Az a tárgyalóterem még soha nem volt ilyen zsúfolt, a hosszú asztal mentén az összes széken helyet kapott valaki. Rion ült az asztalfőnél, két Kriegerrel az oldalán, míg mellette Collen és Deril foglaltak helyet a számos harcos társaságában. Erikát, ha tudtuk volna, sem sikerült volna távol tartani, mert szerinte minél több fülnek kellett értelmeznie a számukra betolakodóknak számítók szavait. Én az asztal túlvégén, Rionnal szemben kaptam helyet, mellettem pedig Celine és Garren, akinek jobbjára Wylan csatlakozott.

Valószerűtlen légszomj kerülgetett. Mellettem ült az ember, akivel korábban leéltem volna az életemet, előttem pedig az a természetfeletti uralkodó, az a férfi, aki nemrég kiöntötte nekem a szívét és akinek átható, figyelmes tekintete égette az arcomat. Tudtam, hogy mindezt szándékosan tervezte így, hiszen a belőle áradó feszültséget szinte magaménak éreztem, ám az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Még a szárnyait sem rejtette el, minden mozzanatával a barátaim tudtára akarta adni, hogy kivel akadt dolguk.

Ha nem ismertem volna olyan jól, azt mondtam volna rá, hogy egy igazi, hivalkodó seggfej. Bár néha valóban nem állt tőle messze...

- Akkor... - szólalt meg Wylan – fogunk ma még tárgy...

Collen felállt és ököllel rávágott az asztalra, hogy elhallgattassa a barátomat, majd ezek ketten a tekintettel való kommunikálás útján kezdték elküldeni egymást a francba.

- Itt a magadfajta csak akkor szólal meg, ha utasítják - morogta Collen.

Wylan...Ó! Az a beképzelt Dalloway csak öntelten vigyorgott.

- A magamfajtának köszönheted, hogy van még lehetőségetek kihasználni Zyát - felelte és undorra húzódott a szája. - Leég a pofámról a bőr, hogy tudom, kik vagytok és mire kényszerítettétek őt.

- Nem inkább amiatt kéne égnie a pofádnak, hogy annyi becsület sem volt bennetek, hogy helyette marad itt valamelyikőtök? - jegyezte meg Erika a világ minden nyugalmával és a háta mögé dobta hófehér tincseit. - Barátságból és férfiasságból is megbuktatok mindketten - irányította tekintetét Garrenre, akiben egyértelműen forrt a düh, amikor megszólalt.

- Mit...tettetek vele? - csikorgatta fogait és szándékosan nem nézett rám. A szemembe. - Melyiknek kell mindezért a fejét...

- Hallgass vagy téged dobatlak ki innen először, - szólt közbe Rion, és érezhető gúnnyal tette hozzá: - vőlegény!

Garren teste megfeszült, görcsösen szorította ökölbe a kezét, de nem szólt vissza Sárkányvár urának.

- Szóval ti - mérte végig Lint és Wylant Orion, majd a tárgyra tért - segíteni jöttetek Zyanának.

- Kiváltani - helyesbített Celine és bűnbánattal telt kék szemét rám emelte. - Gyűlölöm, amiért hagytam, hogy magára vállalja ezt.

- Nincs semmi baj - súgtam neki és az asztal alatt megszorítottam a kezét. Egek, hogy mennyire hiányzott!

- Ne merészeld azt állítani, hogy nincs semmi baj! - keményedett meg Lin hangja és a fejét ingatta. - Legalább nekem ne hazudj, ha már magaddal is megteszed! Nem megyek innen sehová, ameddig nem biztosítanak róla, hogy szabadon távozhatsz! 

Rion hosszan nézte, tanulmányozta őt, a szavait emésztette, majd hümmögve bólintott.

- Na és te... - szegezte Rion érzelemmentes, szürke tekintetét a mellettem ülő Garrenre – Te miért vagy itt?

Nem lehet igaz, hogy tényleg ezt műveld!

- Ő hozzám tartozik - válaszolta Garren, hangjában némi kioktatással, mire Rion szeme rávillant. Az enyém is. - Hála nektek, meg a gyilkosságaitoknak, a lehető legmesszebb helyeztek a fővárostól, nehogy őrültségbe rohanjak Zyana után, de miután megkaptam Wylan levelét... - nem fejezte be a mondandóját, viszont az a düh, amit a bajtársa felé érzett, szinte csípte az orromat. -  Szóval most, hogy itt vagytok - húzta ki magát Garren - immár velem kell róla tárgyalnod.

Te kinek képzeled magad?

- Érdekes - dőlt hátra a székében Rion és összevonta szemöldökét.

- Mi...érdekes? - próbált Garren higgadtságot erőltetni magára.

Rion feketével keretezett szeme a Collen féle görény derűt tükrözte.

- Bika szag van! - sóhajtott fel Erika és tenyerébe támasztotta az állát az asztalon könyökölve. - Térjünk a tárgyra! Érdekel, hogyan cselezte ki a mi embereinket ez a Zya. Megint.

- Úgy tudom, dolgod van, Erika - világosította fel őt Rion, mire Erika a világ legnagyobb nyugalmával annyit felelt:

- Nincs.

Ha nem dobogott volna a torkomban a szívem, biztosan összevigyorgok azzal a megátalkodott nőszeméllyel, de most csak arra voltam képes, hogy a kezemet tördeljem az asztal alatt. Összerezzentem, amikor Rion hátratolta a székét, hogy felálljon.

- Hallani akarok mindent - hangsúlyozta megingathatatlanul - arról, hogyan találkoztatok ti odakint és hogy pontosan mit tettetek - nézett szigorúan rám, majd Wylanre. - Tudni akarom, mi zajlik most odakint és hogy milyen a katonaság készültsége. Mindenhol. - Megtámaszkodott az asztalon, és az izmok megfeszültek a karján, amikor szemében a vörös elöntötte az ezüstöt. - Egyetlen próbálkozás hazudozással és megismeritek, milyen a valódi zuloni harcmodor.

Collen és a Kriegerek öntelten mosolyogtak, de legnagyobb meglepetésemre Celine állt fel vele szemben és az a korábban kissé nyuszinak megismert nő nekiszegezte Rionnak:

- Tudtommal ez egy tárgyalás, nem követelőzés. Ha információkat akarsz, akkor mi meg indokot, mi hasznunk lesz nekünk abból, ha segítünk! - szegte fel az állát és mögém lépett. - Ezúttal nem futamodok meg. Csak miatta vagyok itt, szóval újra: amíg nem mondjátok el, mi folyik itt, addig egy szót sem húztok ki belőlünk.

- Ha válaszokat akarsz, ajánlom válogasd meg, hogyan beszélsz vele - állt fel Rion mellett Collen és ingerülten rájuk mutatott - mert ebben a társaságban ti hárman éltek még mindig mély homályban.

- Hűtsd le magad Collen, ezzel nem megyünk semmire - ingattam a fejem. Mióta a múltam találkozott a jelenemmel, én valahol elvesztem közöttük és az eddig kiharcolt határozottságom bemutatott nekem. - Lin, ti magyarázatot szeretnétek... de itt van helyette egy kérdés, ami ígérem, hogy mindent más megvilágításba fog helyezni. - rázogattam idegesen a lábam és összenéztem Orionnal. - Akarod te?

A szeméből eltűnt a vörös, már csak azok a gyönyörű ezüst csillagok ragyogtak hidegen.

- Kezdd el! Majd én befejezem.

Bólintottam és mélyet sóhajtottam, majd halkan megkérdeztem a barátaimat:

- Hogyan és mikor is lett Emrys a király?

*

Erika és én Celine-t vigasztaltuk. Szegény lányt még soha nem láttam így zokogni, mint akkor, amikor ráeszmélt, hogy az életét hazugságban élte le és Wylan sem állt a helyzet magaslatán. Meredten bámulta az asztal túlvégében ülő Riont és tudtam, hogy azt emésztette még két órával később is, hogyan lehetett az a bőregér mégis az ő királya. 

Collen harcosai a székbe szegezték őt a nem is olyan kis vita után, melynek tárgyát az képezte, hogyan hagyhatta idáig fajulni a helyzetet Zulon valódi ura. Megértettem Wylan indulatait, hiszen addig a napig azt hitte, hogy az édesanyját a járványban veszítette el és most...most a világon semmit nem tudott róla. 

Ami pedig Garrent illette...én inkább rá sem mertem nézni. Alapjaiban dőlt össze a vélt királyába és a szolgálatába vetett hite. Azért lépett be a katonaságba, hogy segítsen a bűnüldözésben, a biztonságban és hogy egy kicsit jobb hellyé tegye az országunkat, de ezúttal...Rion minden szava égető mérget fecskendezhetett az ereibe. Muszáj volt felállnom, hogy kimenjek és kiszellőztethessem a fejem, de Orion rám parancsolt, amikor az ajtóhoz értem.

- Egyetlen szóval sem mondtam, hogy elmehetsz. Még csak most jön a java.

- Nincs szükségem az engedélyedre. - mondtam színtelenül.

Rion megszívta a fogát, utánam lépett, majd a karomnál fogva magához húzott, hogy leültessen a helyére.

- Azt mondtam, nem mész sehová - ismételte, mire Garren felpattant a székéről és felénk indult.

- Ne merj még egyszer hozzáérni az én...

Rion széttárta hatalmas szárnyait és a belőle pulzáló, forró erő kezek nélkül állította meg Garrent.

- Innentől kezdve a tegeződés megszűnt a számotokra - szögezte le Orion ridegen. - Visszaülsz a helyedre, Zya meg itt marad. - Sötétség suhant át az arcán, amikor hozzátette. - A személyes panaszaid tartogasd a tárgyalás utánra. Katona.

A tárgyalás után egyesével tépem le a golyóidat te idióta!

A szívverésem akkor duplázódott meg, amikor Rion megszorította a vállam és önelégülten a képembe hajolt.

- A porond immár a tiéd, művésznő!

A gúnyos megjegyzése viszont éles ellentétben állt a hangjában fellelhető csalódottsággal és ez szörnyű bűntudatot ébresztett bennem annak ellenére is, hogyan álltunk mi jelenleg egymás felé.

- Már hallottad, hol jártam - néztem fel rá. - Mi szükség van erre?

- Tudni akarom, mit kerestél a palotában és hogy milyen közel kerültél hozzá.

Emryshez.

Egyszerre átkoztam a titkaimat, Wylan nagy száját és Rion féltését, ám immár nem volt hová menekülnöm. Ha én nem mondok el mindent, akkor tudtam, hogy valahogyan kiszedik majd Wylanből és mivel mindkét eset leve rám várt, hogy megigyam...

- Mielőtt a mocsárba mentem... - kezdtem bele és a fapadló látványába menekültem - az általad küldött levélben nem pont az állt, hogy hagyjanak békén.

*

Rion azért küzdött, hogy tartsa magát a rideg szerepéhez, pedig Zya minden egyes szava egy újabbat facsart a szívén. Végig hallgatni, hogy Wylan és a Rasvelg az utolsó percben sietettek a segítségére a mocsárban...hogy Zyát elkapták a lovardában és Emrys lába elé vitték, ahol az a fékezhetetlen nő nem tudta befogni a száját és kiküzdötte magának a korbács ígéretét...hogy hogyan szegte meg a Sárkányvárban megbeszélt tervet, ami lényegében a vesztét okozta... Rion egyszerre akarta megrázni a lányt, bezárni egy alagsori cellába és felégetni érte a világot.

Csaknem mindenki falfehérre sápadt, amikor Zya könnyekkel küzdve számolt be arról részletesen, hogy milyen áldozatot követelt a rúnakő első fele és hogy hogyan is jutott el a Rasvelgig. Valóban elmondott mindent...ha elcsuklott a hangja, hát Wylan fejezte be helyette és az a fickó talán egy kicsit még nőtt is Rion szemében, amiért ezúttal sem hagyta magára a lányt.

A szöszi Celine arcán kövér könnycseppek gurultak le és elnyílt ajkakkal hallgatta barátai beszámolóját, amiből Rion arra következtetett, hogy a lány is most hallotta ebben a formában először mindezt. Ahogyan Garren is, mert barna szemei irreálisan nagyra tágultak és Rion saját embereinek kellett megfékezniük a fickót, amikor az nekiment volna a barátjának az eddigi hallgatásáért.

- Nem vagy méltó rá, hogy a társunknak nevezd magad! - üvöltötte Garren Wylannek, miközben két Krieger ragadta meg őt. - Undorodom a tudattól, hogy te végig...

- Vigyétek ki! - utasította az embereit Rion, akik kivezették a katonát az üres gyakorlópályára, ahová maga is csatlakozott. - Hagyjatok magunkra és segítsetek előkészülni az ünnepre! - adott újabb parancsot a Nagyúr, így a két férfi négyszemközt maradt.

Garren bosszúsan igazgatta meg magán a gönceit.

- Semmi közöd hozzá, hogyan állok ki a jövendőbelimért!

Rion csak ciccegett és a fejét ingatta.

- Az én erődömben vagy, Warmane! Itt az én szabályaim érvényesek és a tárgyalás során senki nem fog erőszakot alkalmazni odabent. - rakta helyre Rion, azonban elgondolkodott. Most, hogy idekint maradtak... - Miért törtél be valójában Sárkányvárba? - szegezte Garrenek, akin széles érzelmek skálája suhant át.

Meglepettség, ijedtség...harag.

- Elmondtuk nektek aznap éjjel számtalanszor - szegte fel az állát és beletúrt barna hajába. - Tudni akartuk, miért olyan tiltott ez a hely, de persze egyikőtök sem hitt nekünk.

Rion apró, gúnyos félmosolyra húzta a száját.

- Magadnak is hazudsz? Bár igazad van... - biccentett elismerően - könnyebb kitalálni egy egyszerűnek tűnő hazugságot, mintsem elmondani az állítólagos életed szerelmének, hogy egy sárkányt tervezel megölni.

Garren lesápadt, de azért tartotta magát.

- Mégis miről beszélsz? - hördült fel. - Honnan a francból kellett volna tudnom, hogy...

- Ne nézz hülyének, katona! - figyelmeztette őt Orion keményebben. - Évek óta járhattad a településeket és mivel úgy érzem a hazugságod szagát, mintha egy foszló dög feküdne itt előttem, tisztában vagyok vele, hogy mi volt a célod aznap éjjel. - Rion széttárta a karját és a szárnyát is. - Gazdagság, szerencse, hatalom... Nem igaz? - undorra húzódott a szája, amikor Garren lesütötte a szemét. - És te képes voltál belekeverni ebbe a nőt is, akit...Szereted te valójában Zyanát, Garren? 

- Itt vagyok. - acélozta meg magát a férfi. - Zyanáért jöttem és ha kell megküzdök érte bármivel, de miért gondolod, hogy van ehhez bármi közöd?

- Mert én a ti helyzeteteket nem így ismerem - felelte Orion félvállról, mire Garrenből orrfacsaró indulatok és bűntudat szaga áradt.

Bár Sárkányvár ura tényleg nem ismerte jól a katona és Zya múltját, de egy apró hazugság igazán belefért, hogy talán újabb információkhoz jusson.

- Nem érdekel, mit hallottál rólunk - sziszegte Garren. - Menjünk vissza, mondd el, mit akarsz...

- Vissza is fogunk menni, amennyiben úgy látom helyesnek! - hűtötte le őt Orion és keresztezte karjait széles mellkasa előtt. - Vissza ülsz oda...mellé. Úgy teszel, mint a hős, aki hónapok múltán idedugja a képét, hogy jó színben díszelegjen a barátai előtt, miközben a jobbodon kis híján kiesik a szíve az idegességtől annak a nőnek, katona - vicsorogta Orion egyre ingerültebben - ...akitől úgy tudom, hogy köztetek valójában nincs már semmi és ha valamit gyűlölök, akkor az az, ha a pofámba hazudnak.

- Zyanának meg nekem nagyon sok mindent meg kell beszélnünk. - válaszolta Garren és volt bátorsága mellkason taszítani Zulon királyát, amikor fennhangon azt kérdezte: - Kinek képzeled te magad, hogy azt hiszed...

- Mi a franc? - sziszegte Zya és befurakodott a két férfi közé. Éppen idejében, ugyanis Rion bensőjét már kezdte elönteni a tűz. - Mi folyik itt?

Rion le sem vette gyilkos, bíborral keveredett ezüst tekintetét Garrenről.

- Tisztáztam vele néhány szabályt, ha továbbra is maradni szeretne. - felelte távolian, de az a katona...az az idióta katona csak az agyatlanságát bizonygatta, amikor magához rántotta Zyát és a falhoz állította.

- Mit mondtál rólunk neki?

- Semmit! - felelte Zya zavarodottan és tekintete a két férfi közt járt.

Rion jegességét ezen a ponton ütötte át a visszafojtott harag. Egy gyors mozdulattal megragadta Garren karját, hogy keményen lerántsa Zyáról, egy újabbal pedig gyengéden maga mellé húzta a lányt.

- Tisztázzátok a dolgaitokat, de még egy ilyen és a te hullád is az erődön kívül fogja végezni! Kibaszottul véges a türelmem! - mondta Orion vérfagyasztó hangsúllyal, mit sem törődve azzal, hogyan nézett rá Zya.

Mintha pontosan azt mondta volna szavak nélkül, hogy: Mintha te nem ezt csináltad volna velem már számtalanszor...

Talán igaza volt, de Rionban ezúttal az érzések, a védelmi és a birtoklási ösztön egyszerre kaptak lángra. Ha valaki megpróbálja Zyát bántani...

- Lemaradtam valamiről? - kérdezte Garren fennhangon és hitetlenül meredt kettejükre. - Sárkányvár mégsem tartogatott annyi megpróbáltatást, kedvesem?

- Hallgass el! - torkolta le Zya. - Fogalmad sincs, miről beszélsz. Hogy min mentem át...

- Nagyon jól látom én azt, min mentél át, Zyana... - mérte végig őt Garren. - Mikor hálózott be így?

- Tessék? - meredt rá a lány.

Rionnál elfogytak a szavak a vád hallatán. Az ereiben forrt a mágia és a háta mögé tessékelte Zyát.

Garren mit sem törődve a veszéllyel, vigyorogva ingatta a fejét és a rájuk mutatott.

- Pontosan erről beszélek! Mi a fene van veled Zyana? - indult előre. - Miért hagyod, hogy ide-oda rakosgasson, mint egy bábut? Pont téged? Hagytad, hogy az itt töltött idő megmérgezze a közöttünk...

- Ahogy érzem, mérgező dolgokból neked is kijutott. Állj le! Most! - préselte ki Orion a fogai közt és ezúttal már lángok futottak szárnyának ívére. - Nem kell a megváltót játszanod, csak törődj bele, hogy elveszítetted ő...

Garrennél ezen a ponton szakadt el valami és nekiesett Orionnak, aki elkapta a katona karját, megperdítette és amikor a főépület falához vágta a fickót, másik kezével szorosan rámarkolt a torkára.

Odin a tanúja, kibelezi!

- Zya egyetlen szavába kerül és leszarom, mekkora előnyt jelentenétek, de itt pusztulsz Sárkányvárban, a többiek meg kitakarodnak innen! - hörögte Orion Garren kétségbeesett képébe.

*

Álltam ott, mint valami szerencsétlen és tétlenül néztem, ahogy ezek ketten viaskodni kezdtek. Miattam.

Émelyegtem, akaratlanul is a hasamhoz nyúltam. Látni előtörni Garrenből az indulatokat, minden múltbeli, egymásnak okozott sebet felszaggatott bennem. Ott állt előttem az a férfi, aki az együtt töltött évek alatt gondoskodott rólam, mellém állt, amikor a táborba kerülésemkor kikezdtek a tapasztaltabbak és aki ellátta a sérüléseimet, amikor még csak barátkoztam az íjászattal. Mindenét nekem adta, a kis- és óriási hibái ellenére nőtt a szívemhez, mégis amikor a sors újabb szintre emelte a kapcsolatunkat és szembesült az én hibáimmal...

Levegőért kaptam és csak ekkor tudatosult bennem, hogy könnyek sávozták az arcomat.

- Engedd el! - leheltem Rionnak és próbáltam erőt venni a hangomon. - Engedd el őt, kérlek! - Egész testében remegett a dühtől, de amikor végre hallhatott rám, közelebb léptem Garrenhez, noha Rion mindössze egyetlen lépésnyire maradt mögöttem. - Tudod jól, hogy miért döntöttem így... ne erőltesd ezt tovább! - mondtam halkan Garrennek, aki még mindig a torkát szorongatta.

- Bocsáss meg! Ez az egész rajtad csattant, de én csak... Szeretném veled újra megbeszélni. - szólalt meg végre nyugodtabban. Teli azzal régi, ismerős gyengédséggel a hangjában. - 

Amikor Garren felém nyújtotta a kezét, Rion torkából halk morgás hallatszott, de ezúttal utasítottam őt, hogy hagyjon magunkra. Ebben nem nyitottam vitát, bárhogyan is erősködött. Nyilván nem ment túl messzire, hallottam, ahogyan még mindig kalapált a szíve, de már ezt is nagy lépésnek könyveltem el.

- Már átbeszéltük. Túlságosan sokszor. - válaszoltam Garrennek, miután magunkra maradtunk. - Hazudtam neked, pedig pontosan tudtam, milyen következményei lehetnek a hallgatásomnak, de amit te tettél velünk... - Lenyeltem a torkomat szorongató gombócot és az ő szemében is könnyek gyűltek. - Nem akarok már veled semmit. Ha megegyeztek és maradsz, akkor azt immár ne értem tedd, hanem miattuk! - biccentettem az erődben lakók felé. - Mindenki megérdemli az igazságot. A bűnösöknek meg kell fizetniük, ezzel pedig te is pontosan tisztában vagy! - erőtlenül leejtettem a vállam. - Csak...hagyjuk egymást békében elsétálni, rendben? Belefáradtam.

Garren vetett egy pillantást a hátam mögé, amerre Rion távozott.

- Mást...szeretsz már? - kérdezte.

Őszintén? Magam sem tudtam, hányadán álltam Rion mindent betöltő személyével, de, hogy ezt Garrennel közöljem...

- Nem - feleltem ki idő múltán és felszegtem az állam. - De egyébként sem állna már jogodban, hogy faggass róla. Nem tartozom neked semmivel...Annak mondod el, milyen hazugságok árán lettem katona, akinek akarod. Nem tudsz már sakkban tartani.

- Annyiszor megbántam már, Zyana! - hunyta le a szemét. - Olyan szörnyen kínoz a bűntudat, hogy miattam veszít...

- Ne! - emeltem magam elé a kezem és hátrálni kezdtem. Rám tört a remegés. - Tudom már, hogyan megy ez. Most ezt mondod és elhiteted velem, hogy lehet még minden szép, a következő pillanatban meg mint egy őrült, a nevemet üvöltözöd egy apróság miatt is és én nem tudlak bántani, mert kettészed az érzés, hogy mi mindent tettél értem és hogy mi mindennel tartozom neked! - tört ki belőlem a könnyekkel itatott méreg. - Te meg a kifordult éned feleltek a rohadt pánikrohamaimért!

- Megváltoztam! Kérlek adj egy esélyt, hogy harcoljak még érted! - lépett felém, hogy megfogja a kezem, de elkotortam magamról.

- Az igazság az Garren... - nyeltem le a könnyeim és a lehető leghalkabban vicsorogtam a képébe - hogy tehetsz bármit, téged már sosem tudnálak szeretni. Semmilyen próbálkozásod nem hozza vissza a gyermekünket!

Azzal otthagytam, mielőtt bármit is mondhatott volna még.