?

- Az istállóba megyek. - bólintott Collen. - Van kedved megismerkedni a lovainkkal? - nyújtotta Lin felé a kezét. - Egyikőjük napok óta sántít, de nem jövünk rá, mi baja lehet. Talán te többet tehetné érte, mint mi.

Tizenöt éve éltek itt, de most nyilván csak ő segíthet. 

Elfojtottam a mosolyomat.

- Nagyon szívesen, Collen! - kapaszkodott Lin a férfi karjába, hogy felsegítse. Életemben nem láttam még Celine-t ilyen izgatottnak valaki közelében. - Zya, te is velünk jössz? - kérdezte.

- Menjetek csak! - feleltem. - Én felmegyek a szobámba. 

- Minden rendben? - kérdezte Collen.

A szememet forgattam.

- Ha már semmittevésre kárhoztok, gondoltam véghez is viszem. - tapsolva sürgettem őket. - Na mi az, itt vagytok még? Nyomás! - löktem vállon Collent, aki kuncogva csóválta a fejét és elindult a barátnőmmel az istállók felé.

*

Úgy döntöttem, hogy teszek inkább egy kitérőt és megnézem Freyát a barlangjában. Az előző napokban órákig szárnyaltam vele az égben, bejártuk a könyék legszebb csúcsait és kikiabáltam magamból a feszültséget, hogy a kora őszi szél magával vihesse. Freya is hamar ráérzett a lényegre és éles hangú rikoltásától visszhangoztak a hegyek és a völgyek. Egy füves fennsíkon landoltunk, ahol nem csináltunk semmi mást, csak nézelődtünk és hagytuk, hogy a gondolataink rendeződjenek. Csak azután tértünk vissza Sárkányvárba, hogy megcsodáltuk a bíbor-és narancs színben tündöklő naplemente utolsó sugarait, amint elnyelték őket a hegylánc csúcsai. 

Arra gondoltam, hogy bár már beesteledett, de jót tenne mindkettőnknek egy rövid szárnyalás a csillagtenger alatt.

- Szia te gyönyörű, harcos nőszemély! - köszöntöttem őt a barlangban. Hála az isteneknek majd' kicsattant az egészségtől.

Azonnal hozzám sietett és nekem nyomta óriási szürke fejét, én pedig átöleltem és megsimogattam. Az egész testem belerezgett duruzsoló, karcos hangjába. 

Sosem hittem volna, hogy valaha is találkozom majd egy Rasvellgel. Arra meg még a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen bámulatos lény válik az egyik legjobb barátommá és húz ki többször is a csávából. 

- Van kedved repülni egyet? - vakargattam meg a csőre alatti területet, aminek hatására szinte elnyúlt előttem a földön. 

Sárga szemeit rám emelte és lassan pislogott egyet, ami kettőnk nyelvén azt jelentette, hogy: "igen". 

- Nagyon helyes! - kuncogtam és hátrébb léptem, amikor felállt és megrázta szürke bundáját. - Tudod a másik pártfogoltad már kezd az idegeimre menni.

Egyedül az volt a szerencsém, hogy időben ugrottam el előle, mert különben belecsípett volna a seggembe, amivel egyértelműen jelezte, hogy nem helyesli a kettőnk közt húzódó semmit Rionnal.

Már kifelé tartottunk a barlangból, amikor a gerincem mentén bizseregni kezdett a bőröm és Odin a tanúm, szinte éreztem, hogy valaki figyelt minket. 

A franc essen ebbe a nyavalyás képességbe, hát nem egy kopóvá váltam én is?

Beleszagoltam a levegőbe és azonnal megcsapott a fás, fűszeres illat félreismerhetetlen, bódító elegye.

- Rion? - szólítottam őt hangosan, mert nem láttam sehol.

Ekkor lépett elő az erdei ösvényről és olyasmi hangulat fogott el, mintha évek óta nem láttam volna...A szívem azonnal elárult, hevesen kalimpált, a gyomromban a pillangók őrült táncot lejtettek ahogyan felém közeledett az a tökéletes férfi. Fekete, ezüsttel hímzett kaftánjában, melynek derekán egy valknuttal díszített, széles öv húzódott, hajának felét lazán felfogta és feketével kihúzott ezüst szeme nem eresztette az enyémet.

Ezúttal sem tudtam semmilyen érzelmet kiolvasni belőle...Hideg, áthatolhatatlan és láthatatlan vaspáncél volt az, ami elválasztotta tőlem. Megállt előttem ötlépésnyire, háta mögé tette kezeit és fejével az erőd irányába biccentett.

- Tanácskozást hívtam össze. - mondta színtelenül - Gyere! Beszélnünk kell.

Nyugtalanság lett úrrá rajtam.

- Baj van? - kérdeztem és Freya erős teste is védelmezőn mellénk simult, miközben az erdőt és az eget kémlelte.

Rion belefúrta ujjait a Rasvelg mellkasán lévő puha, szürke szőrbe és gyengéden simogatni kezdte.

- Nincs. - felelte. - Menjünk!

Ennyi? Nincs? Rion már megint eltűnt és az egész utat visszafelé annak a hűvös és kiismerhetetlenül csendes Nagyúr társaságában kellett töltenem. Az alsó térnél tartva azonban megtorpantam, mert nem bírtam tovább.

- Beszélnünk kell! - mondtam és megállítottam a vállánál fogva. - Valami rosszat tettem? Nagyon...furán viselkedsz.

Egy hosszú másodpercig a kezemet bámulta, fogalmam sem volt, mi járhatott a fejében, de állkapcsa megfeszült és elhúzódott tőlem.

- Semmit nem tettél - felelte úgy, hogy rám sem nézett, majd minden további nélkül elindult és ott is hagyott volna, ha nem sietek utána. 

Az alsó szinten fekvő, tárgyalóteremnek kinevezett helyiség felé vezetett az utunk és amikor kinyitotta előttem az ajtót, ugyanolyan értetlen tekintetek néztek vissza rám, mint amilyennel én vizslathattam őket.

Celine, Zillah, Wylan, Collen és Soren ültek odabent a hosszú tárgyalóasztal körül.

- Lemaradtam valamiről? - kérdeztem, ahogy helyet foglaltam Celine és Zillah között.

- Gőzünk sincs. - felelte Wylan velem szemben. - A király jött, közölte, hogy itt találkozunk, elment érted is és most itt vagyunk.

Rion a gondolatai hálójában napok óta... ez az üres modor, most meg valami megbeszélés, amire senki nem volt felkészülve...Ez egyáltalán nem jelentett semmi jót. 

Rion odaállt az asztalfőhöz és mellkasa előtt összefonta erős karjait.

- Hamar a tárgyra térek, elnézést a kései megbeszélésért. - szabadkozott röviden és közben hallottam az odakint szemerkélni kezdő eső neszét. - Azért vagytok itt, mert döntésre jutottam, hogyan készüljünk fel a rúnakő második felének megszerzésére.

Zavartan néztünk össze a többiekkel. Orion sosem hozott egymaga döntéseket, főleg nem a harcképzett és tapasztalt emberei nélkül.

- Idebent a Kriegerek és mindenki más is tudja a dolgát. Minden nap egyre jobban teljesítenek és felkészültek a visszatérés utáni bonyodalmakra, de még egy kis időre lenne szükségünk - informálta őt Collen. 

- A gyógykészítmények két héten belül teljesen fel lesznek töltve, de van még néhány keverék, amiknek szintén idő kell. - tette hozzá Zillah.

- Kimehetnék addig Freyával, hogy megint megfigyeljem a kastélyt – jelentettem ki. - A kő másik felének a közelben kell lennie. Celine és Wylan pedig...

Rion csendre intett. Csendre.

- Ami azt illeti, pontosan rólatok akarok beszélni. Változtattam az alapterven és innentől ebből indulunk majd ki.

- Min változtatott pontosan? - ráncolta a homlokát Wylan, hiszen még nem is volt részletesen megbeszélt alaptervünk.

Rion egy pillanatra lesütötte a szemét és a földet bámulta, mielőtt megszólalt.

- Celine és Wylan. Ti ketten holnap visszatértek a táborba a legközelebbi eltávotokig. De szeretném, ha Zyát is magatokkal vinnétek és keresnétek neki meg a nagyapjának egy biztonságos helyet, arra az esetre, ha itt elszabadulnának az indulatok. Szétszóródunk és úgy gyűjtünk információkat. Nem tudnak majd egy szálra visszavezetni bennünket, ha egymástól függetlenül működünk és különböző körökben fordultok meg.

Felpattantam, a szék hangosan csattanva dőlt el mögöttem.

- Hogy hová megyek? Mégis meddig? Rion neked elment az eszed? Ez így több, mint egy szar terv. Hogyan tartsuk normálisan a kapcsolatot, ha mind...

- Így döntöttem és mivel én vagyok a király - szinte vicsorogta - így fogtok tenni. Te is tudod, hogy nem olyan nehéz a kapcsolattartás.

- Rion, Zyának igaza van! Nem jó ötlet. - állt ki mellettem Collen és Soren zöld szemeiben is nyugtalanság tükröződött.

- Nem nyitok vitát. - zárta le Rion. - Holnap reggel elhagyják Sárkányvárat és csak akkor egyesítjük a csapatokat, ha minden készen áll a rúnakő megszerzéséhez. Addig az otthonaikban várakoznak.

- Otthon? - hunyorogtam hitetlenül. – Nekem nem az a hely az otthonom.

- Hát hol van az otthonod? Itt? - szegezte nekem kiáltva, amitől összerezzentem. - Mikor fogod már végre fel, hogy ez a hely nem egy otthon, hanem egy kibaszott börtön, Zyana?

Zyana...

- Sosem volt az otthonunk, soha nem is lesz, a tiétek pedig pláne nem! - folytatta dühösen a szemembe nézve. - Emrys pontosan innen számít bármilyen megmozdulásra, kint több az esélyetek láthatatlannak maradni, szóval mentek. Holnap.

Mondhatott volna bármit, taglalhatta volna még ezer évig az érveit, de nekem csak a szavai lényege visszhangzott a fejemben.

Az ő otthona soha nem lesz az enyém...

Ezért került napokig...meghúzta köztünk a határvonalat és döntésre jutott. Nem tudtam, hogy a csalódottságom, a dühöm vagy a szomorúságom csalt könnyeket a szemembe. Csak álltam ott és próbáltam bármit értelmezni a tekintetéből, de a kemény páncélzata erősen távol tartott.

- Nem megyek innen sehová! - acéloztam meg magam. - Nélkülünk lényegében tehetetlen vagy, tehát úgy fogom csinálni, ahogyan én akarom, ha tetszik, ha nem - húztam undorra az ajkam. -  Nem fogok hollókat küldözgetni néhány száz méterre, ezt felejtsd el! Lehet, hogy te vagy a király, de hadd emlékeztesselek valamire, Rion! - húztam ki magam - Ha nekem nincs közöm ehhez a helyhez, hát neked sincs hozzám. Ahogy ahhoz sem, hogy oldom meg azt, amit egykor rám bíztál.

A köztünk lévő csekély távolság egyre messzebbnek tűnt.

- Ha nem mész magadtól és nem engedelmeskedsz...holnap reggel én foglak innen kidobatni! Rátok ugyanez vonatkozik. Reggelre legyetek készen! - adta ki az utasítást ellentmondást nem tűrve a társaimnak, majd sietős tempóban távozott és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy a lángok megremegtek a fáklyákban.

A feszültséget tapintani lehetett a teremben.

- Mi a jó élet volt ez? - bukott ki Celine-ből, aki ugyanolyan döbbenten nézte a bevágott ajtót, ahogyan mindenki más.

- Fogalmam sincs – lehelte maga elé Collen.

- Ezt nem nyelem le. Ezzel most túl ment minden határon - viharoztam az ajtó felé, de Wylan a nyomomban járt és lefékezett.

- Beszélünk vele Collenékkal. - próbált nyugtatni. - Nincs értelme annak, amit akar semmilyen szempontból. Itt valami más van a háttérben, másképp biztosan...

Keserűen felnevettem.

- Ti ketten akkor beszéltek vele erről, amikor akartok. De előbb az enyém!

Azzal kilöktem az ajtót és megiramodtam. Senki és semmi nem tudott volna megállítani. Olyan pipa voltam, hogy az ereimet elöntő forró mágiának sem tudtam útját állni, hogy ne bizseregjenek miatta a karjaim. Végig rohantam a folyosón, kivágtam a széles bejárati ajtót és a már zuhogó esőben az előttem alig ötven méterre haladó Rion nyomába eredtem a sötétségben. 

- Hé! - kiáltottam utána. - Állj meg! Állj meg, mert elegem van belőled!

Éppen, hogy csak felém fordult, már rontottam is neki. Úgy csapódtam bele, ahogy a villám hasítja ketté az éjszakát. Meglöktem a mellkasánál és a kezemből lángok törtek elő, amelynek hatására hátratántorodott.

- Mi a franc volt ez az előbb? - ziháltam és próbáltam elfojtani a kezemben táncoló tüzet.

Elsimította az arcára tapadt, nedves barna tincseket.

- Zyana... 

- Zyana, mi? - Mérgemben újra és újra nekimentem és csapkodtam. - MI. A. FRANC. VOLT. EZ???

Elkapta a csuklómat és úgy szorította, hogy nem tudtam kiszabadítani magam. Lényének jelenlétére és parancsára a lángok engedelmeskedtek és a mágiám megszűnt tombolni.

- Állj le! - utasított hűvösen.

- Hánynom kell attól, amit lerendeztél odabent. Mit akartál ezzel elérni? - rántottam ki a kezem az övéből és hátrébb léptem egyet – Ehelyett az idióta terv helyet elmondhattad volna az igazat is.

- A világon semmi más célom nem volt vele, mint amit el is mondtam. - hazudta önmagának is. - A nagyapádnak pedig biztonságra lesz odakint szüksége, amennyire csak lehetséges. Ez minden.

Vártam, hátha folytatja, de hallgatott. Sötét volt és hunyorognom kellett a zuhogó esőtől, de ezúttal nem sikerült elrejtenie minden érzelmét előlem. Iszonyú makacsság tükröződött ezüstösen ragyogó szemében.

Felhorkantam.

- Ezért kerültél, igaz? Inkább kiteszel innen, csak ne kelljen elviselned a társaságomat többé. Értem, Rion! Mindent értek.

- Nem értesz te semmit! - közölte tényként.

- Rohadt gyorsan szabadulj meg ettől a rideg nagyúri modorodtól, mert ezúttal nem rázol le! Ha félreértettem a dolgokat köztünk, csak annyit kellett volna mondanod, hogy nem érzel már irántam semmit. De te inkább kitalálod ezt? - tártam szét a karom. - Tudod mi vagy te?

Felém lépett.

- Zya kérlek...

- Ó! Tehát most már Zya? Rájöttél, hogy most tényleg baromi mérges vagyok rád és egyből szépítesz? - Hangosan felnevettem. - Gyáva vagy, Rion!

Ezüstös szeme rám villant és tudtam, hogy sikerült végre annyira felpiszkálnom, hogy beszélni kezdjen.

- Minek neveztél? - járta őt át a düh nehéz, dohos szaga, miközben tekintete elsötétedett és a vörös gyűrű felizzott benne.

- Gyávának! - mondtam még érthetőbben az arcába. - Az, amit tettél, undorítóan gyá...

- Én lennék a gyáva? - kérte ki magának előre dőlve, miközben a mellkasára bökött. - Mikor voltam az? Amikor mindenki szeme láttára aláztam meg a saját emberemet miattad? Amikor visszahoztalak az életbe annak ellenére, hogy tudtam, hogyan fogsz reagálni? Amikor képes lettem volna megnyúzni Garrent, mert valaha is egy újjal hozzád ért? - kiáltozta mély, reszelős hangon és teljesen kiborult. – Mondd meg mikor viselkedtem úgy, mint egy utolsó senki! Mutass rá egyre is hadd legyen igazad! - Fölém magasodott. - Ha ennyire meg akarsz bántani, akkor mondd azt, hogy önző vagyok. Mióta betetted ide a lábad azt kívánom, bár ne lenne a népem, Zya.

- Tessék? - buggyant ki belőlem, mert összezavart.

- Azt mondtam, bár ne lenne itt ez a sok ember, akik iránt felelősséggel tartozom és akkor talán nem kellene minden percben azon gondolkodnom, milyen közel merészkedhetek hozzád, ami még tart köztünk annyi távolságot, hogy ne akarjak itt raboskodni még inkább száz évig. Mert ha közelebb jönnék - lépett felém és egészen hátra kellett döntenem a fejem, hogy a szemébe nézhessek - ha engedném ezt...nem vagyok benne biztos, hogy el tudnálak még egyszer ereszteni, hogy az életed kockáztasd értem. - Nyelt egyet, tekintete az ajkamra siklott, majd vissza a szememre és ezzel együtt végem lett. A haragom elszállt. - Én kértem, hogy itt légy, mégsem tudom elviselni a közelséged, ezért menned kell. 

- Távol akarsz tudni magadtól, mert nem lehetsz vagy mert nem akarsz elég közel kerülni hozzám? - kérdeztem halkan. - Legutóbb úgy faképnél hagytál, hogy még most is ez tölti ki a gondolataimat. Fogalmam sincs, mit tettem, Rion. Kérlek segíts!

Hátrébb lépett és zsebre dugta a kezeit.

- Nem a te hibád én...akarlak. - bökte ki és az arcán mintha fájdalom suhant volna át. - Jobban, mint bármit valaha. Idejöttél és többször is szembeszálltál több emberemmel is. - ingatta a fejét. - Egy őrült nőszemély vagy, akinek sokszor nagyobb szüksége lett volna arra a zárkára, mint annak a mocsoknak odalent, de Zya! Felforgattál...idebent - tette szívére a kezét és szinte csak suttogta - mindent. Én ebben nem vagyok jó. Nem tudom, hogy miképp mondhatnám még el neked, hogy milyen fontos vagy és amikor vártad, hogy megcsókoljalak...én...

- Mondd, mi az? - kérleltem, mert láttam rajta, hogy kezdett újra bezárkózni. 

- Butaság.

Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét.

- Rion, ami veled történik, ami benned fogalmazódik meg, annak egyetlen betűje vagy érzése sem butaság számomra. Kérlek beszélj hozzám!

Lehunyta a szemét mélyet sóhajtott és akaratlanul is megszorította a kezem.

- Csak szerettem volna hallani, hogy te hogyan érzel. Ennyi. És amikor nem mondtál semmit...úgy éreztem, hogy te magad sem tudod, mit akarsz...hogy nincs értelme küzdenem.

A felismerés szíven ütött. Minden értelmet nyert. Számára ez már jóval korábban és jóval többet jelenthetett, mint én azt valaha is gondolni mertem, mégsem láttam be a falai mögé. Mégis valahányszor közel kerültem hozzá, ő volt az, aki szavakkal is kifejezte, ha csak egy részét is a gondolatainak, míg én csendesen a karjai közé simultam és önző módon csaknem mindenféle viszonzás nélkül vártam a következő mozzanatát. 

"- Semmit nem tettél." - mondta korábban és én nem jöttem rá, hogy mire célzott...

Odinra! Rion azt hihette, hogy a szívével játszadoztam, miközben én egyszerűen a fizikai kontaktussal fejeztem ki mindazt, amit ő a szavakkal is. Néztem őt, a bizonytalanságát, hogy talán meg sem kellett volna szólalnia...a csillogó szemeit...az ajkáról legördülő fényes, kövér vízcseppeket és még sosem láttam ennél szebbnek, ennél őszintébbnek...ennél sebezhetőbbnek. 

Vajon hányszor hallhatta élete során azt, amire most úgy vágyott?

- Hiányoltad tőlem a szavakat, miközben te magad is megfosztottál tőlük, hogy megértselek? - kérdeztem halkan és hunyorognom kellett, ahogy felfelé néztem, hogy letöröljem csurom vizes arcát. - Hallottad a szívemet majd' kiesni a közeledben, érezted a testem remegő könyörgését, hogy a karodba zárj, miközben én mégsem adtam meg számodra a legfontosabbat. Micsoda egy önző dög vagyok! Ki vagyok én, hogy ilyesmit tegyek?

- Mit akarsz ezzel mondani? - vonta össze szemöldökét és olyan óvatosan beszélt, hogy tudtam, egyetlen szavammal tönkretehetném a lelkét.

- Semmit - válaszoltam és könnyek gyűltek a szemembe, amint újra megcirógattam sebhelyes arcát. - És mindent. A tükröm vagy és én a tükröd vagyok. Az ellenségem voltál...most a legnagyobb álmom. Az a férfi akinek egyetlen érintésére elmúlnak a pánikrohamaim... akinek a karjai közt azt érzem, hogy semmi baj nem érhet. Akit a saját szememmel láttam, hogy megtörtek, de most mégis itt állsz előttem és mentálisan erősebb vagy, mint valaha. - pislognom kellett, hogy lássak a könnyeimtől. - Láttam, hogy mit tettek veled, éreztem minden egyes rezdülésedben a kitartást, amit nem magad miatt voltál képes elviselni, hanem...- az ajkamba haraptam - a néped miatt. Akkora a szíved, Rion, mint ez az egész királyság és néhány hitvány ember képes volt félreértelmezni mindazt az önzetlen cselekedetet, amit egy tőled független helyen hoztál meg. Szörnynek bélyegeztek, miközben a legnagyobb hibád az, hogy olyan helyzeteknek akarsz véget vetni, ami nem előre viszi ezt a világot. Az a kincs, amiért azok az emberek idejönnek itt van, benned - csúsztattam tenyeremet a szívére. - Nem tudod elrejteni, akármennyi akadályt is állíts elém. Nem tudsz elriasztani, nem tudsz olyat tenni, ami miatt kihátrálnék ebből. Fogalmad sincs, hogy mit okoztál bennem azzal, hogy újra és újra elhalmoztál azokkal a gyönyörű szavakkal, Rion. - elmosolyodtam. - Szeretnéd végre tudni, igaz?

- Nagyon. - mondta és ajka megremegett. - Nagyon szeretném tudni, Zyus.

- Te vagy a mindenem - mondtam és két kezem közé fogtam borostás arcát. - A nappalom és az éjszakám. A csillagok őrzője, amelyek mindig ott ragyognak a szemedben. A reggeli első gondolatom és a visszatartott könnyeim, mert nem fekszel ott mellettem az ágyban. Legszívesebben rád csimpaszkodnék és egész álló nap szívnám magamba a lényed illatát, mert nem tudok veled betelni, Rion. Itt van ez a kötelék és valósággal fáj, ha távoltartasz magadtól, mert túl jól ismerlek már ahhoz, mintsem belenyugodjak, hogy biztosan csak sok dolgod van és ezért kerülsz. - Mélyet sóhajtottam. - A fogságodba estem, de végül te mentettél meg. A szerelem illúziójából menekültem és az igaziba botlottam. Melletted akarok lenni, mert szerelmes vagyok beléd, érted? Tiszta szívemből szeretlek és ha kell, addig mondom, amíg meg nem érted, Rion: szeretlek! Szeretlek és nem engedem meg, hogy ellökj magadtól. A tiéd vagyok. Téged akarlak.

Eltelt egy másodperc. Majd még egy.

Elnyílt ajkakkal és elkerekedett szemekkel nézett rám, míg végre vett egy mély levegőt és mellkasa az enyémnek préselődött. Szerintem alig tudta felfogni mindazt, amit mondtam neki. Igyekeztem uralkodni reszkető vágyamon és amikor Rion pupillája csaknem kitöltötte szemének ezüstjét... keze a derekamra csúszott és olyan közel vont magához, hogy nyugodtan elolvadhattam volna, ő biztosan megtartott volna akkor is, ha csak folyó lávaként élek tovább.

- Te...

- Szeretlek! - ismételtem. - Nem megyek sehová, mert szeretlek! - hangsúlyoztam, hogy az eszébe véssem és átkaroltam a nyakát, ujjaimat vizes tincsei közé csúsztattam.

- De mennyire, hogy sehová! - mondta rekedten és ajkát az enyémre tapasztva hevesen megcsókolt. Mély, elégedett morgás rezegtette meg mellkasát, miközben egyik kezével szorosan magához ölelt, másikkal pedig az arcomat simította.

Mintha ez lett volna az első alkalom, hogy ajkai az enyémeket érintették. Bizonyos szempontból tényleg az volt. Az eddigi csókjainknak tilalom és helytelenség íze volt, pontosan ez tette őket olyan édessé. Ezúttal viszont ajkunk és nyelvünk olyan szabadon és őszintén fedezték fel egymást, hogy tudtam, ha el is jönne a világvége, a legboldogabb emberként halnék meg. Minden álmom teljesült azzal, hogy megannyi megpróbáltatás után azok a szipirtyó Nornák végül kibogozták az életem kusza fonalait és Riont szánták életre szóló ajándékomként a kitartásért cserébe. 

Mert ezt jelentette ő a számomra. Egy ajándék volt. Egy alaposan becsomagolt, elszenvedett lélek, amelyet kibontogatva egy igazi csoda várt rám legbelül. 

Rion ujjai lefelé siklottak a gerincem mentén, éhesen belemarkolt a fenekembe és egy könnyed mozdulattal felkapott, hogy lábammal körbefonhassam a derekát. Átengedtem magam a boldogságnak, a vágynak és újra felfedeztem régen nem tapintott széles vállát, erőtől duzzadó karjait és egy erős, határozott mozdulattal szétnyitottam mellkasán a kaftánját, megsimítottam puha, meleg bőrét. 

- Úgy hiányoztál! - ziháltam az esőtől fulladozva a szájába és sokadszorra vetettem el a csábító gondolatot, hogy ott, az erőd takarásában, a sárban tegyen a magáévá. - Érezni akarlak, Rion! - nyögtem és beleharaptam az alsó ajkába.

Felszisszent és keményen belemarkolt a combomba. 

- Hol akarsz érezni, Zyus?

- Mindenhol - leheltem édes kísértést a csókjaink között és lelki szemeim előtt máris megelevenedett, amit a testem minden pocikáját megérinti a kezével, az ajkával, a nyelvével...- Mindenhol téged akarlak. Soha többé nem ereszthetsz el, értetted?

Rion megszakította a pillanat hevét. Kiengedte mágiáját, szárnyát fölénk nyújtotta, hogy ne ázzunk tovább és homlokát az enyémnek támasztotta.

- Megértettem. - felelte és orrával az enyémhez bújt. - Azt hittem azzal mindkettőnknek szívességet teszek, ha távol tartalak magamtól, de ha te nem vagy az olyan, mintha nem kapnék levegőt. Mit művelsz velem?

Finoman megsimítottam arcán a heget, mire lehunyta a szemét.

- A te feladatod visszaszerezni a trónod. Az enyém valójában az, hogy visszahozzam Orion Strongblaze-t. 

- Ez a néhány nap nélküled maga volt a földi Hel - suttogta és ködös tekintete újra összefonódott az enyémmel. - Szeretlek, Zyus! Szeretlek!

Én csak sírni akartam... Sírni és nevetni és körbekürtölni az egész világban, hogy az a csillagszemű férfi az enyém. Csak az enyém. 

- Valami, ami azt akarta, hogy érezzem ezt a tüzet - tettem szívére a kezemet és pimasz fintorra húztam az orrom. – Mutass meg nekem mindent, királyom!

Büszke, levakarhatatlan mosoly terült el az arcán, hiszen még sohasem hívtam így... aztán kilőtt velem az égbe.