A főépület leghátsó, legtávolabbi pontjánál tett le az edzőpályán. A dulakodás zaja és a kiáltások a kaputól érkeztek, majd Orion tovább is állt, hogy átvegye az irányítást. Bárhogy ellenkeztem, nem vitt tovább, szóval haragos, fájdalmas léptek közepette ragadtam magamhoz egy íjat, egy teli tegezt, a derekamra csatoltam egy kardot, majd megiramodtam a tér irányába, ahová Collen már csaknem mind a harminchárom Krigert kivezényelte. 

Őszintén reméltem, hogy ez a cseppnyi, ám annál vérmesebb haderő elegendő lesz, hiszen csak a Rionhoz legközelebb állók kerültek Sárkányvárba. Már akik túlélték a déliek rajtaütését vagy nem menekültek ki még idejében... Szerencsére azonban több lakos is a Kriegerek segítségére sietett, ha mással nem is, hát vasvillával, fejszével, késekkel a kezükben. Először éreztem valami büszkeség szerűt zuloni származásom miatt, végignézve ezen a mindenre elszánt bandán.

Collenék, fegyvereikkel a kezükben öt összevert férfit térdeltettek a sárga füvön és nem engedték nekik, hogy állják Nagyuruk tekintetét. Körbeállták a behatolókat, hogy egyszerre képezzenek védelmet és mindent figyelemmel kísérhessenek, de én egyszeriben csak magamat láttam a férfiak helyén, ahogy egykor én is kinézhettem ott. Mit sem tudva az igazságról, teli előítéletekkel...és ezt a helyet gondolva Hel bugyrának, miközben egy istentelen átok ködösítette az agyam.

Deril jó barátja, Arwan mellé szegődtem, hogy segítsek egyik társát a védővonal mögé támogatni, mert megsérült, de engem azonnal hátrébb parancsolt. Rövid fekete haját és arcát is vércseppek pettyezték.

- Húzd meg magad, Belmont! Ez most nem játék! - morogta és levetette maga mellé duplafejű fejszéjét. Zöld szemei szikrákat szórtak az idegességtől, miközben barátjának combját kötözte. 

- Katona vagyok, ha nem felejtetted volna el. Maradok - álltam ellen. - A segítségetekre lehetek.

Kitágultak az orrlyukai és a fogát csikorgatta.

- A gyógyítók mindjárt itt vannak. Te csak...maradj...hátul! - vicsorogta és ezen a ponton láttam jobbnak, ha nem húzom tovább egy Krieger idegrendszerét. Igyekeztem kikerülni a látómezejéből, mielőtt a harcra kész összegyűltek felé vettem az irányt.

Orion - szárnyait elrejtve - határozottan, ráérősen lépdelt a betörők körül, felvéve annak a közönyös férfinak az álarcát, akit magának teremtett. Kihúzta magát, háta mögé tette kezeit, miközben lenézőn futtatta végig a tekintetét a férfiakon. Mintha a néhány perccel ezelőtt látott, érzett Rion sosem létezett volna...

Olyan mély sebet kapott a lelke, hogy nem tudtam, le meri-e vetkőzni valaha a bástyáit, hogy meglátom-e egyszer, ki is az igazi Orion. Sok fájó dolog történt velem is, amik után Zyana Belmont mindig formálódott valamennyit és egyre szúrósabb köntöst öltött magára, ezért nem lepődtem volna meg, ha Rion is ebben a szerepben akart volna maradni. Tökéletesen megértettem...csak nem tartottam örökké elfogadhatónak.

- Minek jöttetek? - szegezte Orion élesen a földön térdelő, öt férfinak. Ruházatuk alapján egyszerű, yarai lakosnak néztek ki, bár elég ziláltnak tűntek ahhoz, hogy tudjam, a harcosaink már átmotozták őket néhány jobbhorog kíséretében.

Többet akartam belőlük látni, de mivel a Kriegerek nem engedtek át a vonalukon, próbáltam olyan helyet keresni, ahonnan szabadabb volt a rálátásom. 

- Mi csak...mi meg akartunk bizonyosodni arról, hogy... - hebegte egy tüsis, barna hajú férfi, de amikor félszeg pillantást vetett Orionra, a szó egyszeriben belé fulladt.

Ugyan már...Ennyire nem durva az a heg!

- Igaz a sárkány legendája? - szegte fel állát a mellette térdelő vörös férfi. - Igaz, hogy él itt egy szörnyeteg, aki a hullákért fel...?

Időm sem volt felhördülni, milyen szót használt a tudtán kívül Rionra, mert a nagyúr ökle máris befogta a pofáját. A pasas ájultan zuhant a földre, a társai pedig halálra rémülten meredtek a hely urára, akin bár semmi érzelem nem tükröződött, de biztos volna benne, hogy az a szó csak egy újabb tüske volt a szívébe. Collenék szitokáradat közepette taszigálták a helyükre a férfiakat.

- Itt egyedül én kérdezek - mondta Orion színtelenül és újra a háta mögé tette véres kezét. - Úgy gondoltátok, bölcs ötlet betörni ide és következmények nélkül válaszokat követelni?

- Nem tudtuk, hogy valóban lakik itt valaki. – talált karakán hangjára a társaság jól megtermett, erősen szeplős tagja. - Odalent történeteket hallani egy lényről meg a szeméről, ami  kincseket és gazdagot ígér, mi pedig be akartuk bizonyítani, hogy idefent tényleg csak hétköznapi vér és mocsok van. - Undorodva tette hozzá - Igazunk volt.

- Idióta, tudatlan paraszt! - morogta Collen és bakancsának talpával kényszerítette meghajlásra a pasast, akinek orra már a földet érte. 

Jól láthatóan fogyott a parancsnok türelme is minden egyes, Oriont lealacsonyító megjegyzéskor és nem volt vele egyedül. Az összes Krieger idegei pattanásig feszültek és a mellkasom elnehezült, amikor belegondoltam, hogy ez a kis csapat védte hosszú éveken át ezt az óriási területet.

Erika futott Arwan mellé, fehér, apró befont tincsekkel díszített haja lobogott a nyomában, majd leguggolt és ezüstös fénye máris ragyogni kezdett, hogy segítsen a sérült Kriegernek. Csak a szájáról tudtam leolvasni, amikor megkérdezte Arwant:

- Újabb semmirekellők? 

A Kieger kimért bólintással felelt. 

Rion kiüresedve bámulta az előtte lévő férfiakat és bár csak oldalról láttam őt...nem kerülte el a figyelmem, ahogy kifújta a levegőt és megfeszült az állkapcsa.

- Azért jöttetek, hogy leszámoljatok valamivel...valakivel, akiről mindössze egy pletykát tudtok alapul szolgáltatni. - foglalta össze.

- Azért jöttünk, hogy igazságot tegyünk és megfizessük a gyilkosságaitok árát! - fröcsögte a nagydarab. - Hogy oda küldjünk, ahová valók vagytok! Helbe.

Mind az öten... Azta!

Collen figyelmeztetőleg tarkón ragadta a pasast, akinek a feje vöröslött a haragtól.

- Csak utánad! - sziszegte Collen. - Mondd, mit tegyünk velük Nagyuram! - kérdezte, mert rajta is kezdett eluralkodni a tapintható feszültség.

Azok az idióták tényleg azért jöttek, hogy meggyilkolják Riont.

- Ha továbbra is így folytatjátok, a király haragjával kell szembenéznetek!  - fenyegetőzött ezúttal egy szőke fickó, mire a Krigerek és a lakosok egy része röhögni, a másik pedig morogni kezdett. Deril taszított rajta egy nagyot, hogy hallgasson inkább.

Azon kaptam magam, hogy az én szám széle is gúnyosan ívelt felfelé.

- Nézzétek csak, milyen hűséges dögök! - csattant fel Soren és gyűlölettől csöpögve folytatta. – Akit te királyodnak nevezel, az nem több egy rakás szarnál és pontosan tudja, hogy kiket talál i...

Felajzottam az íjam és a szeplős férfit vettem célba.

- Ereszd el a kést és nem rakok nyilat az üres fejedbe! - förmedtem rá,  mert hátrakötözött kezei ellenére sikerült a csizmájából kifejtenie egy apró pengét.

Sárkányvár lakói úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy én vagyok az egyik leszületett istenség. Nem kellett volna csodálkoznom rajta...éppen én fedeztem az ő társaságukat. Nem mintha a védelmemre szorultak volna, de akkor is... A pasas felemelte a fejét, barna szemében megvetés csillant, amikor hozzám intézte:

- Szeretnéd tudni, hogy én mit raknék most beléd, te ócska szaj...

Beleeresztettem a nyilat a kést tartó kezébe, mire felüvöltött a fájdalomtól. Collen döbbent, kék szeme rám szegeződött, hiszen alig pár centire mellette repült el a nyilam.

- Mi a tököm?

Orion az orrnyergét dörzsölte, barna haja félig eltakarta az arcát.

- Beeelmont...

- Fékezd már magad! - pirítottak rám páran, de rohadtul nem érdekelt.

- Nekem tetszett - érkezett valahonnan Erika hangja.

- Hívtak már így - feleltem a férfira meredve és egy újabb nyilat illesztettem az ideghez. – Ha már sértegetni próbálsz, légy leleményesebb, hájfej! Fájnia kéne, nem bosszantania. - Felajzottam az íjat és céloztam. - Na mi a következő?

Arwan közeledett felém, nyilván megint én generáltam feleslegesen újabb feszültséget, de két másodperc alatt kitört a káosz. Ismeretlen férfiak csapat mászott át a gyilokjárón, rátámadtak az embereinkre és egyáltalán nem szaroztak. Tüzes nyilakkal, fegyverekkel estek nekünk, hogy egérutat nyerjenek a társaiknak és valami méretes, gömb alakú dolgot hajigáltak elénk, ami...

Levert a víz.

- VÉSZLEPEL! - ordították a Kriegerek velem együtt. - VÉDEKEZZ!!!

A vészlepel egy elterjedt, bokros növényfajta, aminek száraz levelei összegyúrva és meggyújtva átláthatatlan, fullasztó füstöt okádtak magukból már azelőtt, hogy földet értek volna. Puritán, de kegyetlen szarság. Akik az első sorokban álltak pajzsaik védelme alatt, néhány másodperc alatt mind térdre kényszerültek és hánytak vagy csillapíthatatlanul köhögni kezdtek az irritáló, csípős szagtól. Orionnal együtt. 

- MENTSÉTEK A KIRÁLYT!

- VIGYÉTEK KI ŐKET!

- PAJZSFAL ÉS ELŐRE! - üvöltötte az utasításokat Collen és Soren közösen, a Kriegerek pedig pajzsaikat maguk elé és fölé emelve, szorosan az uralkodójuk körül összezárva nyújtottak védelmet a további nyilak ellen. 

A szél, hála Mindenek Atyjának a segítségünkre lett és elűzte a füst nagyját, így a Kriegerekkel előre tudtunk törni és elkezdtük bekeríteni a támadókat, akiknek útját kifelé méteres, lobogó tűzfalak állták, amikor Orion ingatag léptekkel kilépett a Kriegerek mögül.

Legnagyobb meglepetésemre Soren rántott hátrébb magához a hő elől és behúzott a vörösre festett fapajzsa mögé, de nem tartott sokáig a nyugalmam, amikor megláttuk, hogy a gyilokjáró közepén álló támadó Riont vette célba. A Nagyúr - érzékeny érzékszervei miatt - még mindig a füst okozta köhögés ellen küzdött...ám a férfi már ellőtte a nyilat.

Ahogyan én is az enyémet. 

Többen is a királyukért kiáltottak, de már késő volt. Az általam küldött nyíl viszont pontosan a hegye mögött találta el a másikat, ami kettéhasadt és így csupán néhány centivel térítette el Rion feje elől a támadást.

Lassan felém fordította a fejét és próbálta feldolgozni, mi a franc történt az imént, miközben mellkasa szaporán járt fel s alá. Ezüstös szemében ott tükröződött az ijedtség...és a hála. Igyekeztem csillapítani én is a légzésem, de nem tudtam levenni róla a szemem. Csak bólintani voltam képes, ő viszont hamar lerázta magáról a zavarodottságot, és valami olyan maszk csúszott vissza az arcára, amitől végigfutott a gerincemen a hideg és az ösztöneim menekülésre biztattak.

Orion hatalmas szárnyai előtűntek, remegtek a haragtól, mire a behatoló férfiak ijedtükben kiáltozni és menekülni kezdtek, de semmi esélyük nem volt. Orion mágiája egyetlen kézmozdulattal rántotta maga elé az összes támadót, akik arccal előre csúsztak a földön, testük kicsavarodott, minden fegyvert kiejtettek a kezükből, míg testük görcsbe rándult a fájdalomtól. Képtelenek voltak megmozdulni...úgy feküdtek ott, mint egy darab kő. Egy darab kő, amiből Orion olyan alakot farigcsálhatott, amit kedve tartott. 

*

Orion mágiája végigzubogott az ereiben, a testében, az elméjében...Az utóbbi tizenöt évben sosem érezte még magát ennyire elevennek. Rajta volt végre a sor, hogy móresre tanítsa azokat a rohadékokat. Ó! És milyen nagy örömmel tette meg! Érezni a régen lappangó mágiáját, ahogy a felszínre tört, látni annak a hatását, amint úgy rántott magához több, mint tizenöt embert, mintha csak egy pihét lökne odébb...

Orion tudatának egy nem elhanyagolható részét még mindig a döbbenet tette ki, hogy Zya megmentette az életét, de most...Az előtte heverő férfiakra nézve, érezve az iránta érzett gyűlöletüket, ismerve a szándékukat, hogy lényegében őt jöttek lekaszabolni... Oriont elégedettség töltötte el, amikor kezének újabbnál újabb mozzanatakor fájdalmas nyögés szakadt ki az emberekből és egy újabb méterrel előrébb nyúzta őket a földön. Szándékosan húzta az időt, bosszújának minden percét ki akarta élvezni és érezni, amint hatalmának alig egy csipetnyi része maga alá gyűrt egy egész csapatot.

- Zillah! IDE! - kiáltott valahonnan hátulról Deril és Orion is a hang irányába fordult. Csak akkor ütötte meg őt a vér rezes szaga.

Amikor Rion meglátta a földön ülő Erikát egy nyíllal a vállában, érezve az őt szaggató kínok szagát... Lehunyta a szemét és ajka gyűlöletes vicsorra húzódott, elöntötte őt a bosszúvágy. Zyának igaza volt...az az érzéketlen senki része nagyon is létezett. Most a felszínre tört és a nagyúr nem akarta fékezni, ki akarta engedni, hadd pusztítson. Minden izma megfeszült, a forróság úgy öntötte el a testét, mint a futótűz és amikor sikerült megzaboláznia csaknem fékezhetetlennek tűnő hatalmát, amikor légzése csillapodott... Felpillantott, bíborvörös tekintete a férfiakra szegeződött. 

Aztán ő maga hozta el Helt Sárkányvárba.

*

Néztem, ahogy Oriont...a testét, a szárnyait elöntik a lángok és a földbe gyökerezett a lábam. Ő maga volt a nyers erő. Ő maga volt az eleven tűz, amibe most valaki belepiszkált és könyörtelenül égetni kezdett. 

Nem tisztelték őt, rátámadtak a népére és súlyosan megsebezték azt a nőt, aki mindeddig kitartóan óvta Orion életét. A forró, tizenöt éve gyűlt haragját az arcomon éreztem, hiába rángattak tőle jóval odébb. Képtelen voltam megmozdulni. Akkor sem szakítottam el róla a tekintetem, amikor a belőle kiszabaduló hatalmas tűz, megrázva az erődöt minden kőépületet körbeölelt, akkor sem, amikor erős férfiak sikolyát verték vissza az erőd falai, akkor sem, amikor Orion darabokra szaggatta őket... és akkor sem, amikor már a szél vitte messzire a hamvaikat. Álltam ott, a kezemből kihullott az íjam. Akkor már tudtam, hogy a valódi Oriont sosem fogom megismerni, csak azt, aki most átvette felette az uralmat, talán végleg...A Nagyurat.  A Sárkányt.

- Gyere! Jobb, ha most magára hagyod - lépett mellém Collen és mikor felé fordultam jöttem rá, hogy már csaknem mindenki elment.

Pislogtam egyet.

- Erika?

- Sokkal jobban van – mondta és a kezét nyújtotta. - Zillah-ék egy-kettőre rendbe hozták a többiekkel együtt. Gyere!

Nem értettem, miért beszélt velem ilyen gyengédséggel a hangjában, de amikor megmozdultam, akkor vettem észre, hogy egész testemben reszketek.

- Jobb, ha most magára hagyjuk, higgy nekem, Zya! - folytatta. - Ez most nem az az Orion, akihez szívesen odaengednélek.

- Nem félek tőle - mondtam erőtlen hangon. - Csak...csak kell egy kis idő, mire felfogom, mit láttam.

- Én viszont tudom, hogy tartanod kellene tőle. Ne hülyéskedj már, ez most veszélyes! Bárkire.

Collen aggodalma melegséget csalogatott a mellkasomba, mégsem tudtam levenni a szemem a mozdulatlan Nagyuráról, akinek ökölbe szorított, bronzos keze elfehéredett.

- Tehát láttátok már ilyennek - suttogtam magam elé.

- Csak egy-kétszer - felelte Collen. - Ő most...messze jár.

Persze, hogy messze járt. Mérhetetlenül dühös volt... De ugyanakkor szenvedett.

- Figyelj Collen, te most nézz rá Erikára, jó? - fordultam felé. - Tudom, hogy fontos Rionnak, te meg a barátja vagy, már ha lehet ezt annak nevezni.

- Zya, ne már! - fogta meg a karom és a kék szemében tükröződő törődésről mosolyt erőltettem magamra, de finoman lefejtettem a kezét.

- Én most oda fogok menni. - hangsúlyoztam. - Nem lesz baj, ígérem! Vagy talán átváltozhat?

- Az csak nagyon ritkán fordul elő - válaszolta. - Ha felveszi azt az alakot akkor elég...nehezen tér vissza.

- És most úgy néz ki, mint aki ilyesmire készül? - faggattam, mire ellenkezőleg ingatta a fejét. - Akkor?

Collen állkapcsában megmoccant egy izom és hitetlenül felsóhajtott.

- Mi a franc van veled? Most gyilkolt meg egy csapat embert. Benned ez nem indított el semmit? Nem tartod ezt egy kicsit sem brutálisnak vagy ijesztőnek?

- De...nagyon is - válaszoltam, ám a lábaim már megindultak Orion irányába.

Minél közelebb léptem, annál biztosabban láttam azt a lényéhez nem illő, vastag jégfalat, ami lelkileg körbevette őt. Lassan és nyugodtan lélegezve közelítettem, nem akartam, hogy félelmet érezzen rajtam, bár még mindig fogalmam sem volt, mit mondhatnék ezek után.

 Csak azt tudtam, hogy nem kellene őt egyedül hagyni. Önmagára is veszélyessé válhatott. Ki akartam kerülni hatalmas szárnyát, amikor megperdült és rám vicsorgott. Az egész testemet átjárta az hangjának rezgése, ezért megtorpantam. Írisze vörösben úszott, elővillantak hófehér fogai, hosszú, barna tincseiről még mindig vér csöpögött. Teljesen eltorzult az arca a haragtól.

- Az előbb mentettem meg a hátsód, – mondtam halkan, de nem volt semmi éle a hangomnak. – Nem lenne túl tisztességes, ha cserébe letépnéd a fejem. És szükséged is lenne még rám... Nem?

Abbahagyta a vicsorgást, de még mindig úgy nézett rám, mintha az én hamvaimat a szélben látná legszívesebben. Collennak igaza volt. Ez az Orion messze járt. Borzasztóan messze. Az egyetlen dolog, amit eszembe jutott szavak helyett, egyenlő is lehetett a gyors halállal, de óvatosan megérintettem a szárnyát. Egyszerre volt bársonyos, mint a selyem és olyan erős, feszes, mint ami egy ekkora férfit könnyedén a levegőben tartott. Lehelet finoman megsimítottam, mire kissé megborzongott és immár csak az a rideg, kifejezéstelen vörös tekintet szegeződött rám.

- Erika jól van – suttogtam a számára legfontosabb információt. - Talán megláto...

- Nem kellene itt lenned – mondta valami elképesztően mély, színtelen hangon. - Bárki, akinek van esze, elkerül most.

Kissé oldalra biccentettem a fejem, összepréseltem a szám.

- Neked pedig nem kellene így lenned. - Léptem egyet felé. - Össze fog roppantani ez a sok teher, Rion. Mit gondolsz, meddig bírod még?

Szemében a vörös láthatóan fakulni kezdett, az ezüst lassan átsejlett rajta, de ő még mindig nem az volt, aki eddig. Nem felelt, csak gorombán meredt rám, ezért mélyet sóhajtottam és beletúrtam a hajamba, hogy leplezzem az idegességemet.

- Az imént...Rion ők is zuloniak voltak - mondtam rettentően óvatosan. - Ők is a te népedhez tartoztak, csak éppolyan tudatlanok, mint én voltam.

Előrébb lépett, az ereje és a dühe végighullámzott rajtam, amikor megtöltötte a tüdejét levegővel.

- Teljesen mindegy, hová tartoznak! - szögezte le. - Egy kibaszott szóbeszéd miatt jöttek.

- Valójában a gyilkosságaitok az oka annak, hogy...

- Meg akartak ölni, Zyana! - mennydörögte, amitől összerezzentem. - A legkevésbé sem érdekel kik ők, amíg ilyen céllal zavarják meg az amúgy is illékony nyugalmunkat, te pedig ne akard rám erőltetni, hogy könyörületes legyek! - villant rám a tekintete, remegett a dühtől. - Király voltam, igyekezetem megfelelni a kurva elvárásoknak és megőrizni a békét, de ne erőltess rám egy olyan szerepet, ami nem az enyém! Túl sokat megengedtem már így is a helyzetünkre való tekintettel, de sosem leszek és nem is akarok olyan könyörületes lenni, mint amiről most te beszélsz.

- Én csak arra gondoltam, ho...

- Hagyhatod a szent beszédet, kicsit sem érdekel. - vágott a szavamba. Elhátrált és a főépület felé vette az irányt. - Menj és készülj a következő utadra!

- Immár enyém a döntés joga, hogy segítek-e. - emlékeztettem.

Keserűen felnevetett.

- Hát persze. Csinálsz, amit akarsz!

- Rion!

Elrugaszkodott a földtől, szárnyai hangosan suhogtak és egyszerűen otthagyott.

*

Szerencsére senki nem sérült meg végzetesen, csak néhány szúrt sebet, vágást vagy zúzódást kellett ellátniuk a gyógyítóknak és a nap további részében csend telepedett Sárkányvárra. Nem a megemlékezés féle, gyászos...hanem a "most inkább senki ne csesztesse a Nagyurat még egy lélegzettel sem, ha kedves az élete" - féle csend. Egy száraz, barna falevelet tördeltem apró darabokra, mert kint ültünk a főépület egyik őrtüze előtt és hallgattuk, amint Asena idézte fel nekem, mit csinált aznap, amikor Rion mágiája kimentette őt a kastélyból.

- A következő heti beosztásokat egyeztettem a szolgálólányokkal, amikor kintről érkező kiáltásokra kaptuk fel a fejünket. Kiszaladtam a főudvarra, de addigra már mindenhonnan a harcosaink törtek elő és megakadályozták, hogy kijjebb jussak. Visszaparancsoltak, hogy menjek mindenkivel együtt az alagsorba.

- Azt hittük, az a legbiztonságosabb - szólt közbe Collen és a térdére könyökölve meredt maga elé. - Fogalmunk sem volt arról, mi történik, csak az vált egyértelművé, hogy a királyért jöttek. Meg kellett akadályoznunk, hogy baja essen.

- A királyotok elpusztított egy sötét hadsereget – mutattam rá. - Hogyan kerülhetett sor erre a pusztításra?

- A Nagyurunkat a saját komornyikja döfte hátba. Mindent tudott róla, hiszen lényegében ő vezette a kastélyt...Ismerte a Nagyurunk mágiáját, tudhatta mit kell az ételébe vagy italába keverni, hogy legyengítsék. - válaszolt Asena. - Minden szükséges eszköz és rang a kezében volt...tökéletes szövetségese lett a délieknek, ráadásul az inasának kérdés nélkül kellett mindent a rendelkezésére bocsátania. Szegény fiú azt sem tudhatta, hogy éppen egy felségárulásban vett részt.

Döbbenten néztem Asenára.

- Megmérgezte őt?

- Még csak nem is tagadta. - bólogatott Asena. - Azon a napon mindenki az életéért menekült, de ő olyan nyugodtan sétált az ellenséges vonal felé, mint ahogy most itt ülök.

- A Nagyurunk napok óta gyengeségre panaszkodott – egészítette ki Zillah, tenyerét a tűz felé tartva, hogy melegedjen. - Furcsa volt, hiszen ő sosem volt beteg...viszont alapos kivizsgálás után sem találtunk semmit, ami bajra utalhatott volna.

- Komolyabban kellett volna vennem azt a nehezebb energiaáramlást körülötte - bosszankodott Erika. - Betegségre gyanakodtunk, pedig a válasz mágikus volt. Mire érte jöttek, már alig tudott magáról.

- Nem te tehetsz róla - ölelte át Zillah. - Egyikőnk sem tehet erről. Az egész egy hibátlanul megtervezett kivégzés volt. Collenék kimentettek minket, a Nagyurunk pedig itt gondoskodik rólunk. Élünk és most ez a legfontosabb.

Erika a betörő férfiak halálának felperzselt helye felé meredt.

- Mi élünk. Igen.

- Nem helyesled, amit tett - állapítottam meg és átöleltem magam, mert kezdtem fázni odakint.

Erika cseresznye színű szemét aggodalom homályosította.

-  A kivégzés már más kategória, ez az én eszméimtől távol áll. Te talán helyesled?

- Persze, hogy nem.  - ingattam a fejem és megborzongtam. - Még mindig előttem van az egésznek a képe.

- És nem félsz tőle ezek után? - érdeklődött Zillah.

Elgondolkodtam.

- Nem a félelmetes szót használnám. Inkább azt, hogy...megrázó.

Collen átölelt és megdörzsölte a hátam. Még mindig éreztem rajta a feszültséget.

- Ilyen mértékű pusztítást bármilyen helyzetben megrázó látni. Feküdj le, látszik, hogy megviselt. Itt ma már nem sok dolog fog történni.

Az igazság viszont jóval több volt annál, mint amit Collen gondolt. Valójában azóta nem aludtam – egy-két óránál többet - hogy visszatértem Sárkányvárba a mocsárból. Álmomban főleg, de még éberen is megkísértettek azok a bomlófélben lévő, élettel megtöltött testek, amikkel meg kellett küzdenem és a legkevésbé sem vágytam, rá, hogy a szobámban legyek. Egyedül.

- Aggódott érted. Nagyon – tereltem el a témát és Erika felé fordultam. - Attól borult ki ennyire, hogy látta, mit tettek veled. El sem hiszed, mennyire fontos lehetsz neki.

Erika lágyan elmosolyodott.

- Én vagyok az elsőszámú agresszor, aki féken tartotta az indulatait az évek során, Zya. Számát sem tudom, hányszor beszélgettem vele arról az űrről, amit magában táplál, de bármit tettem, nem tudtam észhez téríteni. - Fejét oldalra biccentette, egy hófehér tincs az arcába hullt. - Nincs köztünk semmi olyasmi, amire te gondolsz. Én nem tudok rá úgy hatni...mint mondjuk te az elmúlt néhány hétben.

- Hogy érted ezt? - szaladt fel a szemölködöm és hátrébb dőltem.

Erika kacagni kezdett és a többiekre nézett.

- Ti hányszor láttátok a Nagyurunkat úgy igazán, szívből mosolyogni vagy bármilyen heves érzelmet kimutatni az utóbbi években?

- Most kapta vissza az erejét. Persze, hogy boldog volt – legyintettem.

- Az igazság az kedvesem – vette át a szót Asena – hogy a mi Nagyurunk úgy közlekedett köztünk, mióta be vagyunk ide zárva, mintha csak egy szellem lenne. Viszont azzal, hogy te folyamatosan bontottad a rendet, akaratodon kívül piszkáltad fel a benne égő tüzet.

- Hát...azt éreztem - jegyeztem meg cinikusan. - Párszor legszívesebben a fejemet vette volna.

Asena szélesen elmosolyodott.

- És számunkra ez, hogy szenvedélyesnek látjuk őt, nagyobb reményt ad, mint az összes beszéde vagy éneke  az utóbbi években együttvéve.

Elgondolkodtam. Bármilyen heves király is volt odakint Rion...olyasmiket tett, amivel visszavonhatatlanul nyerte el ennyi ember hűségét.

- Mi van, ha Emrys nyomoztatni kezd az eltűnt férfiak után? Ha hírül viszik, hogy Rion ereje visszatért? - kérdeztem, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nem csak hétköznapi lakosok törtek be ide. - Vagy ha a hadsereg kezd el mégis kutatni errefelé?

Collen egy levelet hajított a tűzbe, mire az lángra lobbant és néhány másodperc alatt aprón izzó parázzsá vált.

- Tizenöt éve nem járt itt senki, kivéve azokat a kalandvágytól vezérelt alakokat, mint te is - kacsintott rám, mire oldalba könyököltem. 

- A katonatáborban mindenki úgy tudja és parancsba is kaptuk, hogy maga a király gondoskodik az itteni halálesetekről - idéztem fel, mert összezavarodtam. - Ez mind hazugság? Senki nem ellenőriz titeket?

Zillah megigazította hátán a szőrmét és előrébb dőlt, összenézett Collennal.

- Zya. Aki eddig idejött, meghalt. Senki nem emlékszik az igazságra. Szerinted Emrys meg akarná ezt piszkálni? Betudja csekély áldozatnak azt a pár kalandort és magasról tesz mindenre, mert tudja, hogy esélytelen, hogy innen kikeveredjünk. 

- De azért van tervetek arra, ha beütne a baj, ugye? - ráncoltam a homlokom.

- Az első naptól kezdve van - válaszolta Collen határozottan. - és most, hogy Orion ereje felszabadult...jöjjenek csak! - mosolygott össze hátborzongatóan Asenával.

- Előbb kellenek a rúnák és segítség! - húzta őket vissza a realitás talajára Zillah. - Hiába vagyunk erősek, ha nem jutunk ki. Végkimerülésig támadhatnak és azt nem bírnánk.

Collen beleborzolt a lány éjfekete hajába és magához ölelte.

- Tisztában vagyunk vele vészmadárka! - piszkálta Zillah-t, de tudtam, hogy csak jobb hangulatot szeretett volna teremteni. - Megoldjuk. Bízz benne!

Egyetértettem.

*

Ha tudtam volna, sajátkezűleg kényszerítem a napkorongot arra, hogy maradjon fent az égen, de nem igazán volt ilyen tehetségem, szóval muszáj voltam előbb-utóbb ágyba kerülni. Késő éjjelig forgolódtam a gyertya fénye mellett, mert állandóan elém kerültek azoknak a kirohadt szemű alakoknak az emlékei, míg nem valahogyan csak jött egy kis álom a szememre.

Olyan hamar világosodott ki, mintha csak pár percet aludtam volna. A nyári napsütés szinte égette az arcom, ezért inkább magamra húztam a takarót, de a hőség kezdett elviselhetetlen lenni. Ekkor ébredtem fel és kaptam észbe. 

Hiszen itt ősz van! Mi a szar?

Lerántottam magamról a takarót és visszafojtottam a sikolyom, amikor rájöttem, mit hittem napfénynek. A szobám falán lángnyelvek kúsztak, lassan beborították az egész teret. A pulzusom az egekbe ugrott, az egyetlen szerencsém az volt, hogy az ajtómat még nem égette a tűz. Kirontottam onnan és a látvány savként kezdte marni az ereimet. Az egész folyosó lángokban állt. Úgy cselekedtem, ami először eszembe jutott és ahogy végigszaladtam a folyosón, mindenkihez bedörömböltem, benyitottam, hogy ébredjenek és húzzanak kifelé, ám a légmozgás csak rontott a helyzeten. A pánik feléledt, szegény asszonyok és férfiak kétségbeesetten menekültek a lépcsőn lefelé.

- Kifelé! Mindenki kifelé! - kiáltottam. - Ébresszetek fel mindenkit és kerüljetek minél messzebb!

- Segítsetek nekik! - érkezett mellém Collen egy alsónadrágban, szőke haja kócosan állt, de máris parancsokat osztogatott, miközben ruháit és a bakancsát rángatta magára. - A többiek próbálják eloltani a tüzet!

Megragadta az alkarom.

- Nem sérültél meg?

Hevesen csóváltam a fejem, a szívem majd' kiverte a bordáimat, de ezen kívül egyben voltam.

- Te jól vagy? - kérdeztem.

- Semmi bajom, de te menj kifelé!

- Segíteni...

Odébb rántott, mert egy óriási lángnyelv csapott fel, ahogy kinyílt valahol egy újabb ajtó.

- Kimész Belmont, nincs vita! - szegezte nekem.

- Hol van a Nagyuratok? Miért nem csinál semmit?

Collen bosszúsan szuszogott, csak az időt húztam a kérdéseimmel, miközben körülöttünk egyre forrósodott a helyzet.

- Biztosan oka van rá. Tud vigyázni magára, de amit mondtam neked, az immár parancs! - csikorgatta a fogai között.

- Teszek a parancsodra – a hátam mögé mutattam. - Őket mentsd, ne velem foglalkozz!

Azzal futásnak eredtem a főépület legmagasabb szobája felé, hogy kioktassam azt az új szintre emelkedett rideg tuskót, miért nem állt a helyzet élén. Felfelé haladva viszont egyre rosszabb lett a helyzet, kezdtem megbánni a hirtelen ötletemet,hiszen az sem volt biztos, hogy az a tuskó ott volt még. Térdre rogytam Rion nyitott dolgozószobája előtt a füsttől, de annyi erőm még maradt, hogy cifra szitokáradat közepette meredjek a türkiz kanapéra, amit beborítottak a lángok.

- Ne idegesíts! - préseltem ki a fogaim közt.

Minden emlékképem rám zúdult arról, amikor a Nagyúr megtörte az átkot maga felett és keservesen üvöltött a fájdalomtól. A szívem sajogni kezdett, ahogy néztem a kanapén alvó Rion rémálmoktól szenvedő arcát és ahogy homlokán a lángok fényében csillogott a verejték. 

Ő okozta a tüzet, bassza meg!