*****

Sziasztok, Kedveseim! <3

Én csak annyit szeretnék mondani, hogy remélem, azért ti is úgy gondoltok majd rám, ahogyan a két főszereplő jómadarunk egymásra. Akkor is szerettek valamennyire, ha azt mondjátok, gyűlöltök :'D

Hiányoztatok! <3

Jó olvasást kívánok! Ha tetszett a fejezet, örülnék neki, ha komment vagy csillag formájában jeleznétek felém!

*****

Ez lenne majd mindig? Állandóan egymásnak esnének valami apróság miatt és piedesztálra emelnék annak a kevés, nyugodt alkalomnak a jelentőségét?  

Rionnak dührohama támadt még a gondolatra is, hogy ismét illúziókban éljen, ezért volt képtelen ottmaradni a szobában előző éjjel. Késő estig harcoltak Collennal, aki nem kérdezett semmit, csak tette, amit jónak érzett, majd ahogyan Rion haragja párologni kezdett, úgy nyílt meg parancsnoka felé és végre beszélgetni és képessé vált. Beszámolt Collennak a lány állapotáról, felkészítette arra, ami következni fog és a parancsnok nem is próbálta meg szépíteni a dolgokat.

- Rohadtul ki fog akadni. - forgatta meg a kardját Collen. - Iszonyúan pipa lesz, abban biztos lehetsz, de el kell neki mondanod végre az igazat!

Rion visszatolta a kardját a hüvelyébe és mélyet sóhajtott.

- Tudom.

A másnap reggel azonban csodásan kezdődött. Orion ugyanis arra ébredt, hogy Zya sokkal, sokkal közelebb feküdt hozzá, egyik kezével a párnáját ölelte, a másik, kinyújtott karja viszont Rion állát érte. És ha mindez nem lett volna elég meglepő...Rion maga fogta át a lány apró kezét.

Mi legyen? Nem kellene megvárnia, amíg Zya felébred, de Rion nem akart még véget vetni annak a pillanatnak. 

A látvány olyan gyönyörű volt és olyan szelíd... Ezt a kis összebújást Rion sokkal intimebbnek élte meg, mint amikor a fizikai vágyaikat élték ki egymással. Valami rohadtul nem stimmelt velük, az már bizonyossá vált... Normális emberek nem így működtek. Rionék ismerkedésként dugtak, mostanra pedig a másik csendes jelenléte is többet jelentett egy egész éjszakánál.

Talán ezért is bukott ki belőle korábban az a vallomás... Vagy talán azért, mert Rionba már nem fért el több aggodalom és megfogadta, hogyha csak kereteken belül is, de ki fogja mondani azt, amit érez, mert Zyának tudnia kellett, hogy ő komolyan gondolta minden cselekedetét és nem puszta felelősségvállalás miatt gondoskodott róla.

Ám most be kellett érnie ennyivel, hiszen a jövőről alkotott elképzeléseik nem egyeztek és olyan beszélgetés előtt álltak, ami miatt Rion akkor sem vallhatott volna még többet, ha akar. Na meg mert az a kevés elszántsága is tovaszállt, amiért a lány még mindig hazudni próbált neki.

*

Egyedül ébredtem és bár már nem voltak fájdalmaim, de a magány érzése a mellkasomra nehezedett. Az a bőregér túlságosan nagy hatást gyakorolt rám, hiszen máris ő vált az első reggeli gondolatommá. Egek! Össze kellett szednem magamat. Most, hogy végre lecsillapodtak a kedélyek, minden időmet egy korábbi gondolatomra akartam fordítani, ezért sietve felvettem az Asena által kikészített ruháimat és elhagytam Rion szobáját. Igazából jól is jött, hogy nem találkoztam vele, mert legalább egyel kevesebb embernek kellett magyarázkodnom amiatt, hogy miért akarnék kimenni Sárkányvárból.

A korábbi napokban egyszerűen képtelenségnek bizonyult kikerülni az engem vigyázó tekintetek kereszttüzéből, pedig majd' megvesztem, mert fogalmam sem volt, mi történt Wylannel az erdőben. Nem beszélhettem róla senkinek, de az utolsó emlékeim közt szerepelt egy kiáltás és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a fojtó lidérc esetleg művelt vele valamit, mielőtt a nyomunkba eredt. Éppen elég időt vesztegettem, muszáj lett volna kiderítenem, de bakancsos, nehéz léptek sietős hangja közeledett mögöttem a folyosón. 

Nem néztem hátra, hiszen Collen karakteres illatát már méterekről megéreztem és valamiért be is tudtam végre azonosítani. Konkrétan olyan illata volt, mint amikor anyám szantálfával füstölte körbe a lakást, ami keveredett egy kis levendulával...na meg a reggeli edzésük izzadtságáéval. Collen a szokásoshoz képest meglepően finoman fogta meg a vállam, hogy megállítson, amikor utolért.

- Miért nem szóltál, hogy rosszul vagy? - vetett rám metsző pillantást a zafírkék szempár tulajdonosa. 

A kardját a hátára szíjazta, hétköznapi, bézs inget viselt és lazán felkontyolt, szélfútta hajából kikandikált egy vékony, szőke fonat. Alaposan végig mértem.

- Mikor borotválkoztál utoljára Collen? Valóságos susnyás nő az arcodon - vontam fel szemöldököm.

Néhány nap alatt tényleg szép sűrű szakálla nőtt, de marhára nem akartam vele egyébről beszélgetni, mert még mindig zabos voltam rá. Megpróbáltam őt faképnél hagyni, de elém állt és nem eresztett. Semmi mulatság nem tükröződött kissé fáradt arcán, amikor így folytatta:

- Ne már Zya! Ami veled történt... - emelte kezét Rion szobájának irányába. - Felelősséggel tartozom érted. Szólnod kellett volna, hogy rosszul vagy!

- Mert különben mi történt volna parancsnok? - néztem vele farkasszemet. - Mi lett volna, ha levegő után kapkodva megyek oda hozzád és szünetet kérek? Talán ezúttal nem vágtad volna hozzám, hogy puhány seregsöpredék vagyok és nem hajtasz vissza edzeni?

- Várj, hadd magy...

- Minden rohadt igyekezetemmel azon vagyok, hogy megfeleljek, de ha folyamatosan csesztetsz, ha szidsz és ordibálsz velem, akkor kurvára itt foglak hagyni Collen, mert elegem van ebből! Te vagy a parancsnok, nálad jobban senki nem csinálná és bármilyen hihetetlenül is hangzik, a barátomnak tekintelek, de ez is az egyetlen oka, ami miatt végre őszintén elmondom ezeket neked. Állj. Le!

Collen arcára kiültek az érzelmek. Meglepődött. Nagyon is.

- Elegem van! - csattantam fel. - Nem bánhatsz úgy velem, mint egy utolsó senkivel, miközben a gyakorlásokon kívül a világ legjószívűbb embere vagy! Döntsd el végre, melyik Zyat akarod látni, Bräger! Aki gyűlöl azért, mert a lelket is kihajtod belőle vagy aki azért fejlődik, mert megtaláltad vele a közös hangot.

Tudtam, hogy nem fog előttem meghunyászkodni, és csak feleslegesen jártattam a számat. Ha valaki, hát ő biztosan nem adta be könnyen a derekát és megfeszített állkapcsának látványából pontosan ez a gyanúm készült beigazolódni.

- Bocsánat! - bökte ki.

Ledöbbentem.

- Mi?

Ennél többet nem bírtam makogni. 

Collen Bräger bocsánatot kért? 

- Ne haragudj! - ismételte meg és zafírkék szeme a színe ellenére megtelt melegséggel. - Nem akartalak megbántani, de muszáj volt, hogy... - megköszörülte a torkát. - Tudnom kellett, milyen állapotban vagy mindazok után, ami történt veled, mert te nem maradhatsz alul. Soha!

Azta!

- Én meg már tényleg azt hittem, hogy bocsánatot kérsz... - hánytam a szemére és csalódott képpel elléptem mellette.

Utánam kapott, de rögtön el is eresztett és ökölbe zárta a kezét. Felhúzta az orrát, láttam rajta, hogy a dühét nyelte vissza, aminek persze nem is tudta már útját állni.

- És azon gondolkodtál-e már, hogy mi a francért teszem ezt veled, Belmont? - szegezte nekem. - Képes voltál csak egyszer is felnézni a dacodból és elképzelni, hogy nem amiatt bánok ilyen keményen veled, mert így vezetem le Emrys és a rohadt katonasága felé érzett gyűlöletemet? - mutatott ki az ablakon és csak ekkor láttam meg, hogy a tenyere vöröslött.

Úgy voltam vele, hogy mondjon csak ki mindent, ha már itt tartottuk.

- Tudod te, miért nem vagyok képes elviselni a veszteségeid? - a mellkasára bökött. - Rion kvázi rám bízta a sorsunkat! Ha elbuksz rögtön az első feladatnál, ha nem vagy képes harcolni és menni a célodért, akkor itt fogunk rohadni egész hátralévő kicseszett, örök, kurva életünkben! - A fejét ingatta - Tudod, néha úgy éreztem, hogy ez téged talán még megnyugvással is tölt el, hiszen egyértelműen titkaid vannak, de hadd mondjak el valamit Belmont! Kibaszottul önző vagy, ha tényleg így van!

Collen úgy látott át rajtam, mint a szitán, de a feltételezés, hogy én ne akarjam, hogy ők kijussanak...

- Collen, nem gondolhatod, hogy én...

- Rion rám bízta az életed, Zya! Van fogalmad, hogy ez mit jelent számomra? - vágott durván a szavamba. - Nem fogok csalódást okozni neki. Gyűlölj meg! Csinálj, amit akarsz, de többé nem rúgod fel a terveket, mert ami történt veled legutóbb... - jól láthatóan megborzongott. – Amikor megláttalak Rion szobájában, azt sem tudtam, mi a francot mondjak neki. - Collen arca elkomorodott. – Azt hitte, közülünk okozta valaki a gyógyíthatatlan vágásaidat. És tudod mi a legszörnyűbb? - tárta szét lemondón a karjait. – Amilyen edzéseket tartottam neked, még akár hihető is lett volna.

- Ilyet te soha nem tennél. - mondtam halkan.

- Szerencsére ezzel Rion is tisztában volt. Tudod egyáltalán, mit jelent, hogy abban a szobában lábadoztál? - biccentett az emelet irányába. - Ennyire törődik veled és nem ő az egyetlen, mint látod, szóval befejezheted a hisztériáidat!

Meglepettségemben belém szorult a levegő.

- Sosem mondtad ki, hogy törődsz velem.

- Azt akartam, hogy erős légy! Nekem így kell rólad gondoskodnom, Zya. Nálam a tettek, sem mint a szavak dominálnak, de ha nem vagy képes megérteni, akkor sajnálom.

- Pedig azért szavakkal is kifejezhetted volna, hogy nem akarsz belőlem haleledelt. - forgattam a szemem. - A térdem néha már sírva könyörgött, hogy ne rugdosd agyon, puszta törődésből.

Felhorkant, a szája végre mosoly szerűre húzódott.

- Ha a térded sír, akkor bizonyára gyenge, ezért muszáj megreguláznom - előszedte a köcsög énjét - De azt is jelentheti, hogy kezdesz meghibbanni, Zya. A testrészeink nem beszélnek hozzánk. Ez...ez fura.

- Fogd be Collen! - vigyorogtam el magam. Mindazok után, amit elmondott, képtelen voltam rá tovább haragudni.

- Csak ha megígéred, hogy legközelebb szólsz nekem, ha ilyen komoly fájdalmaid vannak - nyújtotta karját, hogy belekaroljak. - Én is átgondolom a módszereimet.

- Megígérem, parancsnok! - fogadtam el a gesztust és lassan sétáltunk tovább a folyosón.

- Szóval, ha azt mondom...- sandított rám - ha kimondom és a talán a sírva könyörgő füleddel is hallod, hogy én is barátomként kedvellek, akkor megengeded, hogy elkísérjelek a szobádig? Rion az erőd falára fog szögelni, ha megint valami bajod esik. 

Collen a barátom. Melegség járta át a mellkasom, de nem a tűz féle. 

- A fülem nem sír. - javítottam ki. - A fülem ordibál, hogy biztos, ami biztos és megértsd, húzzak be neked egyet minden kemény edzésedért.

Elismerően bólintott.

- A szádon túl már egyéb testrészed is karakánosodik. Jó úton haladunk, látod?

- Szemétláda! - löktem vállon.

Levakarhatatlan vigyor ült azon a pöcs képén.

*

A szobám kilincséért nyúltam, de a lábaim megtagadták a további utasítást, megtorpantam a küszöbön, amikor kinyílt az ajtó. Egyenesen a fotelemben ücsörgő termetes alakra meredtem, aki a térdein könyökölt és kezében az agancs nyelű tőrömet forgatta. Az acélon meg-megcsillant az ablakon át beömlő narancsos napfény, amint Rion az élét ellenőrizte. Sokkal jobban, sokkal összeszedettebbnek festett, mint a korábbi napok alkalmával. A feje két oldalán és a tetején egy- egy fonat indult, amelyeket hátul összefogott, fekete, bordó szegélyű tunikája szépen rásimult duzzadó izmaira és ezúttal már ezüst szemét is fekete festék kerete ragyogtatta.

- Mindenáron Asena vesztét akarod okozni, igaz? - szólalt meg, de nem nézett rám és valamiért rendkívüli feszültséget éreztem rajta. - Hozzám rohant, amikor nem talált odafent.

- De látom, aggodalomra semmi ok, hiszen te pontosan tudtad, hol találsz. - dőltem az ajtófélfának. - Honnan is? 

Collen hirtelen valami nagyon érdekeset vett észre a folyosón és kettesben hagyott Rionnal.

Gyáva nyúl!

Besétáltam a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót és a kezembe vettem a fésűmet az éjjeliszekrényről, hogy megküzdjek a gubancos tincseimmel.

- Megint szaglásztál utánam? - sandítottam Rionra, mire a fejét ingatta, de azért láttam, hogy sikerült felpiszkálnom a megjegyzésemmel.

- Hagyd ezt most! Idejöttem, mert tudtam, hogyha a tőrödet a párnád alatt találom, akkor ehhez vezet majd az első utad. Nem igaz? - maga elé emelte a Zillah-tól kapott fegyveremet. - Enélkül nem igazán mész sehová, mindig ott virít az oldaladon.

Egy pillanatra megállt a kezem fésülködés közben. Senkinek nem mondtam, hogy hol tartom azt a tőrt.

- Örülök, hogy ennyire tájékozott vagy és semmi nem kerüli el a figyelmed. Ilyen egy igazi uralkodó! - biccentettem elismerően, majd leültem a szőrmékkel bevetett ágyamra.

- Miért keltél fel máris? Csak nem edzeni mentetek volna? - puhatolózott, miközben hátradőlt a fotelben.

- Ezek szerint nem végtelen a tájékozottságod vénségedre sem - kuncogtam. - Collen elkísért idáig, mert jó fiú és most is csak azt bizonyítja, hogy miért is bízol meg benne annyira. 

Halk, elismerő hümmögés volt csupán a válasz.

- Miért kérdezed egyébként? - vontam össze a szemöldököm. - Nem ezt kellene tennem? Jól vagyok és még hátra van egy út, ami remélhetőleg azzal fog végződni, hogy kiszabadultok és megleled a szüleimet.

- Ez nem egyedül a te felelősséged és különben sem tudjuk még, hogy merre keressük a kő másik felét. - nyújtotta felém a tőrömet, amit elfogadtam és igyekeztem a mondandójára koncentrálni ahelyett, hogy a kezem az övében volt egy hosszú pillanatra. - Ezek nem napok lesznek, Zya. Talán hetek, hónapok és addig fel kell készülnünk, na meg neked is jót tesz, ha...

- Annyi időnk nincs és ezt te is tudod. - vágtam közbe. - Mi van, ha már holnap észreveszik, hogy eltűnt a kő az imaházból? Mi van egyáltalán az átokkal? Nem kellett volna meggyengülnie, amiért messzire került onnan?

- Meg is gyengült. - felelte Rion. - Így tudtam kitolni a burkot annyira, hogy Collenék be tudjanak hozni az erődbe, de úgy tűnik, mindössze ennyi. Ami pedig az időt illeti... - fonta össze karjait a mellkasa előtt - ennyire szabadulni akarsz innen, vagy nem bízol az ítélőképességemben? Mágiával rejtették el a követ - hangsúlyozta. - Azt mondtad, semmi nyoma nem volt, hogy Odin szobrában rejtették el és mivel nem erőszakkal szedted ki, hanem te magad kértél rá felhatalmazást az... áldozatoddal... - ejtette a földre a tekintetét - így erős a gyanúm, hogy senki nem fedezett fel változást a szobron. Ráadásul ha mégis így lenne, mostanra szerinted nem jöttek volna el értünk Emrys emberei? Ugyan Zya! - mondta lágyabban. - Ne aggódj emiatt! Legalább egyikőnk ne.

- És a fojtó lidérc? - erősködtem és muszáj volt felállnom, hogy kimozgassam magamból a feszültséget. Kezdett nagyon melegem lenni. - Mi van, ha leadott valami figyelmeztetést, vagy...

- Zya! - parancsolt rám Orion, amitől minden gondolatom elillant, úgy összerezzentem. Mikor megfordultam, már ott állt velem szemben, erős szárnyai előbukkantak és betöltötték a látóteremet. - Nyugodj meg, nem fog ilyesmi megtörténni! - szólalt meg ismét, ezúttal sokkal halkabban. - Csak vegyél egy nagy levegőt!

- Minek? - vontam meg a vállam, ám válaszként a testemben megint fellángolt az az erős fájdalom, így inkább megfogadtam Rion tanácsát. - Mondd el, mi ez! - néztem fel rá. - Mi a fene történik velem? Ez...ez nem normális, igaz?

Rion habozott, megfogta a vállam és az ágy felé terelt.

- Ami azt illeti, de. Ülj le! - szólalt meg végül.

- Jó nekem itt is - makacsoltam meg magam, de az a rideg, nagyúri tekintet a frászt hozta rám. - Oké, nem kell kiakadni. Leülök.

- Helyes. - mondta színtelenül és az ablakhoz sétált, nekidőlt a párkánynak. - Mire emlékszel utoljára abból, ami visszafelé történt a kastélyból? - kérdezte, miután nagyot sóhajtott.

- Miért fontos ez? Azt hittem én kérdezek.

- Csak válaszolj! Utána ígérem, minden kérdésedre választ kapsz.

- Ha hazugságon kaplak Rion, azt megemlegeted!

Az arcán egy pillanatra valami harag féle suhant át és sajnos pontosan tudtam, hogy mire gondolhatott. Kettőnk közül inkább voltam én a hazudozós...

- Nos, Zya?

- Nem sok mindenre - ismertem be. - A nyaklánc és Freya az utolsó tiszta emlékem. Meg, hogy zuhanok és iszonyúan fáj mindenem. - Felnéztem Rionra, aki úgy állt ott, mint valami baltaarcú, megkövült szobor. - De azt hiszem láttalak téged is. Sőt, biztos! - ráncoltam a homlokom. - Annyira fáztam és te...olyan jó meleg voltál, de nem értettem, hogy mit mondasz. Aztán a szobámban ébredtem és Collen boldogabban meredt a képembe, mint amikor a lányokkal neki adtuk a sóskafőzelékünket - megborzongtam. - Fura egy gusztusa van.

- Semmi több? - kérdezte Rion, én meg tanácstalanul ingattam a fejem.

- Semmi.

Rion megdörzsölte a borostáját és leült az ágyam másik végébe, tisztes távolságban tőlem.

- Miután elmentél, ott vártalak a gyilokjárón. - kezdett bele a mondandójába. - És amikor megéreztem az azt óriási füstöt, már akkor tudtam, hogy iszonyú hibát követtem el azzal hogy odaküldtelek. - Rion szorosan lehunyta a szemét. - Az összes Krieger és gyógyító a segítségetekre indult, de nyilvánvalóan nem tudtak kimenni értetek, pedig mindketten...borzasztó...sérüléseket szereztetek. - mondta ki nehezen. - Erika vállalkozott a feladatra, hogy kimegy a harcosokkal, pedig fogalmuk sem volt, meddig tudom tartani a burkot. Amikor megláttalak...az a rengeteg vér...Néha még most is látom. - nyelt nagyot. -  Életemben nem rettegtem még soha ennyire, mint akkor, Zya.

A szívem hevesebben dobogott, mert újra elém bukkantak az átéltek. 

- Megmentettetek – mondtam halkan, amikor láttam azt a borzalmat kiülni az arcára.

A fejét ingatta.

- Nem – csuklott el a hangja és szeme csillogni kezdett. – Nem mentettünk meg Zya. Én...én aznap éjjel a vesztedbe kergettelek.

- Én kergettem bele magamat, ne túlozz! - böktem a mellkasomra. - Tisztában voltam a helyzet súlyosságával, így a te felelősséged ebben...

- Nem érted. - Nagy levegőt vett és fészkelődni kezdett az ágyon. – Aznap éjjel...aznap éjjel megállt a szíved, Zyana. Egyik gyógyító sem tudott tenni érted semmit. Semmit. Végig a karjaimban tartottalak és te elmentél.

Tessék???

Álltam a tekintetét, egyszerűen nem akartam elhinni amit mondott és...kiszakadt belőlem a nevetés. 

- Rion! - vigyorogtam, bár nagyon durva tréfának találtam. - Ennél aligha élhetnék jobban. Nézd! - csúsztam hozzá közelebb és a szívemre helyeztem a kezét. – Nagyon is dobog, érzed? Szerintem sokkot kaptál és az elméd űz veled gonosz játékot, mert én...

Elhúzta a kezét, de az arca ugyanolyan kemény maradt, ha nem rosszabb. Szörnyű volt így látni őt, de ennél szörnyűbb következménnyel csak az fenyegetett, hogy kezdtem rájönni...ő bizony egyáltalán nem viccelt.

- Nem...az nem lehet - ráztam a fejem, de a nevetésem egyre idegesebben csengett. Zúgni kezdett a fülem. 

Én nem emlékeztem semmire. Csak a sötétre, Odinra...a hidegre. Mindaz, amit Collenék mondtak...Hazudtak. Nem álmodtam csupán. Hiába mondtam nekik, hogy furák az érzékeim, azzal nyugtattak, hogy még csak nemrég tértem magamhoz egy ekkora sérülés után, így normális az, amit átéltem, noha életemben nem szédültem még ennyire az üres kenyér szagától. Aztán a forróság, ami belülről  forralta fel az egész testem és amibe majdnem belepusztultam... Én...

- Mit tettetek velem? - suttogtam megsemmisülten.

- Mindent megmagyarázok. - nyúlt a kezemért, de aztán meggondolta magát. - Egyedül én vagyok ezért a...

- Mit tettél velem? - pattantam fel az ágyról és hátrálni kezdtem, a sérülésemből maradt hegre helyeztem a kezem. 

Annyi minden futott át az agyamon, hogy képtelem voltam józanul gondolkodni és Rion arcán is olyan kifejezés ült, mintha tőrt döftem volna belé a kérdésemmel. Nem tudtam kivárni, amíg megszólalt, ezért első gondolattól vezérelve berontottam a fürdőszobába és amikor belenéztem a tükörbe...vele ellentétben én talán valóban sokkot kaptam.

A kő alapú kézmosó ropogó hangot hallatott, ahogy benne kapaszkodtam, nehogy összeessek, mert a velem szemben álló, kikerekedett tekintetű, mozdulatlan nőt egyszerűen nem akartam, nem tudtam felismerni. 

Pedig tényleg én voltam az. Részben. Félig Zyana Belmont voltam, barna szememben csillogtak a könnyek...de a jobb szemem ezüstje olyan idegen volt számomra, hogy képtelen voltam elfordítani a tükörtől az arcom. Borzalmasan gyönyörű volt még azzal az apró, halvány heggel is a szemem alatt és ha eddig csapongtak a gondolataim, hát most közel álltam az őrülethez.

Rion léptei megálltak az ajtóban.

- Azt sem tudom, hogy történt pontosan, én csak...nem tudtam tétlenül nézni, ahogyan elvérzel. - szinte csak suttogta. - Rettenetesen...

- MIT TETTÉL? - üvöltöttem a tükörképemre.

A belsőmben a lángok feléledtek és fájdalmasan égették a mellkasomat. A kiáltásomra Collen, és még két harcos törtek be a szobámba, de Rion rögtön rájuk parancsolt.

- Menjetek ki! - utasította őket.

- De Nagyu...

- MOST! - rázkódtak bele még a falak is, mire a Kriegerek kénytelenek voltak távozni. 

Fullasztó csend telepedett közénk és a dühömet valószerűtlen üresség váltotta fel. Végtelen üresség. Azt sem tudtam, ki leszek én ezentúl...hogy ki voltam valójában és mardosott a felismerés, hogy nem elég, hogy eddig mindenkit elveszítettem valamilyen formában, de még magamat is sikerült. Úgy éreztem, hogy semmim és senkim sincsen.

- Beszélj! - mondtam erőtlenül és lecsúszott a kezem a mosdótálról. - Mondd el végre, mitől ezüst színű a szemem, mi éget belülről, mert nem hinném, hogy itt annyi a véletlen egybeesés, Orion!

Mögém lépett és bár a szívem összeszorult a közelségétől, képtelen voltam ránézni. Mindketten azt az idegen nőt bámultuk a tükörben.

- Fogalmam sem volt arról, hogy ez fog történni, hinned kell nekem! - mondta megtörten. - Csak segíteni akartam, de aztán nem találtam a módját, hogyan beszélhetnék erről olyan módon, hogy ne érezd magad...így. Nem akartam hazudni, nem akartam rosszat, azt meg végképp nem, hogy ilyen kínokat élj át és bár még most sem tudom, mi egyebet hozhatnék még fel a mentségemre, de a lényeg az, hogy nem tudtam volna elveszíteni valakit, aki...

- Neked dolgozik? - horkantam fel. - Aki az egyetlen esélyed, hogy...

- Aki ennyit jelent nekem. - javított ki határozottan és ekkor végre megtalálta a tekintetem az övét. Vagyis inkább volt ez olyan, mintha saját magának egy darabkáját nézte volna. Ezüst az ezüstöt. Régmúlt a jelent. - Nem vagyok ebben jó, Zyana - ismerte be halkan. - Nem tudom a legjobb módon elmondani azt, amit érzek, de bármire kész voltam, hogy visszahozzalak, mert a gondolat, hogy te nem vagy... - nagyot nyelt - érted bárkivel szembeszállok.

Villámcsapásként nyertek értelmet Odin szavai.

"Meg fogod találni a módját, hogy megéld az álmaid.

- Na és mi van, ha már nem akarom? Nem akarom, hogy újra szétcincáljatok valamiért, ami állítólagos jobb jövőt helyez kilátásba.

Csakhogy erről nem te döntesz."

Hát persze, hogy nem én. Nem is Mindenek Atyja, hanem Orion döntött.

- A véred, igaz? - alig bírtam beszélni, úgy elzsibbadt mindenem. - Azzal hoztál vissza.

- Igen - ismerte be, mire kirázott a hideg. 

Muszáj volt ellépnem előle. A rosszullét kerülgetett, ha arra gondoltam, hogy adott át nekem mágiát, márpedig az a forróság, ami mintegy megerősítésként fellobbant bennem, nagyon is erre utalt.

- Mi vagyok én? - kérdeztem és ismét elöntötték a szememet a könnyek. - Micsoda, Orion? - bámultam a reszkető kezeimet.

- Nem lesz belőled is sárkány, ez biztos. - lépett egyet közelebb, de elviselhetetlenül nehezedett rám a törődni akarása. - Az sokkal...másabb. Amíg feldúlt vagy, addig nem tudjuk meg, hogy mennyi mágia szunnyad benned, mert ez olyasmi, amihez több nyugalom kell kezdetben. Ha dühös vagy és kicsúszik a kezedből az irányítás, akkor könnyen okoz fájdalmat, de ha csendes elmével, tisztelettel irányítod, akkor szinte bárhogyan alakíthatod azt, ami rendelkezésre áll.

- Nem érdekel! - mondtam és leejtettem a vállam. - Szedd ki belőlem! Nekem nem...nem élhetek mágiával, amikor annak a jelenléte okozta csaknem minden veszteségünket. Nem lehetek egy közületek...nem - a fejemet ráztam - én ezt nem akarom. Nem tudom, én...

- Ccccssst! - lépett hozzám Rion és gyengéden megsimította a karom. Hagytam neki, ezért ezen felbátorodva két keze közé vette az arcomat és letörölte a könnyeimet. - Minden elrendeződik, higgy nekem! El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom, de ez a következmény akkor meg sem fordult a fejemben. Csak téged láttalak, csak érted tettem, Zya. Ha soha nem tudod ezt megbocsátani nekem, hát rendben van, beérem vele, de nem tudok egy olyan világban élni, ahol te nem vagy többé. 

- Szerintem meg inkább rólad szólt mindez, tudod? Mi van akkor, ha azt mondom, hogy én nem akartam visszajönni? - fogtam meg a csuklóját, hogy elhúzzam magamtól. - Ezt sem vetted figyelembe, igaz?

- Az nem lehet. - mondta hitetlenül. - Olyan fiatal vagy még. Annyi lehetős...

- És most hány száz év van még előttem, amit ki kellene valahogy töltenem? Kész lettem volna elmenni, Orion - mondtam kijózanítóan, az ő arcára pedig kiült a rémület. - Nem akartam többé élni, de te rám erőltetted ezt, hazudtál róla és ettől rosszul vagyok.

- Valóban? - kérdezte erősebben. - Nem volt és most sincs a világon egyetlen dolog sem, amiben örömödet leled? Nincs senki, akiért küzdenél még? Mi van a szüleiddel, Belmont? 

- Belefáradtam, Orion. Akkor és ott elfogytam - fordítottam el a fejem, de megfogta az állam, hogy ránézzek és hozzám hajolt.

- Akkor pihenj! - hangsúlyozta. - Pihenj, amíg csak szükséged van rá és hagyd, hogy most helyetted is én küzdjek! - súgta, szinte könyörögte az ajkamra. - Küzdeni akarok érted!

- Ugyan, miért tennél ilyesmit?

- Mert ami a te problémád, az az enyém is. - mondta és megsimította a hajam. - Ez az egész pedig már jó ideje nem rólam szól. Azóta nem tudlak kiverni a fejemből, hogy megláttalak korommal összeirkálva, pedig hidd el, megpróbáltam, de egyszerűen nem megy. Megérkeztél Sárkányvárba és mindent felforgattál idebent - húzta a kezeinket a szívére.

Lehunytam a szemem és könnyek gurultak végig az arcomon. Annyira...fájtak most a régóta várt szavai. Egyáltalán nem így képzeltem el a nagy egymásra találást.

- És ez kellett hozzá, hogy beismerd végre? A veszteségnek kellett fenyegetnie, hogy előre mozdulj? Azt gondolod, hogy ennek így kellett működnie? - tűnődtem és lelkének mélyére néztem. 

- Fogalmam sincs arról, hogy ennek hogyan kellene működnie, Zya. Kettőnk esetében minden olyan rohadtul zavaros - simította meg hüvelykujjával a kézfejemet. - De azt tudom, hogy a létezésem legnagyobb hibáját követném el, ha nem küzdenék érted minden lehetséges módon. - Elkomorodott az arca - Mármint abban az esetben, ha te is...

- Nekem ez most nem fog menni, Orion - mondtam kiüresedetten és hátrébb léptem tőle, elhúztam a kezemet is. - Adj pár napot, hadd gondolkozzak! Elmegyek Sárkányvárból.

- Nem - mondta határozottan és kihúzta magát. - Nem lenne biztonságos, ráadásul, ha megint rosszul lennél és...

- Teszek a véleményedre meg a rosszullétekre! Kérlek menj most ki!

- Zyus, engedj közelebb! - lépett ismét hozzám és fölém magasodott, az ajka néhány centiméterre került a fülemhez. Bárcsak egy csókja kitörölhette volna minden súlyos gondolatomat! - Ne zárj ki! Hadd segítsek!

- El akarok menni. - ismételtem.

Az enyémnek döntötte a homlokát.

- Bocsáss meg! Ha történik veled valami, abba belepusztulok!

Keserűen kifújtam a levegőt és megpróbáltam odébb állni, de nem ment. Úgy éreztem, minta az egész testemet ólom húzta volna.

- Már napok óta történik és te végig nézted. Menni fog ezúttal is. - feleltem. - Megkérnéd Asenát, hogy segítsen csomagolni? Egy óra múlva indulok.

- Gondold ezt vég...

- Köszönöm!

*

Orion számított arra, hogy Zya fog ilyesmivel fenyegetőzni, de a legmerészebb gondolataiban sem fordult meg a lány ezen jeges, véresen komoly énje. Mintha nem is ő lett volna és Rion ekkor már tudta, hogy ebben a helyzetben tehetetlen. 

Még a hozzá nem illő, botladozó stílusú szerelmi vallomás sem okozott Zyában egyetlen kilengést sem és ez Riont teljesen összezavarta. Hiba volt mindezt elmondania pont most... Csak hülyét csinált magából, hiszen nem gondolhatta, hogy ilyesmi elég lesz a lánynak bármiféle megnyugtatásul, mégis reménykedett benne.

Azt hitte, hogy az lesz a legnehezebb, hogy elmondja Zyának az igazat, de ami most történt... Rionnak szembesülnie kellett vele, hogy az a fékezhetetlennek megismert nő önként mondott volna le az életéről és a Nagyúr sárkány ösztöne immár fülsiketítő vészriadót fújt.

Mi a franc történt Zyával?

Orion tudta jól, hogy most nem léphetett fel erőszakosabban, így kénytelen volt engedelmeskedni és kilépni a lány fürdőszobájából, aki azonnal ki is zárta onnan, a Nagyúr pedig leült a földre, mert még nem akarta otthagyni őt. Eltüntette szárnyait, a falnak dőlt és nem tehetett mást, a túloldalról hallgatta, ahogy Zya összetörte odabent a tükröt, lecsúszott az ajtó tövébe és sírni kezdett. Rion legszívesebben kiszedte volna a tokból azt a kurva ajtót, hogy a karjai közé zárja a lányt, de azzal sem ment volna semmire. Ezúttal nem, hiszen nem csak a tükör repedt darabjaira...Az ingatag talajra felépített érzések és elképzelések úgy omlottak össze Orionban, akár a kártyavár.